Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
1919- november 8. Képes KRÓnIKA «73 Ottó komoly fölhevüléssel folytatta. — A krisztusi eszme a legtökéletetesebb. Ez magába zár minden emberileg elképzelhető jót, szépet, nemeset. És ez az eszme is csak küzdéssel érvényesül__ Az életben mindig lesznek szenvedők és szegények ... Az erősebbek és ügyesebbek többet szereznek meg maguknak . . . Az eszme él, de az emberek harca is örök . . . Most ezek kerülnek fölül, akik az emberszeretet lobogóját véres kezükben tartják. Klárika lecsüggesztett fejjel hallgatta bátyját s enyhe pir öntötte el az arcát, amikor megszólalt: — Nem is merem most édesapát megkérdezni. Ottó ránézett. — Mit akarsz kérdezni tőle? — Tudod. Két heti gondolkodási időt adott Dékánynak. Ottó pillantása nyugtalanul rebbent a leányra. — Majd holnap. Akkor talán nyugodtabb lesz. Másnap még az ágyban voltak, amikor éles csengetés hallatszott az előszobából. A szobaleány néhány pillanat múlva jelentette Wirth Mátyásnak: —t—^* r~ v. /- v / -v—»—v——r——~-r~ — Lakást rekvirálni jöttek, nagyságos úr. — Várjanak, amíg felöltözöm. — Egy pillanatig sem várnak. Wirth Mátyás kiugrott az ágyból s a reggeli köntöse után nyúlt. Alig húzta magára a köntöst, az ajtón benyitott egy feketehajú, vékony emberke s kihívó hangon kérdezte: — Maga Wirth Mátyás? Wirth Mátyás végignézte az emberkét, aki a kezében egy papírlapot tartott. — Én vagyok. — Hány szobából áll a lakás? — Hat szobából. — És hányan laknak benne ? — Én, a fiam, a leányom. Az emberke ideges mozdulattal fordult a háta megött tipegő két emberhez : — Hallják, elvtársak? Három embernek hat szoba. No majd rendet csinálunk. Aztán Wirth Mátyáshoz fordult: — Mutassa meg a lakást. (Folytatjuk.) »—»——*—7—A—-7——Z—s—-r—*—r—*—-r—A—r———V— 1. Tizenhét esztendős voltam épen. Szüleim iskolaév végén — csupa jeles volt a bizonyítványom — hosszas tanácskozások után elhatározták, hogy egészségi okokból leküldenek Balogh Jácint bátyámékhoz, egyik erdélyi városkába. Gyönge, hosszúra nőtt, vérszegény fiú voltam; elnyomorított a sok magolás és az örökös szobai levegő, örültem az utazásomnak. Anyám, szegény, csak úgy meghatottságból sirdogált és rendezgette bőröndjeimet. Ide egy csomó csokoládét rejtett, amoda apró cukorkákat, szép, új nyakkendőket és amire régen vágytam: úri, fehér gamasnikat. Apám leckéket adott a jó modorból és főként, hogy miként viselkedjem a nyugalmazott alezredessel szemben. Mind aketten kikísértek a vasúthoz. Apám megölelt, anyám kövér könnyekkel arcán integetett zsebkendőjével a kirobogó vonat után. Alig láttam eddig valamit a vidékből. Csak úgy a főváros környékén kóricáltunk néha, üres vasárnap délutánokon. Most megtelt a szívem örömmel. Futottam a vasúti kocsi egyik ablakától a másikhoz, gyönyörködtem a mezők, erdők, hegyek-völgyek váltakozó szépségeiben, elragadtatva csodáltam a tenyérnyi falvakat, az állomásokon sürgő-forgó idegen népet. Alig is gondoltam Balogh Jácint bátyámékra. Pedig sohase láttam őket és furcsa volt, hogy ismeretlenül beállítsak hozzájuk, bár apám annak rendjemódja szerint elegyengette utamat. És az se volt nagyon biztató, amit hallottam róluk. Balogh Jácint bátyám zord, kemény katona hírében állott, dacára, hogy régen nyugalmazták és akár el is felejthette a szigorú regulákat. — Nem ismer gyengeséget — mondotta anyám apró sóhajtások között. — Legkisebb mulasztásodat, tévedésedet el nem nézi, úgy vigyázz fiam. Mindez eszembe jutott, amikor végre, sokórás, hosszú utazás után feltűnt a városka pirostéglás állomása. Azonnal megismertem a bátyámat. Ott állott a sínek mellett, egyenruhában, de kard nélkül, vállára vetett köpennyel. Nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Inkább alacsony, vézna, fáradt arcú, de torzonborz ősz bajuszú, apró, villogó szemű. Sohase néztem volna ki belőle olyan erős hangot. Amikor meglátott és megsejtette, hogy én vagyok az öccse, akit vár, akkorát kiáltott, hogy harsogott bele a levegő. — Szervusz gyerek. Illendően köszöntöttem, ő képen csókolt. — Na, lám. Jól felnyurgultál. Megveregette a vállámat. Karon fogott. — Majd kipirosodik itt a holdvilág ábrázatod, ne félj. Vezetett a kocsijához. Két kókkadt szürke mártogatta előtte nagydúsan a fejét. — Indulj! — rivalt harsogón a kocsisra. Megindultunk. Girbe-gurba fasoros úton poroszkáltunk. Alacsony, fehérfalú házak maradtak el mellettünk és látszott a templomtorony pirosló fedele. Csodálkozással pislogtam jobbra-balra. Csinos, kisebbfajta házak, némelyik gondosan kicifrázva kővirágfüzérekkel, mosolygó amorettekkel. Rózsás, rezedás kis kertek mindenfelé. Az utcák szélesek, porosak; a gyalogjárókon nagyritkásan egyegy kiváncsi arcú ember. Jácint bátyám feszesen ült mellettem. — Anna nénédnek nehogy kezet csókolj. Nem szereti. Borbála nénéd ellenben mindig megköveteli. Reggel, délben, este, ha jössz, ha megy. El ne felejtsd. Jóindulattal mért végig. — Derék formájú legényke vagy. Még lehet belőled valami. Szerettem volna egyet-mást kérdezgetni, de nem mertem. Szigorú arca lezárta alkaimat. A málnabokrok. Irta : TSrakniovics Tiermin.