Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1919-11-08 / 6. szám

974 A Szent-I­mre­ utca végén laktak. Kicsi, bokros szoknyás keszeg parasztlány nyi­totta ki a kapuszárnyakat. A két szürke nyihogva botorkált befelé. A tornácon idős hölgy ült, vánkosokkal kipár­názott nádfonatú karosszékben. Csuparánc arcú, fe­hér hajú, apró, pislogó szemű. Pirostáblás könyv a kezében, haragoslila pongyola sovány testén. Jácint bátyám harsogón kiáltott: — Itt a vendég. Eredj, köszöntsd a nénédet. Habozva közeledtem. A hölgy fel se kelt, el se mosolyodott. Nézett felém kiváncsi szigorúan. Ha tudnám legalább, hogy melyik a kettő közül. Csókoljak-e kezet, vagy se... Szerencsére, kipattant az ajtó. Hajszálig hasonló, de undoran mosolygó asszony jött felém. — Nini, a gyerekünk! Isten hozott, Lackó. Odatartotta a képét felém. Megcsókoltam. A kezét is. Most már tudtam, hogy ez Borbála néném, amaz Anna. Tiszteletteljesen hajoltam meg előtte. Kezét nyújtotta. Királynői szertartásossággal. — Remélem, hogy jól fogod érezni magadat körünkben. Erre bizony, ebben a percben egyáltalán nem láttam biztosítékot. De csak amíg Lujzikával szembe nem kerültem. Senki se hitte volna, hogy a szigorú Anna né­ninek ilyen leánya lehet. Mint a harmat, mint a mosolygó napsugár. Ha megrázta göndör, aranyos haját, villámlott az ember szeme tőle és tűzpiros gyönyörökben dobbant a szíve. Még szinte gyerek-fiatal leányka volt. Sugár, hajlós derekú, ábrándos kék szemű, piros alakú. Ha leeresztette aranyos pilláit, bársonyos arcára mintha csupa napsugarat rekesztett volna oda. Hamar megbarátkoztunk. Csoda­éles esze volt. Nem kezdhettem valamit, akár munkában, akár tudásom csillogtatásában, amihez ne értett volna. De mégis leginkább a férfiszivek hódításában ért el rekordot. Nem mintha az én tizenhétesztendős gyerek­szivem elhódítása járt volna különösebb nehézségek­kel. Első perctől bolondultam érte. De bolondult utána az egész városka fiatalsága. Már kora reggel ott koptatták a gyalogjárót ablaka alatt és különösen délutánonként, ha az al­ezredes — mindig pontosan öt órakor, egy perccel se előbb vagy utóbb — vállára vetett köpönyeggel, zord, hegyesbajuszos arccal, pengő sarkantyús csiz­májában, peckes-kemény tartással végigment a Szent­­Imre­ utcán, hogy néhány órán át «elszórakozzon» a kaszinóban, egyik fiatalember a másik után kopog­tatott be, különféle ürügyek alatt, csakhogy színről­­szinte láthassák Lujzikát. Nem győztem csodálni, hogy Anna néni tűri ezt. Csak ült a tornácon haragos-lila pongyolájában és olvasta egyik regényt a másik után. Sohase ha­ragudott, sohase mosolygott, sohase adott senkinek egy gyöngéd, jó szót. Lujzikának se. De Borbála néni kipótolta. Nya­­lakodó természetű, mézes beszédű, mindig vidám­ságra hajló kedélyű asszony volt. Megfogadtam Jácint bátyám tanácsát. Kezet csókoltam neki reggel, délben, este, ha jöttem, ha mentem. Szívébe is zárt. Jó falatokat rakott a tányé­romra, ügyelt, hogy minden holmim rendben legyen, megkötötte nyakkendőm csokrát legényes-csinosan. Csak ahol legjobban rámfért volna, nem tudott segíteni. Pedig észrevette őszinte, mélységes szív­­fájdalmamat. — Legyen eszed, Lackó. Te még gyerek vagy, nem neked való. — ő is gyerek — vágtam vissza dacos kese­rűen. — Egy nappal se idősebb nálam. Lujzika nem is tartott gyereknek. Minden tit­kát reám bízta. Akár meglepetést akart szerezni va­lakinek, akár egy méter új rózsaszínű szalagot vásá­rolt, akár leánybarátnőiről akadt megsúgnivalója. Ilyenkor rám feledkezett csodás kék szemeivel és puha, bársonyos kis arca merő barátságos mo­soly volt. Még Kallós Bódog nevét is tőle hallottam először. Akkortájt jött haza, már mint kész orvos. Lujzika a nagy diófa alatt megfogta kezemet. — Jó barátom vagy, ugy­e? Akár az életemet kérhette volna. Fehér, rózsaszínbabos ruhácska volt rajta, ugyan­olyan szalagcsokrokkal, csipkés kötényke és karcsú, finom lábán kivágott lakkcipő. Ahogyan, kicsit hátra­hajolva, odadőlt a fa törzséhez és gondolkodó, szo­morkás arccal felnézett az úszó bárányfelhőkre, szinte csak a szárnya hiányzott, hogy elrepülhessen. Szivem majd szétvetette mellemet a nagy gyö­nyörűségtől. De ő csak megingatta fejét és bánatosan sóhaj­totta : — Több ellenségem nincs a világon, csak épen Kallós. Kicsi koromban is folytonosan gyötört. El akarnám kerülni, amennyire lehet. Segítesz-e Lackó ? Hogyne segítettem volna! Nem nézett arra még ember olyan gyülölség­­gel, mint én. n. Pedig szép szál férfi volt. Okos is. Jácint bá­tyám mordsága is felengedett, ha vele kedvére beszél­gethetett. Elismertem én minden jó tulajdonságát, csak épen hogy nem állhattam. Bosszantott a fölé­nyes modora, csipkelődő, sokszor gúnyos hangja. Lujzikának nem lehetett panasza reám. Hűséges szövetségese voltam. Ha megláttam a Szent-I­mre­­utca felső szegleténél — pedig mindig lestem — rohantam, hogy figyelmeztess­e és segítsem eltűné­sében. Én eszeltem ki a káposztás-kertre nyíló ab­lakon való szökdösést. Ilyenkor boldog-vidáman összenevettünk. És gondoskodtam is Lujzikáról. Ha sokáig maradt a vendég, vittem neki kalá­csot, gyümölcsöt. Szívesen lődörögtem volna mel­lette állandóan, de nem engedte. — Még feltűnne. Neked ott kell lenned. Azért is, hogy kihallgasd, amit beszélnek. Csak most láttam, hogy milyen csoda­ kiváncsi, igazi leányos természete van. Gyönyörűséggel bújt hozzám, lelkendezett nagy várakozásában. El kellett mondanom minden szavát, azt is, hogyan ült, hogyan nézett, miként tartotta kezét-lábát, mit evett, mit ivott. . És még nem is volt nagyon megelégedve velem. KÉPES KRÓNIKA 1919. november 8.

Next