Képes Ifjúság, 2006 (61. évfolyam, 2373-2399. szám)
2006-06-14 / 2396. szám
Először az épület közepén faltól-falig felhelyezik a mestergerendákat. Ezekre merőlegesen rakják a sárgerendákat (10x12 cm), tehát a faltól a mestergerendáig, egymástól kb. 70-80 cm-es távolságra. A sárgerendákra nádkévék kerültek hosszanti irányban, kb. 3040 cm vastagon. Erre pedig sár és szalma keveréke került 10-15 cm vastagon. Belülről a szobából a gerendák közepében levő nádat kitapasztották, vakolták, majd meszelték, tehát a mennyezeten látszottak a mestergerendák és a sárgerendák is. Természetesen a falakat kívülről és belülről is vakolták, illetve tapasztották pelyvás sárral. Ezt agyagos-homokos sárgaföldből készítették. Hogy a tapadás minél tökéletesebb legyen, a falat előbb érdesíteni kellett. Legegyszerűbb módja az volt, ha a vasgereblyét vízszintesen húzták a falon. Ettől jobb mód, ha a fal elkészülte után egy gereblyéhez hasonló szerszámmal, a lyuggatóval meglyukasztgatták. Miután elkészült a fal érdesítése, erre vitték rá két rétegben a vakolatot. Ezeken a rétegeken jelentkeznek hajszálrepedések, de a mész befedte őket. Ebben az időben nádfedeles vagy zsúpfedeles házak épültek. A tetőfedéshez felhasználható nád tőmérete 4 mm-nél vékonyabb nem lehetett, és legalább másfél méter hosszúnak kellett lennie, mert ettől rövidebbel nem tudtak kellő átfedést biztosítani. Az erre a célra szánt nádat 26 cm (másfél arasz) átmérőjű kévébe kötötték. Nádfedést csak 40 foknál nagyobb hajlásszögű tetőre lehetett készíteni, mivel a kisebb hajlású tető beázott. A nádazáshoz legelőször a fedélszéket kellett megfelelően előkészíteni. Itt nem volt szükség fűrészelt lécekre, megfelelt a célnak az 5-6 cm-es átmérőjű botfa is. Ezeket 40-60 cm-enként erősítették a szarufához vagy horogfához. Az ereszt is ki kellett építeni, ide botfagerendákat dugtak, és ezek alsó végeire kötéllel biztosították a 12-15 cm-es átmérőjű fenyőgömbfát. Erre a gömbfára helyezték el az első nádkéve sort még összekötözött állapotban. Majd elvagdalva a kévekötő drótokat, köteleket, elrendezték, összerázták a kévéket. A nád visszaverését már az alsó két sor nádnál elkezdték. Miután a nádat megfelelően elrendezték, a tetőre helyezték a követő gömbrudat, majd folytatták a nádazást. Ebben nagy segítségükre volt a szorítófa. Fontos volt, hogy a kévék elrendezése után mindig a nád visszaverése következzen. Kevesebb időtartamú volt a zsúptető, ez kb. 8-10 évig volt vízálló. Ez rozsszalma kévékből készült, hasonló módon, mint a nádtető. Mivel szálai vékonyabbak és rövidebbek, jobb hőszigetelő, ezért inkább mezőgazdasági épületeknél, mellékhelyiségeknél alkalmazták. A zsúptető elkészítése a következő: Az első folyamat az ún. gica készítése. Ehhez először szalmakötelet készítettek úgy, hogy a szalma egyik végét a hónuk alá fogták, megcsavarták, megfordították, és mindig új mennyiséget hozzáadva addig tekerték, amíg hosszúsága el nem érte az 1,5-2 métert, átmérője pedig a 2-3 cm-t. Ezután szalmából 25-30 cm-es kévét készítettek, és szalmakötéllel lazára kötötték. A kévéket gicázó késsel kettéválasztották, majd kétszer áttekerték, hogy a kötél nyolcas alakot vegyen fel. Az így nyert ikerkévét nevezték fedőgicának. Ezután ezeket a gicákat szalmakötéllel a lécekhez erősítették, amíg át nem jutottak a gerincen. A vert falban viszonylag sok nedvesség van, ezért sokáig tart a kiszárítása. Ennél rövidebb idő alatt készül el a már száraz vályogból épült ház. A vályogtéglák általában kézi vetésűek voltak, a préselt vályogtéglákat csak később kezdték el használni. A vályogtéglák elkészítése a következő: Agyagos, homokos sárgaföldet szalmával, törekkel és pelyvával összekeverték. A keveréket lovakkal homogénné tapostatták, a képlékeny anyagot pedig formákba rakták, és sík területre a földre vetették. Ezután következett a szárítás. Pár napra a vetés után élére állították, majd ha megszáradt, hézagosan kalitkába rakták le. Ha teljesen kiszáradt, lehetett falazni. Leggyakrabban egyszerű sárhabarcsba falazták. Ha sikerült kizárni a nedvességet, kiváló minőségű épületet lehetett belőle építeni. A vályogvetést általában víz mellett végezték, mert itt adva volt a nyersanyag, a sár. A házak körül melléképületekre is szükség volt. A különféle raktározásokra alkalmas épületek (pl. kocsiszíneket, fáskamrákat, tyúkólakat, disznóólakat, górékat stb.) is helyi anyagokból készítették. folytatás a következő oldalon Néprajzi Képes Ifjúság