Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-24 / 8. szám - Tarka krónika • Márai Sándor: A felejtés margójára - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - (vd.): A süket sötétség
T fi R K fi K RÓ H I K fi A felejtés margójára A keszthelyi járási orvos leányát Párisban lelkes hadak Miss Európának kiáltják ki s az esemény megbabrálja a legszélesebb internacionális érdeklődést. Micsoda tehetetlen súllyal zudul odébb tragédiák fölött az élet... Böskét fogadják Párisban, Böske érdekli a világot: ilyenkor mindig oda lehet szorítani az emberiség hóna alá a hőmérőt, s utána lehet nézni, hány tizeddel kezdjük elfelejteni a háborút? Olyan ez, mint aki évtizedekig börtönben ül s most kiszabadult és gyámoltalanul járni kezd az emberek között, még orrában a börtön szaga, de már nevetgél, mer jókedvű lenni s megáll bámészkodni a külső életen, — kezdi elfelejteni, ami történt vele. Tízmillió halott gyásza begyógyul tiz esztendő alatt... ennyi az élet, nagy öröm ez. Már ott tartunk, hogy az emberiség megáll az uccán s utánabámészkodik egy bagatellnek, egy szépségnek — akár egy díjazott szépségnek — botjára dili s bámul egy nő után. Biztos, hogy sok ember ott tart már: képtelen a tízmillió embert sajnálni, aki soronkívül a fűbe harapott. (Ahogy az ember soha nem a tízmillió embert sajnálta, — hanem az édesöccsét, vagy a nagybátyja pucérét.) Biztosan vannak finom emberek, akik most, tíz év után, jobban sajnálják azt a néhány verset, meg képet, amit nem festettek meg a háború miatt. Sokan változatlanul ott tartanak, ahol Ludendorff: a háború valami „Stahlbach“, népek iskolája, emberiség vér csapolása gutaütés ellen, Vilmos császár szakálla, kinek szemöldöke rángása tengereket mozgat, valami ilyesmi. Mulatságos erőlködés, ahogy jószándéku defetisták iparkodnak bekaparni Európában a gödröket, — s nem lehetetlen, hogy ötven esztendőre csakugyan békét csinálnak. De addig is írjuk fel a felejtés margójára, hogy a tehetséges ember hamar magához tért és meggazdagodott a háború után. A tehetséges embernek kezd megint ráérő eszmélete lenni önmagára, a természetre, a versekre, az emberekre, a mozielőadásokra, népszerű természettudományra, kellemes barátokra, bizalmas társalgásokra, hosszas egyedüllétre. Az emberiséget megint érdekli minden, ami mulatságos, szép, érdekes és új. Az emberiséget kezdi nem érdekelni, hogy miért volt háború, mi volt az oka, és mi lesz a következménye? A költők nem siratják többé a vandál háborút, hanem hajlandóságot mutatnak a továbbiakban foglalkozni a gyermekkor titokzatos élményeivel, a férfiak és a nők egymáshoz való viszonyával, a lombfűrészelés elméletével, s nagy sikere van a Tökéletes Kertész c. kézikönyvnek is. A költők újra finom verseket írnák, s a regényírók érdekes és kiadatlan részleteket közölnek a házasság válságáról. A legtöbb ember kevés hajlandóságot mutat arra, hogy egy árokba feküdjön s időnként puskából tüzeljen, ellenben élénk hajlandóságot mutat arra, hogy utazni menjen, egy kellemes lakásban lakjon, s langouste-ot egyen majonézzel. Az emberek rájöttek, hogy érvényes békét nem lehet se Versaillesben, se Trianonban kötni, s iparkodik mindenki megkötni a maga békéjét külön és egyedül. A felejtés gyorsabb, mint a pusztulás folyamata. Az emberiség millió és millió különbékét köt állandóan, szomorú defetizmussal, mert meg akar élni. Meg akar élni, sétálni akar az erdőben, Böske fényképét akarja nézni a képeslapokban, savanyú szalontüdőt enni gombóccal, felejteni akar. A háború meghalt, éljen Böske. Nem nagyon fontos tünet ez, éppen csak odafér a felejtés margójára. Márai Sándor: majdnem kivétel nélkül csak a hölgyek izgulnak az eseten. Tizenöt férfival beszéltem ma délelőtt és mondjuk, tizenöt nővel. A tizenöt férfi tizenöt témát vetett fel, állása, hivatása, ambíciója, világnézete szerint. A tizenöt nő közül tizennégy azt kérdezte „Mit szól Miss Európához?“ (A tizenötödik azért nem, mert maga is részt vett a versenyen.) Hát ezek után mit szóljak? Ha férfi kérdezne, azt mondanám, mit lehet tudni? Az első Miss Európát, akiről annak idején földrészünket elnevezték, bika képében Zeus ragadta el — kiváncsi vagyok, amerikai mozirendező, vagy európai bankár formáját veszi-e fel a korszerű Zeusz. A hölgyeknek mit mondjak? Tudom már. Nézzék hölgyeim — mind a tizenöt, aki ma délelőtt faggatott, hogy mondja már, maga látta személyesen, hát milyen? — ezután nyilatkozom, minden külön értesítés helyett. Hát igen. Láttam. Hogy tényleg szép-e? Nézzék hölgyeim. Ez ízlés dolga. Nekem önök (külön-külön) jobban tetszenek. Hogy objektíve — mondjam meg mégis? Ugyan kérem, — hogy szép-e? Nem elég neki, hogy Európa szépségkirálynője? Még szép is legyen? Na, remélem, meg vannak elégedve. Karinthy Frigyes. Hölgyeim és uraim illetve ezúttal inkább hölgyeim, sőt csak hölgyeim, mert itt olyan dologról van szó, ami — minden újságíró vagy társasági ember igazolhatja — sajátságosképpen főként a hölgyeket érdekli. Hogy miért csak a hölgyeket? Az ember, első percben, azt hinné, a dolog természeténél fogva éppen fordítva kellene lennie. Ugyanis arról van szó, kiről másról, Miss Európáról, Simon Böskéről, a Balaton sellőjéről, akit Párisban, minden szépség mértékének klasszikus fórumán, Európa legszebb leányának ismertek el, amitől — tekintettel arra, hogy Európa képviseli a Földön a testi szépség normáját — csak egy lépés, hogy a szép magyar leányt az egész emberi nem diszkötéses tiszteletpéldánya gyanánt ajánlhassuk fel szíves megtekintés végett, a Világegyetem többi bolygóinak, „Miss Universe“ felirattal. Mondom, az ember azt hinné, ez az egész izgalmas kérdés, a ránk, magyarokra, annyira hízelgő eredménnyel együtt, elsősorban a férfiak érdeklődésére és lelkesedésére tarthat számot. Végre is, a női szépség célja és jelentősége és férfiakon át, a férfiak számára, a férfiakra gyakorolt hatásban merül ki — férfiaknak szól, ugyebár — ha férfiak nem volnának, semmi értelme nem volna a női szépségnek. Mégis kérem, ahogy így körülnézek, A süket sötétség Süketek hallani kezdenek, ha hallószerveiket fényhatásnak tesszük ki. Erre a különös konklúzióra jutott két bécsi természettudós, dr. Freund és dr. Hoffmann. Ezirányú kísérleteik ötletét egy régen feledésbe merült orvosi pályamunka szolgáltatta. A XVIII. század vége felé a göttingeni egyetem pályázatot hirdetett a fény és az emberi szervezet kölcsönhatásainak témájára. Ebermaier nevű biológus vitte el a díjat. Teljes joggal, mert szinte monumentális, mily exakt kísérletekkel igazolta ez a tudós a fény összes kihatásait az emberi testre. Csak egyetlen tétele a díjnyertes munkának látszott kevésbé tárgyilagosnak és sokkal inkább a fantázia szülöttének, az a tézis, mely szerint a fénysugár följavítja az ember hallási képességét. S most kiderült, hogy Ebermaier itt is kísérletileg igazolható tényeket állított, az uj bécsi experimentumok tökéletesen igazolják a tizennyolcadik század nagy biológusát. Bebizonyítást nyert, hogy ez a paradox állítás a valóság. A kísérletek oly módon mentek végbe, hogy nagyothalló személyek jelenlétében különböző szavakat suttogtak az orvosok, a szavakat a nagyothallóknak különböző távol-