Képes 7, 1990. augusztus-december (5. évfolyam, 31-52. szám)

1990-09-22 / 38. szám

Szeptember 8-14. Márkus László (szemüvegben) és Tollas Tibor Esztergár Károly amerikai magyar fotós feltűzi Tollas Tibornak a köztársaság címerét • •♦ ♦ gyönyörű s\" - A százhetes... - Vagy inkább a százkilences. - Mégis inkább ez. - Igen, a százhetes. - Jobbról volt a vizesblokk. - Akkor inkább mégis a másik. - De ahogy beléptünk, úgy megfogott a hely. Mégiscsak ez volt. - Eszmeileg bizonyosan jó helyen já­runk. - Ott a szellőző. Ha elkészült egy Füves­kert, spárgával leengedtük a szellőzőbe, ott nem találták meg, ha jött a hipis, a zárka­matozás. Aztán amikor szabadult valaki, felhúzták és kivitte. Tizenkét könyvet írtak kézzel, kalligrafi­kus betűkkel a költőzárka foglyai: „Egy ilyen vers leírása három-négy hónapomba került!” - mutatja Tollas Tibor az egyik oldalt. „Ceruzacsonkkal, ritkábban tintá­val, vigyázva, nehogy észrevegyék.” Igen, a tizenkét könyvből három kisza­badult. Kettőt Tóth Bálint hozott magával a találkozóra, egyet pedig Tollas. „Nekem azt mondta Bálint egyszer régebben, hogy nincsenek meg. Eldugta. És most, amikor már lehet, elővette és elhozta. Milyen jó. ” Hármat pedig elástak a börtönudvaron. Most azért vagyunk itt, hogy kiássuk me­nekítő sírjából a másik három Füveskertet. Eljöttek a Gulyás testvérek is, Gyula és Já­nos, hogy filmre vegyék a találkozót és az exhumálást. „Azóta nagy fejlesztések vol­tak a vállalatnál - mondja Somogyi József alezredes, parancsnokhelyettes. - 1976-ban adták át az új üzemrészt, ott az udvaron, ahol a költőurak a könyveiket minden való­színűség szerint eltemették. Alapokat ás­tunk, nyolcvan centiméter mély betontus­­kókon állnak a gépek. Ha lett volna ott va­lami, megtalálták volna. Ha meg még mindig ott vannak a könyvek, hát azért az üzemet csak nem fogjuk lebontani. Évente 800 ezer méter mérőszalagot, egy- és két­métereseket, gyártunk szovjet exportra. Negyven különféle céggel áll bérmunka­­kapcsolatban a Vállalatunk. Folyik a ter­melés. A váci fegyház, a régi öregek, is így mondták, összeforrt a várossal. Sok mindent építettünk kint is. Dolgoztunk a nagymarosi szennyvízbekötésnél, a műve­lődési központ falain. Bár, sajnos, a mun­kanélküliség manapság már a mi Vállala­tunkhoz is betört. Mintegy hatvan embe­rünknek nincs munkája. Ők megkapják az alapellátást, de nem tudnak vásárolni ma­guknak, így megtörténhet, hogy a tehető­sebbek kiuzsorázzák őket. Egy csomag te­át adnak kölcsön és kettőt kérnek vissza. De a Vállalat erre is figyel.” A tizenkettőből hat könyv lappang vala­hol. A szellőzőkben vagy másutt. Az is le­het, hogy valaki megtalált egyet-kettőt és még mindig rejtegeti, abban bízva esetleg, hogy az unokája majd házat vesz belőle. Három pedig itt fekszik az udvaron, talán a beton alatt. „Annyi minden változott az­óta. Ha volna egykori térkép, biztosabban meg tudnánk határozni a helyet.” Mécsest gyújt a három a költő, leteszi a betonra, körülálljuk és Gérecz Attilára emlékezünk. A Vállalat foglya volt ő is. Egy alkalommal úgy döntött, hogy inkább más céget keres magának, a Duna áradása idején a gomb­üzem alsó szintjén kifűrészelt két rácsot, a vízbe vetette magát és elúszott az alma ma­terből. Négy-öt napon belül elfogták, visz­­szahozták és 1956-ban elesett. „A smasszerok segítsége nélkül nem si­került volna a könyvírás, meg az elásás se - mondja Tóth Bálint. - Hazudik az, aki globálisan el akarja ítélni az egész múlt rendszert. Fejétől bűzlik a hal, de nem bűzlött egészen a farkáig. Nagyon rendes emberek voltak a belügyesek közt, az igaz­ságügyiek és a politikusok között is. Emlé­kezzünk rájuk! Ne csak a vadállatokra. Az embernek sajnos olyan a természete, hogy csak a vadállatok nevét nem felejti el. Volt például egy nagyon rendes őr, valami Zoli nevű. Nagy, fehér usankában állt a hóesés­ben, úgy nézett ki, mint Luxemburg gróf­ja. Ha ők nem segítenek, nincs egy Füves­kert se. Ők szóltak, most áshatunk, nézték, nem jön-e valaki... Hoztak be forgácsot, azzal kibéleltük a gödröt, hoztak be gumi­pelenkát, abba csomagoltuk, és így ástuk el.” - Akkor most ki kéne ásni őket. Tollas Tibor toporog, nézi talpa alatt a betont: - Az ásással, azt hiszem, még várjunk. Akkor most várunk. ZELEI MIKLÓS KÖLTŐTALÁLKOZÓ A VÁCI BÖRTÖNBEN LAU­I

Next