Képes Európa, 1998. április-június (7. évfolyam, 13-25. szám)

1998-04-01 / 13. szám

VACZY ANDRÁS Hipolav „Mi ez a lazaság! Hát senki nem táncol? A legszuperebbek nyomják, ti meg mint a hul­lák? Gyerünk, evribádi!” Úgy harsogott Jenő basszusa, akár a meny­­nyei szózat. Szinte már fenyegetően. Mert ha nem, akkor aztán... Legkésőbb éjfélkor a hívatlanok is beestek, letették és nyitották a magukkal hozott literes borokat, az meg el­fogyott egykettőre, éjjel háromra pedig a legmozgékonyabb házibulizók is kifullad­tak. Részeges ernyedtség tenyészett szem­maró füstben, piától lucskos padlójú lakás­ban, összevissza tett poharaktól és az egy­másba fonódott pároktól sötétlő nappaliban, lehasznált fürdőszobában meg ami még volt egy belvárosi kégliben. Ám Jenő, a házi­gazda tovább kapacitált, akár egy lendkerekes játék tank, be­lendült, orsókat rakott a Mam­bó magnóra, döngött a She Loves You, a Twist and Shout, és amikor észrevételezte, hogy a megfáradt párok fölkelvén íziben összerogynak, pedagó­giai érzékkel feltett egy „családalapító nó­tát” a Shadowstól, erre néhányan csakugyan összeszedték magukat, és támolyogva szob­­roztak egy jót. Jenő reggel felbontott pár üveg spájzolt kőbányait, „kell ez a vércu­kornak”, jó adag méregerős kávét főzött, és az elnyűtt társaságot úgy engedte útjára, mint­ha ő maga az éjszakát végigaludta volna. Szóval, Jenőben annyi erő volt, akár egy bikacsordában. Ám nemcsak hétvégeken, bármikor kap­ható volt Jenő egy kis „belevaló közéletre”, ahogy nevezte. Talponálló, presszó, kávé­ház, bár­ mindegy volt neki. Estétől zárórá­ig elszívott minimum egy doboz Fecskét, megivott felesekkel kísérve egy-két üveg Bikavért, mindezenközben zajlott a közélet, jelesül a politika, a foci és a nők. Amúgy Jenőnek bejáratott barátnői voltak, beosztva szép takarosán, úgymint a hétfői, a szerdai, a pénteki csaj, de nem ám tovább, mert az embernek hét végén szabadnak kellett len­nie, akár a madárnak, hogy nyugodtan száll­hasson szoknyáról szoknyára. Szóval, hedonizált. Egyszer csak Jenő ötvenéves lett. (Az el­telt időben nősült, vált, újból nősült, újból vált, gyereket nemzett és nevelt, vagyis eg­zisztált, mint sokan itt.) Szájából a születés­­napi torta fújása közben kiesett - szó sze­rint, hát véletlenül - a Marlboro. Jenő elsá­padt, a szívéhez kapott. Semmi baja nem volt, csak az az ötven gyertya. Na, az sokk volt. Többet nem gyúrott rá. Többé egy kortyot nem ivott. Többet már nem élte azt az életet. „Oda ne menjünk, füstös és hangos. Tu­dod, a tüdőm nem bírja, a fülem hasogat...” - kántált szomorú hangon, amikor egy kis szordinósra vett „közéletire” invitáltam. Ha mégis beültünk valahová, biztos, hogy a me­leg miatt, a hideg miatt, a huzat miatt, a szagok miatt vagy bármi miatt hamarosan odébbálltunk. Évek óta betonbiztos barátnője, ahogy az szokott, beillatosítva megérkezett Jenőhöz. Az meg ráförmedt. „Menj, és zuhanyozz le! Tele vagy bacilusokkal!” S miközben a nő zavartan lögybölődött, Jenő sorra átnézte a ruhaneműjét, kiváltképp az alsókat, nagyí­tóval böngészte, majd kiteregette a pár­kányra szellőzni... Amikor a mikrobán sült szendvicseket eszegették, Jenő kézi porszívó­val jobb kezében időnként a padlószőnyegről szívatta a lepergett morzsákat... Va­csora befejeztével felhívta kedvese figyelmét a fog­mosás fontosságára, s a fer­tőzés lehetséges gócpont­jaira... Másnap elment, és többet nem jött a betonbiz­tos nő. A másik lánynak udvar­lás közben kifejtette Jenő, milyen az, ami­kor az ember szívverése kihagy. Aztán szemléletesen elmagyarázta a derék ma­kacsságait, a lumbágó kínjait, majd részle­tezte a szédülés, a hasmenés, a székrekedés, a bélcsavarodás különféle változatait. Ha ezek után közelebb kerültek, megkérte a lányt, mossa meg magát itt is, ott is az előre elkészített lavór vízben, melyben fertőtlení­tő tablettákat oldott fel. Ezt a lányt sem lát­ta többet. És aztán lassan mást sem. Sikerült Jenőnek, mint jó gazdának léc­cel a földjét, önmagát bekerítenie képzelt be­tegségei összes tünetével. Már attól is félt, ha az utcán ránézett valaki. Makkegészsé­gesen volt halálos beteg. Történt egyszer, hogy a kettes bélén, ahová rendszeresen járt magát kivizsgáltatni, bele­merülve vizeletlelete tanulmányozásába, szó­rakozottan egy nő mellé ült le. Sápadt, vér­szegény egérke mellé. Abban a pillanatban fel­pattant az egérke: „Mit képzel, hogy csak így leül mellém? Magának tébécéje lehet, meg fertőző rákja, meg mit tudom én! Gyilkos!” Ordított róla, mennyire iszonyodik Jenőtől. És akkor Jenő szíve egészséges döröm­­bölésbe kezdett. Arcán lázra hasonlatos ró­zsák virágzottak, szeme, mintha kötőhártya­gyulladása lenne, könnyezett, agya, mintha vér lepte volna el, besötétedett, torka, mint­ha gyík lett volna benne, elszorult. Jenő hör­­gött... Olyan szerelmes lett, mint a nagyágyú. Jenő és a sápkóros egérke azóta, a kettes del óta, közös betegségtudatban élnek együtt. Mint két gerle. Mint két, karanténba zárt gerle. Lázat mérnek, borogatnak, csöpögtetnek és így tovább. Boldogok. MOTTO: „Mi fáj, gyere mesélj, mondj el mindent, tőlem ne félj... ”

Next