Képes Ifjúság, 2010 (65. évfolyam, 2567-2586. szám)
2010-02-17 / 2573. szám
r.uHv.fvlajunguk. A zenekar hét év szünet után megjelent ötödik lemeze olyan, mint egy zenekar ötödik lemeze. Pedig a Massive Attack eddig soha nem készített ilyen tipikus albumokat: vagy teljes műfajokat alapított meg, vagy pedig gonoszul cserbenhagyta a hallgatókat. Nem tudom, mik voltak a várakozásaim az új Massive Attack-lemezzel kapcsolatban, ha voltak egyáltalán. Pedig annak idején megvolt a Protection eredeti kazettán (ami nagy szó, mert kortársaim túlnyomó többségével együtt lelkesen gyilkoltam a zenét kazettamásolás által), aztán visszafelé felfedeztem a Blue Linest is, és a Mezzanine is nagy lelkesedéssel töltött el - még ha egyébként inkább portisheades voltam is, ha lett volna ilyen háborúskodás, de sajnos nem volt. Aztán a 100th Window-t nagyjából háromszor bírtam meghallgatni, a 2003-as koncert a Szigeten szomorúsággal töltött el, a 2008-as a Balaton Soundon pedig olyan mértékben hagyott hidegen, hogy magam is meglepődtem. 1/1 Az esély arra, hogy a Massive Attack normálisan működő zenekar legyen, valószínűleg a Mezzanine idején szállt el. Mert az egy dolog, hogy a nagyon erős első lemez után a második egyenesen stílust teremtett - azért innen még azzal együtt is rá lehetett volna állni a szokásos pályára, hogy három-öt éves szünetekkel adott ki valamit a zenekar. A harmadik album azonban megint nemcsak újat hozott, de egyszerre volt nagyszabású és intim, fullasztóan nyomasztó és slágeres, valamint magába zárt egész, ami mégis zenekarok ezreit inspirálta (hazánkban még egy évtizeddel később is). Hogyan lehet ezután azt csinálni, amit szokás: albumról albumra fejlődgetni, a rajongókat kielégíteni, egyeseket talán elveszteni, másokat megnyerni, a kialakult hangzást csiszolgatni, kissé vagy jobban megújulgatni? A 100th Window után úgy tűnt, sehogy erre, nocsak, azután hét évvel, a Mezzanine után tizenkettővel itt a Heligoland, az ötödik lemez, ami pont olyan, mint egy ötödik lemez, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Az örömök közé tartozik, hogy sikerült a táncosabb korszak néhány eredményét áthozni, például a kevés eszköz felhasználásával jól működő alapokat, amik úgy képesek valamiféle lazaság megteremtésére, hogy közben a hangulatot alapvetően a Mezzanine-ról ismert ború és nyomottság uralja. Továbbá van néhány erős szám a lemezen, bár nem igazán önállóan megálló slágerek: a Heligoland inkább album, bár nem a szó nagyon erős értelmében, de abban igen, hogy a legtöbb dal jobban működik a többi között, mint külön. Ilyen például a tavaly őszi megjelenésekor kifejezetten jellegtelennek tűnő, a lemez harmadik számaként viszont jóleső, vicces és nyomott, „minimalista jamaikai szintipop” Splitting The Atom. Lehet örülni Martine Topley-Bird dalainak is (Babel, Psyche), bár ezek nem rázzák meg a világot; a Paradise Circus ellenben, amelyben Hope Sandóval (Mazzy Star) énekel, nem elsősorban miatta jó, hanem az olyan apró részletek miatt, mint például a meghatóan szépen és szellemesen felhasznált taps. Leginkább a csúcspont áll meg magában, a Flat Of The Blade, amiben fenyegetően bugyogó szintikre, csúszós ritmusokra és parádés érzékkel elhelyezett zenekari és fúvós részletekre énekel-dúdol Guy Garvey (Elbow), mintha csak saját magának, és mégis nekünk (a szívnek) címezve. Beállítódástól függően örülhet vagy nyafoghat az ember amiatt, hogy a Heligoland egy tipikusan Massive Attack-es lemez, pedig ilyen eddig nem volt, de most lett. Szerencsére nem olyan a zenekar, mintha önmaga klónja lenne, mert még mindig sokkal jobb ezeknél (meg hát nem is olyan fölösleges), tényleg messziről felismerhető, hogy ezek azok a groove-ok, basszusok, hogy ugyanaz a zenei gondolkodásmód van a loopok mögött - másfelől viszont nem egy nélkülözhetetlen, pláne korszakalkotó darab, hanem amolyan „a rajongóknak sok örömet fog okozni” kategória. Itt van például a Girl I Love You, Horace Andy itteni jutalomdarabja például egyértelműen a Mezzanine-t idézi fel, és nyilvánvalóan nem is olyan jó, mint arról az Angel, de így is képes megborzongatni - fene tudja, hogy mennyire önértékénél fogva, és mennyire működtetik az emlékek is. Végül a hátrányok közé tartozik, hogy van néhány töltelékszám, például azok, amikben 3D énekel, valamint van kettő, amik nem igazán Massive Attack-számok, olyan erősen rájuk telepszik a vendégénekes. Tünde Adepimpe (TV On The Radio) a tőle megszokottat hozza, Damon Albarn pedig jobb saját átlagánál, viszont az ő számaikban nem sikerült a zenekarnak és az énekesnek valami közöset létrehozni, az előbbi eltűnik az utóbbi mögött. Pedig korábban is voltak ugye erős énekesek, mégis sikerült velük Massive Attack-számokat létrehozni, sőt, ezen a lemezen is több példa van erre. Persze az, hogy az ötödik Massive Attack-lemez egy tipikus ötödik lemez, nem jelent semmit a jövőre nézve; most örüljünk visszafogottan, korábbi rajongási foktól függően, szeressük a jó számokat és viseljük el a nem olyan jókat, a várakozásokat pedig felejtsük el. A mai fundrás (Quart.hu)