Képes Figyelő, 1947. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1947-02-22 / 8. szám
Hannibal ante portas. Viálínájí döngeti a színházak kapuit. Ki tudja, az állami szinituszalk ..kivételével, melyiket töri be hamarabb. Ezzel ma számolnunk kell és az utolsó órában úgy kell felkészülnünk rá, mint olvasónkat az árvizre. Az utolsó órában.... Könnyű én meddő elégtétele volna e noraik írójának, ha most arra hivatkoznék, hogy ő ezt az »utolsó órát« már az első órában bátorkodott megjósolni. A cikkek százában kongatta a harangot: a válság akkor kezdődöttt, alig néhány héttel a felszabadulás után, amikor színházaink sorra megnyitoták kapuikat. Nem kellett különösebb éleslátás ahhoz, hogy észrevegyük: induló színházaink nem is gondoltak arra, hogy az új demokrácia életfomjaihoz idomuljanak. Valamennyi ugyanott akarta, folytatná — és folytatta mindmáig —, ahol abbahagyta, rosszabb vagy legalábbis más helyzetben, rendelkezésükre alig álló silányabb anyaggal, meg nem értett társadalmi és politikai — a gazdasági helyzet is beleértve —, mondhatnám: történelmi folyamattal szemben és nem utolsó, sokban, szemben egy ismeretlen közönséggel. ■ Most azonban ne rágódjunk a múlton. Az utolsó órában valljuk be kölcsönösen: a válság kitörésében mindnyájan ludasok vagyunk: színházak, írók, színészek, közönség (a meglévő és meg nem lévő közönség egyaránt), részes az állam, a főváros, a sajtó, a gazdasági élet éppúgy, mint a közbiztonsági helyzet. Tulajdonképpen circulus vitiosus az egész... A színházak kétségbevonhatatlan szellemi hibákat követtek el műsortervük korszerűtlen összeámításával. Mentségük, hogy az élő írókból nem kaptak megfelelő támogatást, viszont az írók mentsége, hogy ők meg a színházaktól , nya kaptak kellő serbentést és, hogy megírt darabjaik sem találtak méltó megértésre a színházaknál. Sok panasz hangzott el a színházak, főleg a magánszínházak ellen, hogy könnyelműen szétforgácsolták együttesüket s ezáltal elvesztették egyéniségüket. Ami igaz. Viszont igaz az is, hogy az említett együttesek törzstagjaitkönnyű volt »táncba vinni«. A jobb, bitkosabb elhelyezkedésért minden színész, könnyért cseréit szirtházétt..ü különösen, ha a Nemzeti Színházhoz kapott szerződést.) A színészutánpótlás még akadozik. Egyes szerepkörökmég betöltetlenek. A segítési idő kérdése. A színházak későn fárrak hozzá, hogy az időt megrövidítsék. Aztán itt vannak a sztárok. Kétszáz, ezer forint gázsit vágnak zsebre esténként. Ezt egy színház sem bírja — gyakran még a leghatározottabb siker esetén sem. Példa rá a Magyar Színház, amely a »Janika« 109 előadásának 560.000 forintbevételéből nem kevesebb, mint 150.000 forintot fizetett ki úgynevezett három sztárjának s a nagy siker után — tönkrement. A színházak hamarosan felfogták a sztárok szerepeltetésében rejlő veszedelmet", írásban fogtak össze ellenük. Megállapodásukat aztán írás nélkül megszegték. Zsebből flsették a »tilos« többletet és most üres zsebbel várják sorsuk jobbrafordulását. Aszínház olyan, mint a háború. Három dolog kell hozzá: Pénz, pénz és pénz. Minden egyéb csak azután jön. Ezt minden színház a saját bőrén tapasztalja. Mindegyik úgy igyekszik segíteni magán, ahogy tud. A pénz azonban legtöbbnyire csak negatív formájában jelentkezik. Ó, nem csak a sztárgázsik, a horribilis közterhek, amelyeket az állam és a főváros rak a színházak vállaira, valósággal öszszeroppantják ezt a kulúrintézményt, mely a saját természetes rezsiköltségeit semtudja elviselni már. Mit tudják a laikusok, mibe kerül ma egy domb kiállítása; a díszletek, kosztümök, operetnél a zenekar, az óriási statisztéria, a látványosság feltételeinek fizetféle kibelégítise. Hogyan segítsen magán a gondok között vergődő színház? Felemeli a helyárakat. Ez a kis emelés a saját üzemi költségedhez mérten — semmi. A közönség teherviselőképességéhez viszonyítva azonban — megfizethetetlen összeg. Nem egy színház azzal akar javítani költségvetésén, hogy lehetőleg olyan darabokat játszik, ammelyekhez egy díszlet és kevés szereplő kell. A közönség viszont nem szereti az ilyen darabokat. A közönség a pénzéért sok díszletváltozást akar és mennél több színészt a színpadon. Hiába: a színház az illúziók világa és a fényé. A közönség, mely otthon példás takarékossággal él, egy fölösleges villanykörtét nem éget a lakásában és beéri annyi meleggel, amennyit a kályha mellé kuporodva kap, a színházban nem szereti a takarékosságot. A színházban pazarlást akar, fényt, mely túlszikrázza a Napot, meleget, mely nyári ábrándokba ringatja. A közönség általában csak a színház előcsarnokáig felnőtt, a nézőtéren már a gyermek. Ezt a gyermeket azonban ismerni kell. Kétségtelen, hogy ez a gyermek ma nem ugyanaz, aki tegnap volt. Ez a gyermek — és ez minden korválozás kísérő tünete — ma más játékszereket kíván, mint a tegnapi gyermek. A színházak nagy hibája, hogy erre nem figyeltek. Nem tudták vagy nem akarták megismerni a kor gyermekét, legalább is azt, a réteget nem, mely a színházban keresi szellemi játékszereit. Nem először írom le: nagy baj — s ez is egyik oka a vilságnak —, hogy a színház általában egy meg nem lévő közönségnek játszott, olyannak, mely részben elszegényedett, jórészt elpusztult, az új közönség megszerzésére, felmevelésére és megszervezésére pedig sem időt, sem fáradtságot nem igen fordított. Ennek most itt a böjtje. A régi közönsg már nincs meg, az új még nincsen. Némi túlzással azt mondhatnám: a színházak most ittállnak a közönség nélkívül. Ami nem azt jelenti persze, hogy egyáltalában nincs közönség. Mertvan. Példa rá a mozi. Senki sem tgadhatja, hogy moziközönség van és hogy ebből mennyi hajlamos arra, hogy színházba is járjon — még senki statisztikus nem kutatta ki. Biztosra veszem, ha mindazok, akik a színházi válságnak részesei, összefogva megkönnyítenék részükre a színházak látogatását, egyszerre volna színházi közönség. Nem igaz, hogy a mozi árt a színháznak. Hevesi Sándor megállapítása, hogy a mozi nem vonja el a színháztól a közönséget, ellenkezőleg, közönséget nevel a Színház részére, ma is érvényes. Ma csak az történik, hogy a mozi által színházra nevelt közönség nem megy a színházba, mert elveszítette aszínház,ha vetett bizalmát. A színháznak ma nem csak a szellemi, társadalmi és gazdasági válsággal kell megküzdenie, hanem a bizalmi válsággal is. Tudom, mit szoktak erre mondani: a közönség azért jár moziba, mert könynyebben, olcsóbba és társadalmilag fesztelenebbül tud hozzáférkőzni, mint a színházhoz. Ez is igaz. A színház látogatásához bizonyos ünnepélyesség, előre megfontoltság és előre kalkulálás szükséges. De hiszen éppen erről van szó: tegyük a színházat olcsóbbá, könynyebben hozzáférhetővé, vagyis tegyük korszerűbbé, tegyük azzá, ami a színház demokratikus jellegét adja, t természetesen szellemi vonatkozásban is. Hogy ezt kizárólag csak a színházaik államosulásával lehet elérni — kétlem. Az államosításnak is vannak határai, sokkal inkább művészi, mint adminisztrációs határai. Két-három magánszínház jól járna, a többi bürokratizálódna, elszürkülne, épp hogy megélne. Tessék elképzelni egy állami operettszínházat, vagy állami kabarét... Az állam és a főváros is akkor könnyíthet a színházak helyzetén, ha megszabadítja a ma elviselhetetlen ököztenshektől. Egy hajszálon múlt a napokban, hogy egyik színházunkban előadás előtt ki akarták kapcsolni a villanyáramot. Néhány száz forint, tartozásért megállítand egy nagymúltú színház üzemeit, sok színészt az utcára tenni és derékon tömi egy értékes magyar ezindamb karrierjét... ilyesminek nem szabad megtörténni. Vegyük tudomnásul: a válság itt van. Színházi kultúránkat az összeomlás veszélye fenyegeti. Most »aZ utolsó órában« legalább fogjunk össze mindannyian, akik akarva-akaratlanul részesei vagyunk a közelről fenyegető katasztrófának. Relle Pál JEGYZETEK A SZÍNHÁZI VÁLSÁGRÓL PARIS 96-Boulevard Maurice Barres Száraz ráncosodó arcberű hölgyek részére Iflekif, Skaytdif. Speziál Hormon 101 és Magyarországon gyártja és forgalomba hozza 3.CosxtelliL PARFÜMÉRIA, Budapest, IV., Váci u. 18