Képes Ifjúság, 1989. (44. évfolyam, 1897-1934. szám)
1989-04-12 / 1908. szám
ULTÚrV« KULTURÁZKULTU IS ANNA NŐVÉR: - De miért van az, hogy most, a mi korunkban így kell véget érnie mindennek? Azelőtt másként volt. WALPURG: - Azelőtt nem kerestek a formában kielégülést, nem volt perverzitás a művészetben. S az élet sem volt lélektelen automaták céltalan mozgása. A társadalom mint gépezet, nem létezett. Szenvedő barmok alaktalan tömege volt, melyből a vágy, a hatalom, az alkotás és a kegyetlenség pompás virágai nőttek ki...” (Witkocy: Az őrült és az apáca) így kétségessé vált, s amíg nem egyeznek meg magasabb szinten, a bemutatóról semmi bizonyosat sem tudok mondani. • A színinövendékek e csoportjának művészi fejlődését Ön négy éven keresztül követte figyelemmel. Mit hoztak magukkal az akadémiára, s most mit visznek el útravalóul? Várady Hajni: Tiszta szívvel, odaadással jöttek, és úgy érzem, nem hiába. Kemény munkát végeztek, s ezért valóban látványos volt a fejlődésük is. Hiszem, hogy megállják majd helyüket a pályán. • Szeretném, ha a tanárnő mondaná el: milyen színészalkotókat kapunk ezzel a nemzedékkel? Tekintve, hogy nálunk pillanatnyilag az ún. mozgásszínház dívik, azt is érdekes volna lejegyezni, hogy ők mit fejlesztettek inkább: a színpadi mozgást vagy a művészi beszédtechnikát? Várady Hajni: Növendékeiből az akadémia sokoldalú színészeket szeretne nevelni, s ezért az oktatás folyamán mindent érintettünk, ami csak a hasznukra lehet. A mozgásszínház most valóban túlsúlyban van, legalábbis itt, Vajdaságban. Hogy ezt minek tulajdonítsuk, nem tudom, tény azonban, hogy divatját még nem sikerült „áthidalnunk”, és diákjaim is valahol inkább a látványos színházat kedvelik, élvezik. • Sajnos, rég nem láttunk már jóféle, hagyományos színjátszást, hagyományos színpadi művet. Várady Hajni: Sajnos, nem. De Peter Brook mondta egy alkalommal, hogy ő annyit kísérletezett életében a színházzal, hogy eljutott egy holtpontig: nem tudja többé, mi a színház. Valóban, mi is? Ez a kérdés foglalkoztat ma mindenkit. Meggyőződésem szerint fogalmába belefér a mozgásszínház, a klasszikus theátre és általában mindenféle próbálkozás, amely hittel és nagy mondanivalóval készül. Úgy gondolom, erre a nemzedékre a kaotikus világhelyzet és a kilátástalanság nagyon rányomta a bélyegét: talán innen fakad a formabontás, innen fakadnak szokatlan megnyilvánulásaik. Az én időmben valahogy másképp volt. A problémáink talán kisebbek voltak. Színhelycsere: a végzős színésztanoncokkal egy elegáns belvárosi pizzasütöde udvarában üldögélünk. Érkeznek a sörök és a kérdések. • Mi mindent tanultatok az akadémián? Esetleg soroljátok fel a tantárgyakat. Giric Attila: Hát, ez elég hosszú volna. Legalább az izgalmasabbakat. Ami kedvet csinál a szakmához. Ami csalogató. Mézesmadzag. Giric Attila: Politikai gazdaságtan! önigazgatás! Szociológia! Honvédelem! • Nahát, nektek is jól beadagoltak. Mi az, mégis, ami miatt a felsoroltak ellenére is színészek maradtatok? Girli Attila: Olyan gyönyörű tantárgyaink is voltak, amilyen a színészet, a beszédművészet, a hangtechnika, a balett, a színpadi mozgás, az akrobatika és a vívás, illetve a színpadi harcok. • Lovaglás? Giric Attila: Az sajnos nincs. • Ki az, aki a tanárok közül igazán emlékezetes marad számotokra? Giric Attila: Hát, Várady tanárnő, tudniillik őtőle tanultuk a legtöbbet. De nagy hasznunkra voltak Ivan Klemenc és a magyarországi Bánky Zsuzsa előadásai is. Klemenctől színpadi mozgást, Bánky tanárnőtől beszédtechnikát tanultunk. • Ez a kérdés mindannyiatokhoz szól: megbánta valaki közületek, hogy a színészi pályán keresett boldogulást? - Nem. - Még nem. - Egyáltalán nem. - Nem volt időnk megbánni. - Volt elég időnk, de mégsem bántuk meg. • Munkahelyre van kilátás? Kákonyi Tibor: Az Újvidéki Rádió ösztöndíjasai vagyunk, mind az öten. Személy szerint nagyon szeretnék a rádiónál dolgozni - egyrészt, úgy vélem, bizonyos időt hasznos ott tölteni, másrészt a rádiónál kiváló légkör alakult ki, s a fiatalokat is felkarolják, de őszintén szólva a színpad az, ami mágnesként vonz. Ezért merem remélni, hogy a deszkákon is alkalom adódik időről időre megjelennem. Kovács Etelka: Szeretném, ha munkát kapnék a rádiónál, de azért a színpadról sem szívesen mondanék le. Azt hiszem, e tárgyban mindannyian hasonlóan gondolkodunk. Simon Mihály: Szintén a rádió ösztöndíjasa vagyok, december 1-jétől június 30- áig azonban meghatározott időre az Újvidéki Színháznál alkalmaztak. Ha sikerül idejében megszereznem az oklevelet, talán e munkahely is állandósul. A színpad, az színpad, mégis. • Ha választanátok lehetne, melyik színházban játszanátok szívesebben: az újvidékiben vagy a Ristió-féle szabadkaiban? Girlc Attila: Bárhova, nagyon szívesen. Kákonyi Tibor: Teljesen mindegy, hogy hová. Csak színpad legyen, ahol játszani lehet. Vicéi Natália: Ha Risticnek lenne színháza, akkor szívesen mennék oda. Ha szükség lenne rám az Újvidéki Színházban, oda nagyon szívesen mennék. Attól tartok azonban, ilyesmire nincs lehetőségem. Színház tulajdonképpen akkor van, ha az ember csinálja. Úgyhogy most csináljuk: színházat teremtünk az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben. Zalán Tibor Azután megdöglünk című színművét készítjük, Hernyák György rendező vezetésével. A trupp tagjai: Szilágyi Nandi, Bicskei István, Bakos Árpád népzenész és jómagam. Meggyőződésem az, hogy valakiből színész lesz-e vagy sem, az nem egy intézmény, vagy az intézményen belüli személyek rokonszenvén múlik. A döntő: kikkel dolgozik együtt a színész, s van-e elég energiája ahhoz, hogy keményen megdolgozzon valamiért. A H- csoport próbáin - mert így hívják az alkalmi társulatot - olyasmi történik, amiért ismételten elmondhatom, nem bántam meg, amikor a színészi pályára esett a választásom. A színész egy-egy produkción belül is érezheti, hogy tartozik valahová. • Vajdaságban kevés a színház, így nehéz munkát találni. Magyarország milyen lehetőségekkel kecsegtet? Kovács Etelka: Magyarországi szerződést persze mindenki szívesen aláírna, de erre a közeljövőben előreláthatólag aligha kerül sor. Tavaly itt jártak, videofelvételeket készítettek rólunk, s így Misinek jutott is egy kis filmszerep. Ennyi volt az egész. És mivel jövetelükről még csak nem is értesítettek bennünket, sokan ott sem voltunk a „ki mit tud”-on. Simon Mihály: Magyarországon is évente két-három tagozat kerül ki a színművészeti főiskolákról. Rengeteg a munka nélküli színész. • Nyilván kapcsolatba kerültél már magyarországi színinövendékekkel is. Miben különbözik az ottani munka? Simon Mihály: Azt hiszem, lényegét tekintve nem különbözik. Az azonban tény, hogy az oktatást odaát jobban megszervezik. Nagy gond, hogy nincs saját tantermünk, és nem tudunk akkor gyakorolni, amikor erre a legnagyobb szükségünk volna. A másik probléma abból adódik, hogy Újvidéken a szaktantárgyakra kevés óra jut. A szakma fortélyait azt hiszem, mi ugyanúgy elsajátítjuk, mint a pestiek. Hogy aztán kiből lesz igazán jó „bohóc”, az már rajtunk múlik. László Sándor színművész véletlenül csöppent a végzősök közé, mert a vizsgaelőadáshoz segítségre volt szükségük. A profiszínésznek nem „derogált” kezdők mellett statisztálni. László Sándor: Mindig idegesített, hogy azok, akik esetleg segíthetnének ezeken a gyerekeken, a fülük botját sem mozdítják. • Kikre gondolsz? László Sándor: Hát én bizony nem ismerem az illető elvtársakat, akik a kultúráról ott fönn, a tartományi „izében” döntenek, nem tudom, hogy hívják őket, és tényleg nem tudom, hogy kicsodák. Azt azonban tudom, hogy tőlük függ a dolog. • Mennyire ismered a végzős nemzedéket? László Sándor: Ja, hát ismerem őket eléggé. • Milyen színészeket kapunk személyükben? László Sándor: Van, aki nagyon lelkes és nagyon dolgos, van aki kevésbé. Hogy ki mennyire tehetséges közülük, korai volna véleményt mondani. • Szerinted milyenek a kilátásaik? László Sándor: Bizony elég szomorúak. De a mieink is lehagolóak voltak, mint ahogy mindenkié manapság. Az ember nem a kilátások miatt lesz színész. ■