Képes Figyelő, 1947. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1947-02-22 / 8. szám

Hannibal ante portas. Viálín­ájí döngeti a színházak kapuit. Ki tudja, az állam­i szinituszalk ..kivételével, melyiket töri be h­amarabb. Ezzel ma szá­­molnun­k kell és az utolsó órában úgy kell felkészü­lnünk rá, mint olvasónkat az ár­­vizr­e. Az utolsó órában.... Könnyű én meddő elégtétele volna e noraik írójána­k, ha most arra hivatkozné­k, hogy ő ezt az »utolsó órát« már az első órában bátorkodott meg­jósolni. A cikkek százában kongatta a harangot: a válság akkor kezdődöttt, alig néhány héttel a felszabadulás után, ami­­kor színház­aink sorra megnyitoták kapui­kat. Nem kellett különö­sebb éleslátás ah­hoz, hogy észrevegyük: induló színhá­zaink nem is gondoltak arra, hogy az új demokrácia életfomjaihoz idomuljanak. Valamennyi ugyanott akarta, folytatná — és folytatta mindmáig —, ahol abba­hagyta, rosszabb vagy legalá­bb­­is más hely­zetben, rendelkezésükre alig álló silánya­bb anyaggal, meg nem értett társadal­mi és politikai — a gazdasági helyzet is beleértve —, mon­dh­atnám: történelmi fo­lyamattal szemben és nem utolsó, sok­ban, szemben egy ismeretlen közönséggel. ■ Most azonban ne rágódjunk a múlton. Az utolsó órában valljuk be kölcsönösen­: a válság kitörésében mindnyájan lu­dasok vagyunk: színházak, írók, színészek, közönség (a meglévő és meg nem lévő közönség egyaránt), részes az állam, a főváros, a sajtó, a gazdasági élet éppúgy, mint a közbiztonsági helyzet. Tulajdon­képpen cir­culus vitiosus az egész... A színházak kétségbevonhatatlan szellemi­ hibákat kö­vettek el mű­sorter­vük korszerűtlen­ össz­e­­ámításával. Mentségük, hogy az élő írók­ból nem kaptak megfelelő támogatást, vi­szont az írók mentsége, hogy ők meg a színházaktól , n­ya­ kaptak kellő ser­bentést és, hogy megírt darabjaik sem találtak méltó megértésre a színházaknál. Sok pa­nasz hangzott el a színházak­, főleg a magánszínházak ellen, hogy könnyelműen szétforgácsolták együttesüket s ezáltal el­­vesztették egyéniségüket. Ami igaz. Vi­szont igaz az is, hogy az említett együt­tesek törzstagjait­­könnyű volt »táncba vinni«. A jobb, bi­tkosabb elhelyezkedésért minden színész, könnyért cseréit szirtházétt..­ü­ különösen, ha a Nemzeti Színházhoz ka­pott szerződést.) A színészutánpótlás még akadozik. Egyes szerepkörök­­még betöltet­lenek. A segítés­i idő kérdése. A szín­házak későn fárr­ak hozzá, hogy az időt megrövidítsék. Aztán itt vannak a sztá­rok. Kétszáz, ezer forint gázsit vágnak zsebre esténként. Ezt egy színház sem bírja — gyakran még a leghatározottabb siker esetén sem. Példa rá a Magyar Szí­nház, amely a »Janika« 109 előadásá­nak 560.000 forint­­bevételéből nem keve­sebb, min­t 150.000 forintot fizetett ki úgy­nevezett három sztárjának s a nagy siker után — tönkrement. A színházak hamaro­san felfogták a sztárok szerepeltetésében rejlő veszedelmet", írásban fogtak össze ellenük. Megállapodásuka­t aztán írás nél­kül megszegték. Zsebből fl­sették a »tilos« többletet és most üres zsebbel várják sor­suk jobbrafordulás­át. A­­színház olyan, mint a háború. Három dolog kell hozzá: Pénz, pénz és pénz. Minden egyéb csak azután jön. Ezt min­den színház a saját bőrén tapasztalja. Mindegyik úgy igyekszik segíteni magán, ahogy tud. A pénz azonban legtöbbnyire csak negatív form­ájában­ jelentkezik. Ó, nem csak a sztárgázsik, a horribilis köz­terhek, amelyeket az állam és a főváros rak a színházak vállaira, valósággal ösz­­szeroppantják ezt a kul­úrintézményt, mely a saját természetes rezsiköltségeit sem­­tudja elviselni már. Mit tudják a laikusok, mibe kerül ma egy domb kiállí­­tása; a díszletek, kosztümök, operetnél a zenekar, az óriási statisztéria, a látványos­ság feltételeinek fizetféle kibelégítise. Hogyan segítsen magán a gondok között vergődő színház? Felemeli a helyárakat. Ez a kis emelés a saját üzemi költséged­hez mérten — semmi. A közönség teher­­viselőképességéhez viszonyítva azonban — megfizethetetlen összeg. Nem egy színház azzal akar javítani költségvetésén, hogy lehetőleg olyan darabokat játszik­, amm­­e­­lyek­hez egy díszlet és kevés szereplő kell. A közönség viszont nem szereti az ilyen darabokat. A közönség a pénzéért sok díszletváltozást akar és mennél több szí­nészt a színpadon. Hiába: a színház az illúziók világa és a fényé. A közönség, mely otthon példás takarékossággal él, egy fölösleg­es villanykörtét nem éget a lakásában és beéri annyi meleggel, a­m­ennyit a kályha mellé kuporodva kap, a színházban nem szereti a takarékossá­got. A színházban pazarlást akar, fényt, mely túlszikrázza a Napot, meleget, mely nyári ábrándokba ringatja. A közönség általában csak a színház előcsarnokáig felnőtt, a nézőtéren már a gyermek. Ezt a gyermeket azonban ismerni kell. Kétségtelen, hogy ez a gyermek ma nem ugyanaz, aki tegnap volt. Ez a gyermek — és ez minden korválozás kísérő tünete — ma más játékszereket kíván, mint a tegnapi gyermek. A színházak nagy hi­bája, hogy erre nem figyeltek. Nem tud­­ták vagy nem akarták megismerni a kor gyermekét, legalá­bb is azt, a réteget n­em, mely a színházban keresi szellemi játék­szereit. Nem először írom le: nagy baj — s ez is egyik oka a vilságnak —, hogy a színház általában egy meg nem lévő közönségnek játszott, olyannak, mely részben elszegényedett, jórészt elpusztult, az új közönség megszer­zésére, felmevelésére és megszervezésére pedig sem időt, sem fáradtságot nem igen fordított. Ennek most itt a böjtje. A régi közönsg már nincs meg, az új még nin­csen. Némi túlzással azt mondhatnám: a színházak most itt­­állnak a közönség nélk­ívül. Ami nem azt jelenti persze, hogy egyáltalában nincs közönség. Mert­­van. Példa rá a mozi. Senki sem t­­gadhatja, hogy moziközönség van és hogy ebből mennyi hajlamos arra, hogy színházba is járjo­n — még senki statisztikus nem ku­tatta ki. Biztosra veszem, ha mindazok, akik a színházi válságnak részesei, ös­sze­­fogva m­egkönnyítenék részükre a színhá­zak látogatását, egyszerre volna színházi közönség. Nem igaz, hogy a mozi árt a színház­nak. Hevesi Sándor megállapítása, hogy a mozi nem vonja el a színháztól a közön­séget, ellenkezőleg, közönséget nevel a Színház részére, ma is érvényes. Ma csak az történik, hogy a mozi által színházra nevelt közönség nem megy a színházba, mert elveszítette a­­színház,ha vetett bizal­mát. A színháznak ma nem csak a szelle­mi, társadalmi és gazdasági válsággal kell megküzdenie, hanem a bizalmi válsággal is. Tudom, mit szoktak erre monda­ni: a közönség azé­rt jár moziba, mert köny­­nyebben, olcsóbba­­ és társadalmilag fesz­­telenebbül tud hozzáférkőzn­i, min­t a szính­ázhoz. Ez is igaz. A színház látoga­tásához bizonyos ünnepélyesség, előre megfontoltság és előre kalkulálás sz­ü­ksé­­ges. De hiszen éppen erről van szó: tegyük a színházat olcsóbbá, köny­­nyebben hozzáférhetővé, vagyis tegyük korszerűbbé, tegyük azzá, ami a színház demokratikus jellegét adja, t természetesen szellemi vonatkozásban­ is. Hogy ezt kizárólag csak a színházaik álla­­m­osulásával lehet elérni — kétlem. Az ál­­lamosításnak is vannak határai, sokkal in­kább művészi, mint adminisztrációs hatá­rai. Két-három magánszínház jól járna, a többi bürokratizálódna, elszürkülne, épp hogy megélne. Tessék elképzelni egy állami operettszínházat, vagy állami kabarét... Az állam és a főváros is akkor könnyít­het a színházak helyzetén, ha megszaba­dítja a ma elviselhetetlen ököztensh­ektől. Egy hajszálon múlt a napokban, hogy egyik színházunkban előadás előtt ki akar­ták kapcsolni a villanyáramot. Néhány száz forint, tartozásért megállítand egy nagymúltú színház üzemeit, sok színészt az utcára tenni és derékon tömi egy értékes magyar ezin­damb karrierjét... ilyesmi­nek nem szabad megtörténni. Vegyük tudomn­ásul: a válság itt van. Színházi kultúránkat az összeomlás veszélye fenyegeti. Most »aZ utolsó órában« legalább fogjunk össze mindannyian, akik akarva-akaratla­­nul részesei vagyunk a közelről fenyegető katasztrófána­k­. Relle Pál JEGYZETEK A SZÍNHÁZI VÁLSÁGRÓL PARIS 96-B­oulevard Maurice Barres Száraz ráncosodó arcberű hölgyek részére Iflekif, Skaytdif. Speziál Hormon 101 és Magyarországon gyártja és forgalomba hozza 3.CosxtelliL PARFÜMÉRIA, Budapest, IV., Váci­ u. 18

Next