Képes Európa, 1998. április-június (7. évfolyam, 13-25. szám)

1998-04-22 / 16. szám

KÉP­ES EURÓPA43 kaviárral töltött tojás, különböző fűszerekbe forgatott, mindenféle apró sült hal, halászlé, ököruszály­­vagy libaleves maceszgombóccal... Nem, kérem, ez nem szakácskönyvidézet, hanem egyik sokoldalú fiatal színészünk étlapjának különlegességei. A művészvilág sokszínű vi­lág. Egyikük fest, a másik raj­zol, a harmadik gyűjtőszen­vedélyének hódol, a negye­dik házi arborétumot ápol, az ötödik főt. Méghozzá mi­csoda finomságokat! Mond­ják azok, akik már megíz­lelték a Budapesti Kamara­­színház művésze, Haás Van­­der Péter sokféléit. Hogy honnan az ételek iránti erős vonzalom, ez még számára is rejtély... - Valamikor kamaszko­romban kezdődött ez az őrü­let. Főiskolás éveimben egyik osztálytársam lakásán tartottuk a főzőszeánszokat. A dőzsölések persze meg­hozták a nagyon is jól látha­tó eredményt - a jókora túl­súlyt. Mániámnak igen ha­mar híre ment, így azóta nemegyszer megtörtént, hogy kisebb társulatok ban­kettjeinek én lettem a szaká­csa. Ilyen alkalmakra hétfo­­gásost tálalok, ami főleg halra épül. De van egy spe­cialitásom is, a Fa-Vo-Ri- Be, ami egy házibuli részt­vevőinek nevéből született és szintén nagyon népsze­rű. Ez öszvér étel, többféle nyersanyagból összeállítva. - Kik élvezhetik az étel­költeményeit? - Főként a barátaim és jó­magam. Imádom a krumplis tésztát - a magam gyúrta tésztával. Nem sok étel van, amit már ne tudnék elké­szíteni. Egy időben sportot űztem abból, hogy az étter­mek étlapjait átböngészve azt kerestem, mi fogna ki raj­tam. Ha találtam ilyet, utá­nanéztem és megfőztem. - Csukjuk be a konyha­­ajtót és lépjünk át a szín­házba! Milyen új darabban láthatjuk mostanában ? - Goethe ifjúkori művé­ben, A bűnrészesekben, ame­lyet Kéz kezet mos címmel Kazimir Károly rendezett. Nagyon jó hangulatú pró­bákat éltünk meg. Nekem külön öröm volt, hogy is­mét játszhatok, hiszen nem­­ is olyan régen szinte csak szinkronizáltam. De bár­mennyire is szeretek szinkro­nizálni, első helyen mégis a színház áll. - Népszerű sorozatok fő­szereplőinek kölcsönözte a hangját. Melrose Place, Rex felügyelő... - Őszintén szólva, egyik­ről sem gondoltam, hogy ennyire közkedvelt lesz. A Rex felügyelőnél már az első epizód elnyerte a stáb tet­szését. Később meg már egye­nesen imádtuk. Több mint tíz éve szinkronizálok, de még ilyen nagy sikere egyetlen munkámnak sem volt. Még a kőszegi színházból is gra­tuláltak, ahol nyaranta ját­szom. A házbeli négy év körüli kislány meg azt kér­dezte, a kutya velem lakik-e? - Eddigi szinkronmúlt­jából melyik a legemlékeze­tesebb szerep? - A Belfegor, a hatvanas évek nagy sikere. Amikor fel­újították, kihívtak próbafel­vételre, ahol bűntudattal, re­megő térdekkel meg is je­lentem. A bűntudat a főisko­lai szinkronórák elbliccelése miatt volt. Ugyanis csak egyetlenegyre mentem el. Óriási szerencsémre azon­ban Várkonyi Gyulától, az azóta nyugdíjba ment szink­ronrendezőtől megkaptam a főszerepet. Másik szeren­csém pedig az volt, hogy ak­koriban még volt idő meg­tanulni ott szinkronizálni, amire a mai főiskolásoknak már nincs lehetőségük. A mai tempó erre nem hagy időt. - A színészek többsége szép emlékeket őriz a főis­koláról. - Örülök, hogy én is a többséghez sorolhatom ma­gam. Békés András volt az osztályfőnökünk, aki a har­madik évben azzal a zseniá­lis javaslattal állt elő, hogy írjuk össze, melyik - a főis­kolán nem tanító - színészt látnánk szívesen féléves kur­zuson. Ennek eredménye­ként Garas Dezsőt üdvö­zölhettük tanáraink között. E kivételes művész jelenlé­te nagy hatást gyakorolt ránk. Fantasztikus egyéniség. Az­zal kezdte, hogy az osztály egyik felének megrendezte Anouilh Rómeó és Jeanett­­jét, a másiknak pedig La­­bisch A feleségem hagyaté­ka című vígjátékát. Ez utób­bival vendégszerepeltünk Ba­­latonbogláron is, a vörös ká­polna előtti színpadon tizen­ötször játszottuk a darabot, s én voltam a főszereplő. Énekeltem, sőt a dalszöve­get is én írtam... - Kollégái közül sokan állnak festőállvány elé. - Nekem sajnos nincs időm rá. Pedig korábban a tanyámat is megörökítettem akvarellen. Az irányzatok kö­zül azonban a nonfiguratív és a hiperrealista, a fénykép­minőség a kedvencem. Fő­leg az utóbbi késztet ámu­latra. Az első ilyen kép, a New York-i metró döbbene­tes. Olyan tökéletes, hogy szinte kényszere van az em­bernek a földön heverő új­ságpapírt kiemelni a kép­ből. De ugyanilyen hatással volt rám A kockás zakós férfi is, amit Hollandiában láttam. A képhez mellékelt távcsövön át csodálhattam meg, hogy a kabát pamutszö­vete szálanként van megfest­ve. Csankó Zoli kollégám mű­vésze ennek az irányzatnak. - Milyen apropóból járt ősei földjén? - Még az Arany János Színházzal a Valló Péter ren­dezte Nimvégai Marikával. Amikor az újságírók és az ottani kollégák meglátták a nevemet a plakáton, kérdé­sek ezreit tették fel. Nagy feltűnést, ugyanakkor csa­lódást keltettem, mert szinte semmit sem tudok arról, ho­gyan és miért hagyták el őseim Hollandiát. Miért te­lepedtek le Bécs környékén, miért jöttek át Sopronba, majd Győrbe, végül Buda­pestre... - Talán egy jós tudna segíteni? - A jósról jut eszembe. Fő­iskolásként egy hétig Zsám­­békon játszottuk Léner Pé­ter nagy sikerű rendezését, a Bátori adventet. A búcsú­estet az egyik vendéglő kert­helyiségében tartottuk na­gyon kellemes hangulatban. Rajtunk kívül csak egy hölgy üldögélt a szomszéd asztalnál. Egyszer csak fel­állt és odajött. Kiderült, hogy tenyérjós. No, ettől a pilla­nattól kezdve ő lett az est fénypontja. A tenyérelem­zést először a múlttal kezd­te, döbbenetesen hiteles ada­tokat sorolva. Mire az utol­sóhoz ért, a jövőre már csak tizennégyen voltunk kíván­csiak. A jóslás után engem arra kért, hogy két év múl­va jelentkezzek nála, mert olyan különlegesség van a tenyeremen, amivel csak na­gyon kevesen - például End­re és Mátyás király - dicse­kedhettek: a királyszeplő­­vel. A találkozó végül so­sem jött létre, mert mire el­szántam magam, a meg­adott budapesti címen már nem találtam, ugyanis Zsám­­békra költözött, s bár csak néhány kilométerre van Bu­dapesttől, én azonban ed­dig még mindig elodáztam az utazást. Pedig most is a fülemben csengenek a sza­vai, amelyek fantasztikus éle­tet jósoltak nekem a har­mincas éveim második fe­létől. Nemrégiben múltam harmincöt éves... RÓZSA KATALIN KÜLÖNLEGESÉIG A TENYÉRBEN A Melrose Place-ben Peternek adja a hangját

Next