Képes Ifjúság, 1977 (33. évfolyam, 1427-1463. szám)
1977-04-20 / 1441. szám
Bűn képes ifjúság 5 TŰZÖN-VÍZEN ÁT A FŐPARANCSNOKIG (Elmondják, akik ismerték Pinkit — 2.) legnagyobb optimisták sem hitték, hogy a politikai foglyok kiszabadítása a mitrovicai börtönből olyan simán fog menni. Csak Pinki hajtogatta: — Ha tőlem függne, minden a legnagyobb rendben lenne! — s közben Kamenjarra kacsintgatott, aki csak ennyit mondott: — Tudom én azt régen, hogy csak ugrat, így legalább ez a feladat is vidámabb ... A nyílás mellett, amelyből a foglyok sorban kibújtak, Pinki állt, félig 5 is fedezékben volt. A többiek a közeli kukoricásban, lövésre készen tartották fegyvereiket. A kiszabadult foglyok a zöld kukoricaszárak között tűntek el. Kamenjar feszülten figyelte, mi történik a börtönudvar magas téglafala mellett. Látta, hogy Pinki, mit sem törődve a veszéllyel, elhagyta a kijelölt helyét. Megszomjazhatott, mert a közelben levő kúthoz ment, nem kis zajjal megforgatta kerekét, majd jóízűen ivott a markából. A kutat jól láthatták az őrök a toronyból, de számukra az nem volt gyanús, ha valaki, — akár éjszaka is — ivott a vízből. Azzal, hogy az illetőnek van-e kijárási engedélye — gondolhatták a börtönőrök — törődjön a városi rendőrség. Az utolsó fogoly is elhagyta az alagút nyílását. A következő percben már Pinki is ott volt a kukoricásban. Magyarázkodás helyett rendelkezett. — Ne az erdő felé! Jobbra, a cserjésbe! Ezen is majdnem összevesztek Kamenjarral, aki azt állította, jobb búvóhely a nagy sűrű erdő... Megjárták volna. A fasiszták hármas gyűrűt vontak a sűrű erdő köré. Nem gondolták, hogy a megszökött kommunisták nem is olyan messze a börtöntől, a búvóhelyet alig adó ritka cserjésben rejtőzködtek el. Másnap Pinki, a Fruska gora-i partizántáborban azt a feladatot kapta a politikai biztostól,Zarko Veselinovtól, hogy a foglyok nagyobb csoportját vezesse el Szerbiába, és ha lehet, azonnal vegye fel a kapcsolatot a főparancsnoksággal. Pinki a csoportot viszonylag könnyen eljuttatta Macvába, ahol a partizánok nagyobb területet szabadítottak fel. Tovább nem mehettek, mert éppen akkor tombolt a leghevesebben az első ellenséges offenzíva ... Pinki visszatért a Fruska górára, s ismét napokig babrált a rádión. Mindenáron összeköttetésbe akart lépni a partizánerők főparancsnokságával, Tito elvtárssal. Közben megtudta, hogy a főparancsnokság Focán van. Stanko Paunovic egyszer megkérdezte tőle: — Pinki, el mernél-e most indulni az ellenséges offenzíva közepette Focára? Elküldeném a jelentésünket ... Pinki számolni kezdte a hegyeket, folyókat, völgyeket, amelyeken át kellene jutnia. — Foca városától öt hegy választ el a boszniai oldalon: Majevica, Konjuh, Zvejezda, Romanija és Jahorina. Az ötös szerencsés számom volt mindig. Remélem, most is az lesz. Mi a feladatom? Megkapta a feladatát és néhány nap múlva ismét elindult a Szava partja felé, de most azzal az erős elhatározással, ha törik, ha szakad, fekutatja, merre van a partizánok főparancsnoksága. Tudatták vele, hogy kisezer csapdán kell majd átjutnia. Ő csak bólogatott. Elég jól ismerte a helyzetet, jobban, mint bárki Fruska gorai társai közül. Azt is tudta, hogy az ellenséges offenzíva közepette nem az SS-egységektől és a vérengző usztasáktól kell leginkább tartania, hanem a csetnikektől. Abban az időben a csetnikek tartották megszállva a Drina mindkét oldalát, s trojkáik — a három-három gyilkosból álló csoportjaik — lesben álltak minden kis település határában. Ha partizángyanús férfi, asszony, vagy akár gyermek is tűnt fel, közrefogták, felolvasták az ítéletüket, amely minden egyes esetben így hangzott: el kell vágni a torkát! Pinki ezt is tudta. Neki azonban nagy szerencséje volt, a bátraknak általában szerencséjük van. Ügyesen kikerülte a városokat és falvakat, a mozgásban levő és minden gyanús neszre lövöldöző SS-hadosztályokat, az usztasák és a csetnikek táborait, ezeknek őrszemeit. Eljutott a Jahorináig, ott tudta meg, hogy a főparancsnokság közben északra tette át a székhelyét, hogy valahol a Romanija hegyen van. 1942 első januári napjaiban, sokszor derékig érő hóban járva, megérkezett a Rogaticától nem messze levő Ivancevici faluba. Pinkit megállították az őrök, rászegezett fegyverrel vezették a főparancsnokságot kísérő egység politikai biztosa elé. Pinki a terembe lépve felismerte a háttal álló biztost, játékosan befogta a szemét. — Találd ki, ki vagyok? Az őrök, de maga a politikai biztos is, zavarba jött. Pasko Romacnak —• a politikai biztosnak — valahonnan ismerős volt ez a hang. Amikor megfordult, nem akart hinni a szemének. Az a Fruska gora-i partizán állt előtte, akit elsőnek pillanthatott meg a mitrovicai börtönből való szabadulásakor. — Pinki, lehetséges ez? Hogy kerültél ide? — Egyszerre úgysem mondhatok el mindent, hosszú sora van az én utamnak. Szeretnék a főparancsnok elé jutni. — Pinkit még aznap délután elvezették a főparancsnokhoz. (FOLYTATJUK) TITO mellett (9.)