Képes Európa, 1998. július-szeptember (7. évfolyam, 26-38. szám)
1998-09-09 / 36. szám
^ '^) ) ) a^Mindenhonnan A LEGNAGYOBB VIRÁG Ron Gagliardo kertészről Atlanta botanikus kertjében nem tudjuk, virágos kedvű-e, ám annyi bizonyos, hogy keze nyomán minden virágba borul. Kedvence a kontyvirágfélékhez tartozó Arum Titan, az óriási növény, amelynek szirmai vázaként ölelik a termőrészt - a világ legnagyobb virága. Ron dédelgeti: legfőbb célja, hogy sikerüljön megtermékenyíteni, és új virágot fakasztani a növényen. Titáni vállalkozás, ha tudjuk, hogy a virágsztár nagyon ritkán hoz bimbót... és igen kevéssé romantikus, rothadóállatot f áraszt. Ám Ront mindez nem zavarja. Akik nem bírják elviselni az Arum aromáját, azoknak gyorsan orrot mutat. EDZÉS A HŰTŐBEN E bátor harmincegy éves brit férfiú elhatározta, hogy az ezredfordulót a Délisarkon ünnepli meg. Ez a célja annak a nagyszabású expedíciónak, amely 1999 novemberében indul. Ian Dennis persze türelmetlenül várja a kezdetet, s közben teljes hétvégeket tölt munkahelye, egy élelmiszerüzlet fagyasztójában. Az átlagos hőmérséklet itt mindöszsze -30 fok. Szóval, a hűtőben jó hideg van, de Ian jól búja a gyűrődést. Még a mosoly sem fagy le az arcáról. Ron Gagliardo legkedvesebb virágát nem volna könnyű ▼ a gomblyukunkba tűzni EXHUMÁLT SPANYOLNÁTHA Nagyanyáink, ha megsárgult családi képeket nézegettek, egy-egy elmosódott arcról megjegyezték: „Sajnos, spanyolnáthában meghalt szegény.” Most tudósok azon igyekeznek, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg a súlyos járvány. A szakemberek hét norvég bányász csontkeményre fagyott holttestéből akarnak ismereteket szerezni arról, a vilasról,amely nyolcvan évvel, ezelőtt húszmillió ember halálát okozta világszerte. Egy brit cég védőöltözetet viselő munkatársai a közelmúltban felnyitották a hét bányász sírját a sarkvidéki Spitzbergák fővárosának, Longyearbyennak a temetőjében. A hét bányász 1918-ban hunyt el a járványos spanyolnáthában. A kanadai Kitty Duncan és a norvég Tom Bergan mikrobiológusok vezette nemzetközi tudóscsoport reméli, hogy a bányászok exhumált holttestéből vett szövetminta alapján képes lesz meghatározni az 1918-1920-ig dühöngő spanyolnátha-járvány vírusának eredetét, és oltóanyagot is sikerül kifejleszteni ellene. Van ennek a tudományos kísérletnek egy misztikus oldala: pár évszázad óta csak kultikus céllal járunk temetőkbe. Amióta azonban genetikai kutatások folynak, alapjaiban megváltozott a helyzet. Immár a holtak sem pihenhetnek sojukban „örök nyugalomban”, mert a genetikai információ fontos azonosító tényezővé lépett elő. A temetők tehát még mindig számos titkot, információt is rejtenek. Ha a spanyolnátha - amely a maga idején, az antibiotikumok felfedezése előtt biztos halálhoz vezetett - sem fenyegethet többé, tán a holtak „áldozata” sem lesz hiábavaló.