Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
172 KÉPES KHÓNK 1919. november 8. — Egy pestmegyei földbirtokos leánya. Egy dunamenti községben van a birtokuk. Wirth Ottó szeme megcsillant. — Klárika te . . . te ismered? Aztán fanyar mosollyal tette hozzá. — Ne ábrándíts ki. — Nem foglak kiábrándítani . . . Édes, aranyos leány. — Miért nem mondtad hamarább ? — Ki akartalak vallatni. — Tel A leány lehajtotta fejét. — Legalább te boldog leszel . . . Még az lehetsz. — És te ? Wirth Klára komolyan belenézett a bátyja szemébe. — Én, Busi ? — No igen. Hát mi van? Klárika lesütötte a szemét. — Tudom, hogy nem teljesítheti az édesapám követelését. — Tudod? — Tudom. — Honnét tudod ! — Tőle. — Találkoztál vele? — Igen. Véletlenül. A Dunaparton. — Ez baj, Klárika . . . Látod, hova vezet az az út, amelyiken ő elindult. . . Ezekhez ... A Bleyerekhez... Hát akarod? Elkomolyodva tette hozzá: — Sajnálom Dékány Pált. Kár érte. Nem értem, hogy magyar ember hogy ülhet fel ezeknek . . . Azaz, hogy megértem . . . Mi már az utolsó politikai eszménket is fölégettük, elkoptattuk, most már jó a nemzetköziség eszméje is. — Dékány Pál azért magyar. — Akkor elbukik. A leány felhős arccal mondta: — Ne szomoríts el, Busi. Wirth Ottó a kezét odanyujtotta a leánynak s rezignáltan mondta : — Együtt szomorkodhatunk. .. A vacsora nyomott hangulatban folyt le Wirthéknél. Klárika aggodalommal figyelte az atyja arcát, párszor hozzá is fordult s kényszeredett mosollyal szólt hozzá, de Wirth Mátyás csak kurtán, szórakozottan felelt. Végre Klárika nyíltan fordult hozzá: — Valami bajod van, apuskám? Wirth Mátyás felrebbent a gondolataiból. — Nem... nincs... Klárika fájó szemrehányással fordult hozzá: — Nem vagy őszinte, apuskám. Wirth Mátyás felemelte a fejét s nyíltan Klárika szemébe nézett. — Ha őszinte lennék, csak nagyon szomorú dolgokat közölhetnék veletek. Ottó komolyan nézett atyja szemébe. — Össze kell tartanunk, édesatyám, bajban, örömben. — Wirth Mátyás feje hirtelen lekókkadt s törten mondta: — Elvették az üzletünket is. Klárika és Ottó dermedten néztek atyjukra. Wirth Mátyás hosszan maga elé nézett s fájdalomtól remegő hangon beszélt: — Nem törődtem a házammal. Elvették. Jó. Az értékpapírjaim után nem kapok kamatot. A pénzem fölött nem rendelkezhetem, mert minden az övék, de az üzletem ! Ti tudjátok, hogy a lelkem volt az üzletem. A fiatalságom egész munkája benne, minden ötletem. Az üzletemben minden napnak megvolt az öröme, küzdelme. Mozgalmas, tevékeny, érdekes élet volt ez s amikor láttam, hogy egyéniségemmel, munkámmal és tehetségemmel elértem valamit, boldog voltam. Ezt vették el tőlem. Azt a nyugodt tudatot, hogy ez az üzlet az enyém, ezt én teremtettem s én vezetem s fejlesztem tovább, amíg élek. De ez még nem elég. Meg is aláztak. Tudjátok kit tettek üzembiztosnak az üzlet élére? Kiingert. Ezt az embert, aki megbízhatatlan, kötekedő, szemtelen volt s akit csak kegyelemből tűrtem meg. Ma délután elibém állt gúnyos mosollyal s kijelentette, hogy nincs kifogása az ellen, ha az üzletemben maradok, valamelyik resszortban. Megtűrnek s fizetést is adnak. Azt hiszem, kétezer koronát havonta. — S mit feleltél erre, papa? — kérdezte Ottó. Wirth Mátyás elfehéredett arccal, halk hangon felelte: — Azt mondtam, hogy én rablóknak nem dolgozom. Klárika szemhéjjá felszaladt. Ottó arca elkomolyodott. Meghökkenve nézett az atyja arcára s csendesen szólt: — Ezt rosszul tetted, édesatyám. — Tudom — szólt Wirth Mátyás s megkeményedett az arca. — A forradalmi törvényszék elé állíthatnak. — Ezt is tudom, mégis meg kellett mondanom. Klárika könnyező szemmel nézett az asztalra. A szobaleány lépett be s az asztalról rendezgetni kezdte az üres tányérokat. Wirth Mátyás felállt, a szobaleány rábámult. — Gyümölcsöt nem tetszik parancsolni ? Wirth Mátyás komoran felelt: — Nem. Klárika aggodalommal bámult atyja arcára, felemelkedett a székéből s félénken kérdezte: — Hozzam a szivarodat, a puskám ? Wirth Mátyás a szobája felé lépkedett s úgy felelt vissza: — Köszönöm... Majd a szobámban. Eltűnt az ajtón. Klárika riadtan pillantott Ottó arcába s megrettenve szólt: — Mindig itt szokta a szivarját elszívni velünk. Ottó sötéten felelte: — Meg van rendülve. Klárika homlokán felhő libbent el. — Mi lesz ebből ? Ottó szomorúan bólongatott. — Pedig ez még csak a kezdete. Olvastad ma a «Vörös Újság» cikkét ? Azt mondja, hogy meg kell törni a burzsujokat. Klárika a fejét lehajtva szomorúan folytatta: — Mit tehetünk arról, ha mi ebben a légkörben nőttünk fel ? Nem vádolhatom magam azzal, hogy lelkiismeretlen voltam, vagy igazságtalan. Nekem fájt is a mások nélkülözése és szenvedése. — De ők most azt akarják, hogy mi szenvedjünk és mi nélkülözzünk. Üldöznek bennünket s elvesznek tőlünk mindent. Belenézett Klárika szemébe. — Nos, még mindig pártolod őket ? Klárika szemén fájdalmas fény surrant el. — Az eszme az más, Ottó.