Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1919-11-08 / 6. szám

919- november 8. KÉPES KKDEK* 169 • IX. (Folytatás.) Wirth Klára lesietett a földalatti villamos lépcsőin. A bezárt rács előtt egy sereg ember tolongott s fásul­tan meredt szemük a rács mögé. Olyan volt itt együtt, ez az egymásba torlódó, tülekedésre váró embersereg, mint a felszabadulását váró tömeg, de ez a felszaba­dulás mást nem jelentett, mint a rácsos ajtó felnyitását, az ajtónál álló villamos ember nyers rikácsolását s be­­verekedést, benyomakodást a pállott levegőjű villamos kocsiba, ahol az emberek annyira összeszorultak, hogy a levegőt kiszorították egymás melléből. Wirth Klára beállt a sorba s hallotta, hogy még utána is koppannak a lépések s a várakozók tömege a nyomában folyton szaporodik. Érezte, hogy valaki mellé szorul, dohány s valami meghatározhatatlan, a szekrény­ből vagy a lakásból a ruhába beerődött szag csapott az orrába. Úgy érezte, hogy a mellé furakodott ember mereven ráfüggeszti a szemét s akaratlanul is oldalt pillantott. A vér hirtelen az arcába szökkent s a szive heve­sen megdobbant. Bleyer állt mellette, a testéhez szoro­san hozzásimulva s mohón bámulta az arcát. Wirth Klára riadtan hátrapillantott, hogy szabadul­hatna ettől a rettenetes közelségtől, de a hátuk mögött már annyira szorongtak, hogy visszafordulni nem lehetett. Megadón hajtotta le fejét s csökönyösen meresztette szemét az előtte álló ember nyakára. Néhány pillanat múlva kinyitották a rácskaput s betódultak a perronra. Wirth Klára a kocsi felé rohan, hogy Bleyertől megszabaduljon, de ez durván öklöződve, elszántan haladt a nyomában. A leány érezte, hogy a ko­csiban újra a háta mögött áll. A teste megreszketett, mintha kígyó, vagy hulla érintette volna meg s a fel­kavarodó undortól megszédült. A másik pillanatban össze­szedte magát, a szemét lehunyta, a fejét megemelte s elszántan várakozott. A kocsi zúgva repült velük a sötét alagútban, állomás öble röppent elibük, a kocsi megállt, néhány ember kifurakodott, az ajtó előtt nyers, riadt han­gok, vad lihegés és lábdobogás hallatszott s a kalauznő visító, parancsoló szava: — Elég már ! Elég ! Az ajtó csattanása hallatszott. Wirth Klára a szive dobbanását is olvasni kezdte. Még három állomás. Min­den porcikája izgalomban főtt. Fájdalmas előérzet szo­rongatta a szivét. Mintha felkavart békanyálas, büzhödt hullám ömlött vol­na végig a testén s hirtelen agyába szökkent a gondolat: — Miért utálja úgy ezt az embert? Valami vonzotta, mint amikor az ember szédítő mélység előtt áll, hogy borzongva rápillantson Bleyer arcára. Ez égő tekintettel, makacs vággyal felelt vissza. Wirth Klára hirtelen elfordult, fölnézett s mélyen, kíno­san felsóhajtott. Újra állomás jött, azután a másik. Végre megérkeztek. Wirth Klára az ajtó felé furakodott, de érezte, hogy Bleyer itt is a nyomában van. Kilépett a kocsiból, a lépcső felé futott s lihegve ugrált fel a lépcső fokain. Az utolsó lépcsőnél hirtelen megbotlott s fél­térdre bukott s az ujjain lógó kis csomag, meg a táskája a földre hullott. Ebben a pillanatban érezte, hogy egy kéz a hóna alá nyúl s látta, hogy Bleyer ördögi arca, megszelí­dülve valami gúnyos megalázkodástól az arca elé rémlik. — Nem ütötte meg magát? Wirth Klára felpattant s tovább akart futni, de Bleyer felkapta a földre hullott csomagot és táskát s a leány után eredt. — Kérem, a csomagja és a táskája! Wirth Klára kivette a Bleyer kezéből a holmikat. Nem pillantott az arcára s hidegen röppent ki a száján: — Köszönöm. Bleyer élesen, megbántottan szólt rá: — Mintha menekülni akart volna előlem? Wirth Klára egy pillanatra megállt, nyugalmat eről­tetett az arcára s nyugodtan mondta : — Nagyon köszönöm a szívességét­ , Bleyer lebiggyedt ajkakkal bámulta Wirth Klárát, a szeme mélyen fellobbant s elszántan mondta : — Várjon, kérem... Könyörgöm... Ne fusson most el__Mondani akarok valamit... A boldog véletlen adta nekem ezt az alkalmat. Wirth Klára csodálkozva, meghűlve, mintha a föld­höz szögezték volna, megállt. Bleyer körülnézett, újra belevillant szeme a leány szemébe s lihegve folytatta: — Nem vette észre, hogy is vette volna észre, de meg akarom mondani, hogy rég bámulom . . . Bámulom a csodálatos szépségét, a ragyogását. Szeretem. Wirth Klára arcán láng csapott ki. A szeme meg­villant. — Elég, kérem. Bleyer szeme fehérje belevillant a sötétbe. — Meg sem hallgat ? — Nem akarom. Hagyjon nyugodtan hazamenni. — Én nem tudok magáról lemondani ! Wirth Klára nyugtalanul körülnézett s elfojtott han­gon susogta: — Hogy jutok hozzá, hogy így az utcán . . . Bleyer hirtelen közelebb hajolt hozzá. — Adjon alkalmat arra, hogy találkozzunk, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretem. Wirth Klára szeme hidegen meglobbant. — Elég! Az udvariassága nem jogosítja fel arra, hogy engem az utcán ostromoljon ! Bleyer hangja ellágyult. — Esedezem... Nekem nem volt más alkalmam... Megragadtam hát a véletlent. Hallgasson meg... Ha nem

Next