Képes Európa, 1998. április-június (7. évfolyam, 13-25. szám)
1998-04-01 / 13. szám
VACZY ANDRÁS Hipolav „Mi ez a lazaság! Hát senki nem táncol? A legszuperebbek nyomják, ti meg mint a hullák? Gyerünk, evribádi!” Úgy harsogott Jenő basszusa, akár a menynyei szózat. Szinte már fenyegetően. Mert ha nem, akkor aztán... Legkésőbb éjfélkor a hívatlanok is beestek, letették és nyitották a magukkal hozott literes borokat, az meg elfogyott egykettőre, éjjel háromra pedig a legmozgékonyabb házibulizók is kifulladtak. Részeges ernyedtség tenyészett szemmaró füstben, piától lucskos padlójú lakásban, összevissza tett poharaktól és az egymásba fonódott pároktól sötétlő nappaliban, lehasznált fürdőszobában meg ami még volt egy belvárosi kégliben. Ám Jenő, a házigazda tovább kapacitált, akár egy lendkerekes játék tank, belendült, orsókat rakott a Mambó magnóra, döngött a She Loves You, a Twist and Shout, és amikor észrevételezte, hogy a megfáradt párok fölkelvén íziben összerogynak, pedagógiai érzékkel feltett egy „családalapító nótát” a Shadowstól, erre néhányan csakugyan összeszedték magukat, és támolyogva szobroztak egy jót. Jenő reggel felbontott pár üveg spájzolt kőbányait, „kell ez a vércukornak”, jó adag méregerős kávét főzött, és az elnyűtt társaságot úgy engedte útjára, mintha ő maga az éjszakát végigaludta volna. Szóval, Jenőben annyi erő volt, akár egy bikacsordában. Ám nemcsak hétvégeken, bármikor kapható volt Jenő egy kis „belevaló közéletre”, ahogy nevezte. Talponálló, presszó, kávéház, bár mindegy volt neki. Estétől záróráig elszívott minimum egy doboz Fecskét, megivott felesekkel kísérve egy-két üveg Bikavért, mindezenközben zajlott a közélet, jelesül a politika, a foci és a nők. Amúgy Jenőnek bejáratott barátnői voltak, beosztva szép takarosán, úgymint a hétfői, a szerdai, a pénteki csaj, de nem ám tovább, mert az embernek hét végén szabadnak kellett lennie, akár a madárnak, hogy nyugodtan szállhasson szoknyáról szoknyára. Szóval, hedonizált. Egyszer csak Jenő ötvenéves lett. (Az eltelt időben nősült, vált, újból nősült, újból vált, gyereket nemzett és nevelt, vagyis egzisztált, mint sokan itt.) Szájából a születésnapi torta fújása közben kiesett - szó szerint, hát véletlenül - a Marlboro. Jenő elsápadt, a szívéhez kapott. Semmi baja nem volt, csak az az ötven gyertya. Na, az sokk volt. Többet nem gyúrott rá. Többé egy kortyot nem ivott. Többet már nem élte azt az életet. „Oda ne menjünk, füstös és hangos. Tudod, a tüdőm nem bírja, a fülem hasogat...” - kántált szomorú hangon, amikor egy kis szordinósra vett „közéletire” invitáltam. Ha mégis beültünk valahová, biztos, hogy a meleg miatt, a hideg miatt, a huzat miatt, a szagok miatt vagy bármi miatt hamarosan odébbálltunk. Évek óta betonbiztos barátnője, ahogy az szokott, beillatosítva megérkezett Jenőhöz. Az meg ráförmedt. „Menj, és zuhanyozz le! Tele vagy bacilusokkal!” S miközben a nő zavartan lögybölődött, Jenő sorra átnézte a ruhaneműjét, kiváltképp az alsókat, nagyítóval böngészte, majd kiteregette a párkányra szellőzni... Amikor a mikrobán sült szendvicseket eszegették, Jenő kézi porszívóval jobb kezében időnként a padlószőnyegről szívatta a lepergett morzsákat... Vacsora befejeztével felhívta kedvese figyelmét a fogmosás fontosságára, s a fertőzés lehetséges gócpontjaira... Másnap elment, és többet nem jött a betonbiztos nő. A másik lánynak udvarlás közben kifejtette Jenő, milyen az, amikor az ember szívverése kihagy. Aztán szemléletesen elmagyarázta a derék makacsságait, a lumbágó kínjait, majd részletezte a szédülés, a hasmenés, a székrekedés, a bélcsavarodás különféle változatait. Ha ezek után közelebb kerültek, megkérte a lányt, mossa meg magát itt is, ott is az előre elkészített lavór vízben, melyben fertőtlenítő tablettákat oldott fel. Ezt a lányt sem látta többet. És aztán lassan mást sem. Sikerült Jenőnek, mint jó gazdának léccel a földjét, önmagát bekerítenie képzelt betegségei összes tünetével. Már attól is félt, ha az utcán ránézett valaki. Makkegészségesen volt halálos beteg. Történt egyszer, hogy a kettes bélén, ahová rendszeresen járt magát kivizsgáltatni, belemerülve vizeletlelete tanulmányozásába, szórakozottan egy nő mellé ült le. Sápadt, vérszegény egérke mellé. Abban a pillanatban felpattant az egérke: „Mit képzel, hogy csak így leül mellém? Magának tébécéje lehet, meg fertőző rákja, meg mit tudom én! Gyilkos!” Ordított róla, mennyire iszonyodik Jenőtől. És akkor Jenő szíve egészséges dörömbölésbe kezdett. Arcán lázra hasonlatos rózsák virágzottak, szeme, mintha kötőhártyagyulladása lenne, könnyezett, agya, mintha vér lepte volna el, besötétedett, torka, mintha gyík lett volna benne, elszorult. Jenő hörgött... Olyan szerelmes lett, mint a nagyágyú. Jenő és a sápkóros egérke azóta, a kettes del óta, közös betegségtudatban élnek együtt. Mint két gerle. Mint két, karanténba zárt gerle. Lázat mérnek, borogatnak, csöpögtetnek és így tovább. Boldogok. MOTTO: „Mi fáj, gyere mesélj, mondj el mindent, tőlem ne félj... ”