Képes Ifjúság, 1977 (33. évfolyam, 1427-1463. szám)
1977-02-02 / 1430. szám
6 képes ifjúság fél órája hallgatom már, figyelem, erősen figyelem a szavait: értelmeseknek tűnnek. Egy-egy mondatot, sőt olykor egész gondolatsort sikerül elcsípni, követni. De végül, mint homoksivatagban a patak, eltűnik nyomtalanul, se forrása, se torkolata. Visszanyomozni meg nincs idő, minden pillanatban több új témát vet fel egyszerre, és szabadon szövi a szálakat, nem köti őket. A hangulata is zilált ennek a szóáradatnak, csapong, vibrál. És beszél, beszél az igazgató, nyomja a szöveget fáradhatatlanul. Kelepcébe kerültem. Kikapcsolom a radarokat, üresjáratra váltok, ha mást nem is érek el, hát legalább megpihenek. Időközben megkísérlem visszapergetni a szalagot. Végre, mondja és mindjárt nekikönyököl a beszélgetésnek. Végre. Maguk sokfelé járnak, sok mindent ismernek, tudják azt is, ami van, azt is, ami hiányzik. Tanácsot kérek, mondják meg, mit kellene csinálni ezekkel a mi fiataljainkkal. Hogyan lehetne kirángatni őket a kuckójukból, felhergelni egy kicsit? Miért nem jönnek, miért nem verik az asztalomat, miért nem rántják ki alólam a széket, hogy nincs igaza, igazgató elvtárs? Mit kezdjek velük? De ez már a megtisztított szöveg, úgy látszik, nyomon vagyunk. Amit eddig kihámoztunk és amit ezután közlünk, fűszerezve volt négy köztársaság vagy húsz üzemében szerzett tapasztalatokkal, egy elit gimnázium tanárainak a mítoszteremtő magatartásául, az iskolareform támogatásával és az ezzel kapcsolatos kételyekkel és refrénként ismétlődött: engem a vasművek formáltak. Aztán rövid fejtegetés következett arról, hogyan értette Marx az elemi szükségletek sorsdöntő szerepét, a piactörvények felemlítésével. A munka mérése is szerepelt a protekció és a munkafegyelem társaságában stb., stb. Mit szól hozzá, nos, mit szól, lefejthetők a gondolatkörre rakódott rétegek, hogy a jogász jön, panaszkodik, nem tudja az Vagy A lazító igazgató Irodájából kidobni az egyik izgága fiatalt, a munkavezető is jön, ő is panaszkodik, ugyanezt a fitalt rajtakapta, regényt olvas a munkahelyén. Hol vannak ilyenkor a fiatalok? No jó, lemosták az ablakokat, ültetnek virágot, futballoznak, össze is verekszenek a játékon. Azt mondják, miért engedem meg, miért nem tiltom be a focizást. Nem kell. Hadd vezessék le a fölös energiájukat. Az ablakon át látom én, figyelem, mit csinálnak. Fél óra múlva megint minden rendben van köztük. Így a jó. És még jobb lenne, ha táncolnának, énekelnének, előadásokat szerveznének. Mondtam is a „kultúrásnak”, ezek itt majdnem mind fiúk, nézzünk ki magunknak egy lángos üzemet. Az udvarlási lehetőség is fontos nagyon. Azt kérdi, mennyi pénz van rá. Mindjárt itt kezdik. Miért mindig csak a pénz? Szórakozásból már semmit sem tudunk csinálni... De én provokálom őket. Sajnos, nem sok eredménnyel. Szándékosan még kidolgozatlan, rossz szabályzatot adok nekik megvitatásra, semmi. Módosítjuk a szabályzatot. Ismét semmi. Aztán egyszeriben elkezdik suttogni, hogy leértékelik őket. De azt már hiába kérdem, ki az a négy-öt közülük, aki megérdemli az előrelépést. Mindannyian biztos nem. Nem lehet minden fiatal kitűnő munkás. Ez egyenlősdi. Meg frontálisan sem támadhatunk, nagy lesz az ellenállás. Hát segítsenek. Válasszák ki maguk közül a legjobbakat, én benne vagyok. Mindig csak azt emlegetik, mennyit dolgoznak. Ez nem elég. Mit dolgoznak, meg tudják-e őrizni a gépet? Azt is tudom, ravaszak az idősebbek, a végén valahogy mindig ők járnak jól. De csak egyetlen olyan példát mondjanak, hogy ugyanolyan gépen ugyanazért a munkáért egy fiatal kevesebbet kap, mint az idősebb, azonnal intézkedünk. Azonnal. Nincs ilyen példa. Kár. És kár, hogy meg kell szakítanunk ezt a beszélgetést. Jó lett volna megtudni, hogyan, mivel lehetne fellázítani ezeket a fiatalokat, búcsúzik tőlünk az igazgató. PODOLSZKI JÓZSEF