Képes Európa, 1997. július-szeptember (6. évfolyam, 25-37. szám)
1997-07-02 / 25. szám
Zsúfolt ház és vastaps kíséri Paudits Béla útját mostanában. A magyar musicalvilág hívei ugyanúgy ünnepük, mint egykoron a Madách Színház színpadán. Mindössze néhány ősz hajszál és egy-egy elejtett mondat árulkodik az eltelt évekről. Csalóka taps Emlékeztetőül: annak idején egyik napról a másikra tűnt el a színpadról. Nyilatkozatai szerint végleg! Nem akart többé színpadra lépni. Pedig nem érte semmiféle sérelem, csupán elege lett mindenből. Pályája csúcsán. Úgy látszik, a naponta fölcsattanó taps is csalóka. Jelzi ugyan a sikert, a közönség elismerését, de elfedi azt, amit saját magából, örömeiből, fájdalmaiból ad érte a színész. Paudits Béla nem először fordított hátat a színpadnak. Annak idején azért köszönt el a Madáchtól, mert - az idő tájt újszerű módon - bérbe vehette a Király utcai Halló bárt. Két keze munkájával varázsolta újjá a berendezést, alighanem itt vette először hasznát annak, hogy műbútorasztalosnak készült. Műsorainak híre bejárta a várost, aztán egyszer csak mindennek vége szakadt. A Fészek bárbeli kis kitérő után ismét viszszament a Madách Színházhoz. Eleinte úgy látszott, megtalálta a helyét. Egyik siker jött a másik után: a Gólem bravúros rongybabafigurája éppúgy elragadtatást keltett, mint a Kabaré vagy a József főszerepe. Aztán jött az újabb fordulat az amerikai gyémántcsiszolással. Úgy tetszett, bele kell törődni, a magyar színpad egyik legnagyobb musicalszínésze mindörökre lelép a színről. Szerencsére ez is csak átmenetinek bizonyult. Újpesti telt ház - Bevallom, ezúttal félve léptem a magyar közönség elé - kezdi Paudits Béla. - Hirtelen ötlettől vezérelve tettem ígéretet a fellépésre, ám úgy gondoltam, a kutya sem emlékezik itt már rám. A távol töltött évek után nemrégiben a Korona Pódium szervezésében az újpesti művelődési házban adtam műsort. A telt házas nézőtér.