Képes 7, 1990. augusztus-december (5. évfolyam, 31-52. szám)

1990-10-12 / 41. szám

­ Jönnek a hongkongiak? Harminchat hongkongi vállalat mutatta be termékeit szeptember 25-27. között a budapesti Hotel Duna Intercontinental­ban. A Hongkongi Kereskedelemfej­lesztési Tanács által szervezett szakmai kiállítás mind ez idáig a legnagyobb volt a két ország kapcsolatának történetében. A brit fennhatóság alá tartozó távol­keleti szigetről idén márciusban már járt küldöttség Magyarországon. Akkor ti­zennégy cég szerepelt az újabb exportte­rületeket vadászók listáján. A tavaszi je­lenlét sikere arra ösztökélt más vállala­tokat, hogy gyártmányaikkal ők is meg­jelenjenek a magyar közönség előtt. A most kiállított termékek köre bővült az előzőekhez viszonyítva, tágabb teret nyertek a fogyasztási cikkek. Ruhák, ki­egészítő kellékek, anyagok, órák, szóra­koztató elektronikai berendezések, játé­kok, konyhai felszerelések, háztartási eszközök széles skáláját vonultatták fel a távol-keletiek. Kereskedelmi forgalmát tekintve Hong­kong a tizenkettedik a világon. Ezen be­lül a második legnagyobb játékexportőr, s egy főre vetítve ötször többet importál, mint az USA. 1989-ben 18 millió dollár értékben vásárolt Magyarországról, míg mi 3,6 millió dollárt költöttünk hong­kongi árukra. Mivel úgy tűnik, ez mind­két fél érdeke, kapcsolataink a jövőben előreláthatólag szorosabbá válnak. A szakmai bemutató első napján Johnny Wan, a Hongkongi Kereskede­lemfejlesztési Tanács bécsi irodájának vezető beosztású munkatársa válaszolt a Képes 7 néhány kérdésére. - Miért fontos Hongkong számára Magyarország ? - Hongkong nagymértékben függ az exporttól, ezért minden alkalmat megra­gadunk, hogy exportterületeinket növel­jük. Az ismert változások következtében kiemelkedően fontossá váltak a kelet­európai piacok. Valószínű, hogy Ma­gyarország az Európai Gazdasági Kö­zösség tagja lesz. Az önök hazája a tör­ténelem során mindig is híd szerepet töl­tött be. Számunkra most híd lehetne pél­dául Lengyelország, a Szovjetunió, vagy éppen Nyugat-Európa felé. - Csak híd, vagy esetleg központ? - A központ szerepét a bécsi hivatal tölti be. - Önök bíznak a kínai ígéretben, mely szerint Hongkong 1997 után is megőriz­­heti jelenlegi politikai és gazdasági stá­tusát? - Ezt a kérdést csak teljesen szemé­lyesen lehet megközelíteni. A hozzám hasonlóan gondolkodók bizonyosak ab­ban, hogy mostani jogaink kínai fennha­tóság alatt is megmaradnak. Viszont vannak olyanok, akiket megfélemlítettek a tavalyi kínai események. Ezek az em­berek nyilván keresni fogják az eltávozás lehetőségét. - Mi a véleménye arról, hogy vannak, akik szívesen telepítenének hongkongia­kat Magyarországra? - Mi komoly kapcsolatokkal rendel­kezünk a világ minden részén. Az USA vagy éppen Kanada sokkal közelebb fek­szenek hozzánk, mint Magyarország. Ide üzletet kötni jönnek a hongkongiak, de hogy itt telepednének le, arra semmi okot nem látok. A kereskedelmi kapcso­latok ettől függetlenül virágzóak le­hetnek. Nem azért, hogy riogassam a Szépre­ményű Képviselő Hölgyeket és Urakat - sőt, távolról sem fene nagy eszem mutogatása végett -, de idéznem kell saját magamat. Valamikor réges-égen, még a nyári elnökválasztási népszava­zás után bátorkodtam levélben fordulni Önökhöz. Azt írtam akkoriban: „elju­tottak hozzám is a népszavazási ered­mények, azaz eredménytelenségek. Nincs kétségem afelől, amit az Önök többsége is állít, meg a bátorságot is honnan venném, hogy kételkedjem vé­leményük igazában? A többség népsza­vazási távolmaradásával ismét Önökre voksolt. A kisördög mégis ott mocorog bennem - régen sem volt másként, ta­lán azért úsztam meg a pályán harminc évet a legparányibb kormánykitüntetés nélkül! -, hogy mi van, ha egy-két mil­­liócska állampolgár már nemcsak iszik, hanem hallgat is?! Tessenek nekem elhinni, olvastam én Marxon, Engelsen kívül is szociológu­sokat - olyan száz évvel fiatalabb for­mákat -, akik azt bizonygatták nekem, hogy társadalmunk depolitizálódott, mert a Kádárék így akarták. Meg közö­nyös is lett a társadalmunk. Meg magá­ba forduló. Azt is megírták azok a tu­dós szociológusok, hogy az ilyen álla­pot nem közállapot. De leginkább rossz közállapot. Őszintén hiszem, hogy sarjadzó aggo­dalmamra a helyhatósági-önkormányzati választások csattanós választ adnak majd, az azokon részt vevő öt-hat millió (na, legyen csak négy!) választópolgár révén. Kívánom Önöknek is, magamnak is, hogy így legyen, és ez a népszavazási távolmaradás nem valami rossz árnyé­kát vetítette előre. Hiszen egy kiábrán­dult társadalommal rendszert sem lehet igazából váltani. Bajainkból kilábalni pedig végképp lehetetlen.” Eddig az idézet, Nagyra Becsült Kép­viselő Hölgyek és Urak, s mellette az a szomorú valóság, hogy szeptember 30-án a választásra jogosultak 40 száza­léka sem élt a lehetőséggel. Pedig Antall Úr már 40 százalékkal is igen elégedett lett volna. Föltehetően azért, mert An­tall Úr nemcsak morcos úr, hanem bölcs úr is, aki már kezd kapisgálni va­lamit az állampolgárok - bocsánat, a honpolgárok! - tökéletlenségéről. Mert mással nem lehet magyarázni, hogy a jelszavakkal és politikai (párt)indulatok­­kal degeszre (be)etetett honpolgárság nagy hányada jobban figyel az infláció­ra, mint a csalira. Valójában minden pártállásra való tekintet nélkül. Ez engem éppen úgy megráz, mint amikor fiatal koromban elvetődtem a Coca Cola-mérgezett Nyugatra, s meg­rettenve tapasztaltam: az Austinjéből vagy az Opeljéből kikecmergő mun­kásosztály - dús habú söreit iszogatva - egyszerűen fütyül az osztály­harcra, s képtelen felfogni, miért fontos a világ proletárjainak, hogy egyesüljenek. Én akkor azt hittem, azzal magyaráz­tam a tőkések által sanyargatott nyugati munkásosztály tökéletlenségét, hogy forradalmi vágyakat, rendszerváltási éhséget csak az ínség gerjeszt. Most meg azt tapasztalom magunknál, hogy még az sem. Tehát valami mással kel­lene felrázni ezt a magyar társadalmat, különben továbbra is többen sorakoz­nak az üzletek előtt cukrot vásárolni, mint a fülkék előtt, hogy szavazzanak. Ahogy úton-útfélen tapasztalom, nemcsak az ínség- és inflációsokkolás eredménytelen. Az emberek már kez­denek belefásulni abba is, hogy min­dennek az antirezsim az oka. Kádáros­tól, Pozsgaystól, Némethestől. Úgy tű­nik, a „szovjet vonal” sem eléggé hasznos, különösen, ha a Barátság csapja nem nálunk van. Igazából az an­tiszemitizmus sem megoldás, ha csak a nyugati tőkét nem akarjuk továbbra is távol tartani határainktól. A nacionaliz­mus is kezd kifújni, főként ha azt is fi­gyelembe vesszük, hogy sok megátal­kodott szerint korgó gyomorral a Him­nuszt sem lehet jóízűen énekelni. Sőt, lassacskán már szabad parlamentünk szabad vitái sem szórakoztatják eléggé nyugdíjasainkat, akik - eléggé el nem ítélhető módon - képtelenek rántott húsként felfogni diplomáciai sikerein­ket. (De még bablevesként se.) Azt persze, nem várhatják tőlem a Mélyen Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak - pártállásukra vagy függetlensé­gükre való tekintet nélkül hogy a magamfajta póriasán gondolkodó hon­polgár a „mi a teendő?” nagy kérdésé­re válaszolni tud. (Különben én ülnék az Önök helyén, s Önök írnának levelet nekem.) Legfeljebb sejtéseimet tudom megosztani Önökkel, melyek lehet, hogy politikailag nem eléggé érettek és demokratikusak, de a magamfajta szűk látókörű honpolgárok szerint talán hoz­nának némi eredményt. Például, ha a programviták - jaj, majdnem pogrom­vitákat írtam! - helyett olyan közös, ne­tán hat(van)párti intézkedési tervet dol­goznának ki az ország legjobb szellemi erőinek bevonásával, amelyik végre nem a pártpropagandák, hanem a ma­gyar gazdaság ügyét szolgálná. Engem egy ilyen jó intézkedési tervben még az sem zavarna, ha netán egyes hasznos részleteit a volt állampárt egykori tag­jai sugallnák. Egy ilyen konszenzus reményében kívánok Önöknek a jövő héttől kevésbé indulatoskodó, ám több gyakorlati eredményt hozó országgyűlésezést. RÓZSA ANDRÁS honpolgár Tisztelt Országgyűlés! Hordógate Most akkor tényleg, mi van? Sírt. Most akkor, tényleg, miről is van szó? Most akkor még mindig az a kérdés, hogy elhangzott-e az a bizonyos mondat a parlamentben Tölgyessy Péter interpel­lációja közben, amely miatt a Kurír följelentette az ismeretlen közbekiáltót? Vagy nem lett-e mos­tanára fontosabb az a kérdés, hogy az objektivi­tásra kényes első tévéhíradó - miközben hallható­vá preparálta ezt a bizonyos mondatot - tévedés­ből vagy ki tudja, mi más okból, máshová prepa­rálta, mint ahol eredetileg elhangzott? Mármost, ha máshova került az inkriminált mondat, nem jogos-e a gyanú, hogy benne sem egészen az hal­latszott, amit preparálói kihallottak és kihallot­tak, sőt ki is írtak a képernyő alján, hanem amit mindenki más kihallani vélt? Mármost akkor nem az-e mégis a legfontosabb kérdés: mi hangzott el? Az-e, hogy Hordót a zsidóknak? Vagy az, hogy Hordót a szónoknak? De hogyha mégiscsak a pre­parálok hallották, hallották és írták ki jól, akkor miért nem állt már régen elő a közbekiáltó? Miért nem nézett nyílt tekintettel a nyilvánosság szemé­be, miért nem utasította vissza felháborodástól remegő hangon az aljas rágalmat? Miképp tűrheti szótlanul lapulva, hogy majdnem ártatlan hecce­­lődése miatt az egész parlamentre és különösen a kormánykoalíció pártjaira az antiszemitizmus ár­nyéka vetüljön? De ha nem jelentkezik, akkor nem inkább azt kell-e kérdeni: ki volt az? Lehet, hogy nem tudná vagy - esetleg - nem is akarná tisztáz­ni magát az antiszemitizmus vádja alól? Vagy le­het, hogy úgy érzi: egyenesen erre szól a mandá­tuma? Hiszen őt megválasztották vagy nem? Ő hi­teles ember vagy nem? Az ő véleménye a népé vagy nem? Az ő szava­­ a nép szava, tehát Isten szava vagy nem? És akkor hogyan is lehetne vitat­kozni vele? És ha felállna vagy felállítanák? Akkor lehet, hogy véget érne a méltatlan és mégis kike­rülhetetlen össznépi óvodista nyelvöltögetésdi: mit mondott, ki mondta, mit mondott kicsoda, ki­csoda mondott mit? Kinek nem érdeke, hogy véget érjen és akkor arról kelljen és lehessen vitatkozni, amiről a parlamentben és az életben valóban szó van: miképp tudunk a rút régi gazdaságból, poli­tikából, jogból és kultúrából szépet és újat csinál­ni? Egy szép új világot? Vagy inkább jót, de leg­alábbis a mostaninál jobbat? Viszont: nem erről beszélt-e éppen az interpelláló, amikor sokan hordozni kezdtek a parlamentben? Hát akkor tényleg: miről van most szó? Most akkor mi van?

Next