Képes Európa, 1998. január-március (7. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-28 / 4. szám
AZ UTCA MODELLJE Megjelenése kifogástalan, de ezen egyáltalán nem csodálkozom, hiszen részben ennek köszönheti karrierjét. Exmodell. Vagy mégsem? Akik ismerik, jól tudják, honnan jött, és hogy milyen áron küzdötte fel magát oda, ahol jelenleg tart. Talán órákig tudna vitatkozni azokkal, akik szerint „nem a ruha teszi az embert", hiszen gyermekkorában éppen a nincstelenség és a rosszulöltözöttség miatt kellett nap mint nap farkasszemet néznie az előítéletekkel. Bakos János ma már felemelt fővel sétál végig a világ legexkluzívabb helyein. Magabiztos, ugyanakkor könnyed léptekkel halad, s joggal hiszi, ő az utca modellje... - A történet ennyi, dióhéjban. Ez lenne a siker ára? - Amikor valaki arról kezd el mesélni, hogy honnan jött és milyen sanyarú gyermekkora volt, sokan azt hiszik, panaszkodik. Ezt én is megkaptam már párszor. Most előre leszögezem: nem panaszkodom, csupán válaszolok a kérdésre. Biatorbágyon nőttem fel, egy családnak nem nevezhető közegben, ahol csupán egyetlen dolgot tanulhattam meg rendesen: az ember nem köteles beletörődni a sorsába. Talán azért tartok ma ott, ahol tartok, mert túl sok mindenen mentem keresztül. Anyám számára teher volt mindhárom gyermeke, egyiket sem tudta még csak normálisan etetni sem. Nem csoda, varrónői fizetéséből nem sokra tellett. És volt egy apám, akit huszonnyolc éves koromban sikerült megismernem, s aki anyám életében csak addig játszott szerepet, míg minket összehozott. Anyám elmebeteg lett. Ez szomorú dolog, és nem is tudok vele mit kezdeni. Gyakran meglátogatom, de tíz percnél tovább nem bírok nála lenni, a látványa is fájdalmat okoz, így marad a végső megoldás: anyagilag támogatom. Szomorú gyermekkor? A múltam része, s talán én is ezt választottam volna magamnak, ha tudom előre, hogy negyvenévesen kijelenthetem: számomra ez jelenti a biztos támaszt. - Hogyan adhat egy ilyen családi háttér biztos támaszt? - Huszonhat éves voltam, amikor láttam egy fimet Balczó Andrásról. Küldetés. Már maga a cím is sokat sejtet. Ebben a fűmben elhangzott egy mondat: „Egész életemben azon gondolkodtam, hogy abból a hátrányból, amelybe beleszülettem, hogyan tudnék előnyt kovácsolni.” Ezért a mondatért s a családomért én a mai napig nagyon hálás vagyok. Hiszen ha nem oda születek, talán soha nem fordul meg a fejemben, hogy megpróbáljak kitörni. -Sikerült? - Csak felnőtt fejjel, így, utólag tudom, hogy első kitörési kísérletem a cselgáncsozás volt. Szerettem volna többnek és jobbnak látszani osztálytársaimnál. Szerettem volna más lenni, mint aki valójában voltam. Tudtam, hogy a foltos melegítő kit takar valójában, éppen ezért szerettem volna minél előbb megszabadulni tőle. Gyűlöltem a kritikát, s azt, hogy mindent le kell nyelnem egyetlen szó nélkül. Ugyanakkor bennem volt az a bizonyos „kódis büszkeség”... - Akkor azt hitte, a sport az ön küldetése? - Sikerült elhitetnem magammal, hogy egyszer még világbajnok lesz belőlem. - Komolyan gondolta? - Olyannyira, hogy elkezdtem keményen edzeni. S ennek eredményeképpen az első évem volt életem első pozitív dolga. - A második pedig, hogy modellként egyik napról a másikra népszerű lett. - Azért volt egy kis átmenet is. A cselgáncsozást abbahagytam, mert nem lett belőlem vlágbajnok, de már nem tudtam nyugton ülni a fenekemen. Dolgozni kezdtem. Elvállaltam minden munkát, mígnem egy napon azzal az ötlettel állított be a nővérem, Bakos Ilona, aki már akkor modellként dolgozott Németországban, hogy mi lenne, ha ezentúl férfi manökenként keresném a kenyeremet. Jót nevettem, de nem tudtam nemet mondani. Ahhoz túlságosan imádtam a szép ruhát. Úgy éreztem, számomra a manökenség az egyetlen kiút a múltból. A múltból, a sérültségemből, amiből egyúttal táplálkoztam is. Persze az első bemutatóról sikerült elkésnem és jól emlékszem, hogy Erdős Éva néni igen keményen letolt. Elmondhatom magamról, vittem valamire, van egy kis pénzem, de nincs kedvem részt venni a gigászi küzdelemben, amely a meggazdagodásért folyik. - Mit jelent önnek a gazdagság? Hiszen a ruhák, amelyekben nap mint nap megjelenik az utcán, nem olcsó, nagyon divatos eleganciáról árulkodnak... - A nővérem szerint úgy élek, mint egy szegény báró, aki igényesen öltözködik. Valóban imádom a ruháimat, a kiegészítőimet. Erről a barátaim - Pataki Ági, Tábori Iván - órákig tudnának regélni. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb ember szereti a ruháit, de úgy senki sem szeretheti, mint én. Imádtam a bemutatókat követően összehajtogatni a ruhákat az erre a feladatra kijelölt emberekkel. Megtanultam, mi a különbség a francia varrás és a fércelés között. Néha úgy éreztem magam, mint egy ruhaipari szakközépiskolai tanuló, de az is lehet, hogy sokkal többet tanultam azokban az években, mint amit egy iskolában meg tudtak volna nekem tanítani. Az ismerőseim gyakran emlegetik, a „Janónak nehéz gyermekkora volt”, ha pedig újabb öltönyben látnak meg, már csak a poén kedvéért is megjegyzik, „ugye, francia varrásos”? Gazdagság? Ruhatáram értéke négy-öt millió forint. Más, épeszű ember ebből az összegből lakást vásárol magának. Én a mai napig bérelem a lakást, ahol élek. Nincs autóm, taxival közlekedem, de egyetlen lyukas zoknim sincs. Nem verem a fogamhoz a garast. Élek a magam módján, talán úgy, mint egy dzsentri. Adott a külsőm, és remélem, hogy ehhez olyan belső társul, amely méltó a külsőmhöz. Én ebből kovácsoltam népszerűséget. Sokszor voltak kételyeim, de tudom, hogy lenne erőm az újrakezdéshez. - Biztos ebben? - Igen, 1990-ben hasonló dolog történt velem. Sikerült elindulnom a lejtőn lefelé. - Hogyan történt? - Egyszerűen kiraktam magam az utcára. Vége lett egy kapcsolatnak, s úgy döntöttem, elölről kezdek mindent. Mindig védőháló nélkül ugrok! - Most ön a Nen’esa olasz exkluzív szabóság magyarországi üzletének vezetője. - A szerencsémet az akaratosságomnak, a manökenmúltamnak köszönhetem, mert a ruhákat megpróbálom úgy viselni, hogy az utca modellje legyek. Remélem, sikerült. - Ha nem csinálhatná azt, amivel jelen pillanatban is foglalkozik, mihez kezdene? - A külsőm adott, de ne higgye, hogy ennyi elég az életben maradáshoz. A lelkemnek sokkal fontosabb a divattal való foglalkozás, mint a pénztárcámnak. Fontosabb, hiszen a szépség belülről táplálkozik. DOMBÓVÁRI EDINA Bakos János