Képes Ifjúság, 1988. (43. évfolyam, 1859-1896. szám)
1988-11-02 / 1889. szám
ÚJSÁGk orocskán indultam. Még a telepen megállítottak aisták. Figyelmesen átrázták iskolatáskám tartalmát, tűz el mellettünk a nemzetközileg körözött kábítószerrész” - gondoltam, és igyekeztem minél illemtudókválaszolni keresztkérdéseikre. Útban az iskola felé életben variálgattam az eseményt. A benzinkút közelénégy öt bőrszereléses motoros tiszteletkörökkel „üdvöz”. Kénytelen-kelletlen megálltam. „Álom vagy valóság? /Jóság.” - nyomtam el egy sóhajt. Remek Honda motorjaiból a pokolfajzatok félelmetes zajt csaptak. Füleim égtek, ez különösen erős összpontosítás jele. Amíg azok vörösen lángolnak, csodás dolgokra vagyok képes. „Hagyjuk - mondta egyikük rikító sárga zoknija van.” Nézték a lábam és elzúgtak. „Ez álom” - sóhajtottam. Az iskolakapun jókedvűen, fütyörészve léptem be, de pont abban a pillanatban a széles lépcsőházból mindenki fejvesztetten rohant fel a folyosóra, hatalmas ugrásokkal én is utánuk, majdnem feldöntöttem a matektanárnőt, még bocsánatot sem tudtam kérni, a lépcsőfeljárat alján máris hatalmasat robbant egy féldinamit. Műszaki középiskolában vagyunk. Zeneórán a gyorsolvasásról tanultunk. Földrajzórán meghallgattuk klarinétozni tanuló osztálytársaink játékát. Matekórán a tanárnő kihívott a táblához. Magabiztosan feleltem. Kitűnő matekos vagyok. Most is felelés közben a lányokat méregettem vajon, kellőképpen elbűvöltem-e őket tudós fellépésemmel, amikor is Livi az első padból kihajolt és megpillantottam édes, kemény halmocskámn ágaskodó ilyen bimbóit. Tátva maradt a szám. Csábító falat cikáztak fejemben és hasonló okos gondolatok. Kéjes érzésekkel telve ültem vissza, miközben a tanárnő behúzta a karót a naplóba. Ezek után mind rosszabbul múlt a nap. Az utolsó óránk műszaki volt. A tanár kiszúrta, hogy kikészültem, egész órán froclizott. Tanítás után Majával volt találkám. Vegyes érzelmekkel rohantam iskolájába. Kezdett bosszantani az olcsón szerzett rossz osztályzat. Úgy tűnt, valami lihegést hallok a hátam mögött. A sötétben kitapintottam a körzőm a táskámban, megmarkoltam és hirtelen visszafordultam. Sehol senki. Jó kedvem kerekedett. Maja már várt. Iskolanapjuk volt. Mindjárt tudtam, punk együttes játszik, már a bejárat körül szegecses, sörényes szakadtak ácsingóztak. A teremben egy kisebb csoporthoz csapódtunk. Az együttes már a pódiumon repesztett. A tömegből kivált néhány zöld sörényű alak. Vékonydongájúnak tűntek. Kirántották közülünk az egyik fiút. „Várjatok” - mondta a fiú, fejéhez húzta sportkabátját, karjait védekezően fejéhez és gyomrához szorította. A punkok nekiestek. Ököllel ütötték, földre lökték, vasalt cipőjük orrával rugdosták. Csoportunk csak nézte. A többiek a zenét élvezték. Csodálkoztam. A punkok amilyen gyorsan felbukkantak, olyan hirtelen el is vegyültek a tömegben. A fiút fölsegítettük. „Miért?” - kérdeztem - „Ismered őket?” „Sohasem láttam egyiküket sem” - nyöszörögte. Átfogtam Maja derekát, izmos fenekébe markoltam. „Smároljunk” - hívtam. „Nem megyek” - mondta a zene hatására rángatódzva tenyerem alatt. Egyedül, rosszkedvűen baktattam vissza motoromért. Tudtam, otthon „mi újság” kérdéssel már várnak. „Mi újság?” - kérdezték otthon. ''Timi, mi lenne?” - válaszoltam. :t*y:Um laxgiNTiar