Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
1919- november 8. KÉPES KHÓNK* 175 — Ti fiúk nem tudták megfigyelni. Ó, mi leányok, mennyit olvasunk ki abból is, amit csak sejtünk... Sóhajtott és barackvirágszin arca neki-nekigyuladt, mint az időnkint felcsapó láng. Bántott, hogy olyan sokat törődik vele. Meg is mondtam neki. Rám csodálkozott. Azután elszomorodott. Mintha bánatos felhő szakadt volna viruló arcára. Kérdezni se mertem. Csak néztem reá szívszorongva. Különös, ahogyan uralkodott rajtam. Amit ő akart, azt akartam én, amiért ő lelkesedett, lelkesedtem én is. Csak épen hogy vetélytársaim iránt nem tudott felengesztelni. De biztam magamban. Előszedtem szép, új nyakkendőimet; jól álló világos szalmaszín ruhámhoz hasonló senkinek se volt a városkában, még Kallósnak se, pedig jól öltözködött; fehér vászon gamasaim feszesen simult kitűnő szabású cipőmre és soha ki nem felejtettem kabátom gomblyukából a friss fehér szegfűt. Amint láttam otthon, hódítóan elegáns avalléroknál. Amellett csinos fiú voltam, fekete ajú, fekete szemű. A bajuszom is kezdett ütközni már. Maga Jácint bátyám, ha jobb kedvében volt, megveregette vállamat. — Katona lesz belőled, öcsém. Csak vállasodj, izmosodj... Soha olyan büszke nem voltam, mint amikor Lujzikával sétáltam végig a Szent Imre-utcán, vagy a Békás melletti korzón. Ezüstfejű pálcámat — kedves keresztapám ajándéka — nagyhegyesen forgattam, néztem jobbra, néztem balra hetyke kevélykedéssel. Éreztem, hogy valamennyi fiatal férfi irigykedik reám, sőt talán az öregebbje is ... Anna néném ritkán ment ki a házból, de akkor mindig nagy parádéban. Galambszin selyemruhát viselt, apró fodrokkal, vastag aranyláncot a nyakában, csillogó gyűrűket valamennyi ujján, pókháló vékony selyemkertyüket, nagy tollas kalapot. Alig-alig biccentett a köszöntésekre. Csak Kallós Bódoggal tett kivételt. Még mosolygott is, ha látta. Különös fanyar, izetlen mosolygás volt, csak alig vonódott félre tőle a szája, mégis megcsodáltuk. Jácint bátyám is kimeresztette szemét, amikor először megpillantotta. Talán azért tűrte meglepő szívesen Bódogot. Én csak Lujzika arcát figyeltem és repesett szívem örömében. Amikor elfintorgatta orrocskáját, komoran levonta árnyas pilláit bársonyos arcára, titkos, boldog jókedvem nem ismert határt. — Még néhány év és kész ember vagyok — mondogattam reményteljes büszkeséggel. — Az érettségin hamarosan átesem, azután valami olyan pályát választok, ahol gyorsan lehet boldogulni. — Bizony jó lesz — sóhajtotta Lujzika, ég felé fordított szemekkel. — Sietned kell, Lackó ... Kellett-e ennél több nekem? Feleségül veszem. Elképzeltem az otthonunkat, a sok, kimeríthetetlen boldogságot és azt hittem, hogy nincs nálam szerencsésebb ember a világon. Borbála néném különös gyöngéden simogatta arcomat. Jól tartott szép szóval, ízes falatokkal. Nagy konyhakötényében — ő volt a konyhán — kiszaladt olykor, hogy valami jóféle frissen sült tésztát nyomjon a kezembe. És szemei mintha állandóan könynyes-nedvesen csillogtak volna. Jácint bátyám néha magával vitt a kaszinóba. Mindig különösen örültem neki. Egyszer hazaszalaszt valamiért. A rövidebb úton, a kertek felé vágtam a háznak. Szép nyári alkonyidő volt, inkább estére hajló. Fütyörésztem. Akkoriban voltak újak Bob herceg melódiái. Én hoztam ide őket Pestről, de két hét múltán a mesterinasok is azzal próbálkoztak. A káposztás ajtaját nyitva találtam. Gondoltam, fog haragudni Borbála néném! Ahogy megyek a káposzta rengetegben, suttogó hangokat hallok. A nagy diófa felől, ahol sűrű málnabokrok sorakoztak. Ejnye! Még utóbb a keszeg parasztcseléd, akit mindig nevettem, itt ad találkozót az udvarlójának. Ne csak várjatok! Most már óvatosan lábujjhegyen lopózkodtam közelükbe. Ma sem tudom, mi adott erőt akkor, hogy fel ne sikoltsak. Bizonyos, hogy ég-föld összeszakadt szemeim előtt és a szívemet gyilkos keménységgel szorította össze valami. Csak kapkodtam, fulladoztam, mint a vízbeesett. Kallós Bódog meghitt közelségben ült Lujzika mellett a füvön és láncot fontak a köröskörül csoportosan virító legényhűség tejes száraiból. Amikor megláttak, Lujzika talpraugrott. Biborpirosra gyűlt még a füle is. Egy-két pillanatig tétovázott, kapkodta a tekintetét, azután csak a nyakamba esett. Sírt. El akartam lökni. Nem engedte. Rám kapaszkodott és sírósan nyögdécselt. — Lackó, kedves jó Lackó ... te ezt nem érted... De én azt hittem, hogy nagyon is jól értem. Leráztam magamról, rohantam a házba. Anna néném haragos-lila pongyolájában ült a tornácon. Utánam kiáltott. Meg se hallottam, meg se fordultam. Hogy azonnal megyek haza. Egy percig se maradok. Valami vad kegyetlenség dühöngött, ugrált bennem. Talán gyilkos tudtam volna lenni. Borbála néném riadtan, anyásán vonogatta magához a fejemet. De én csak csomagoltam. Dobáltam bőröndjeimet, a holmimat, a szalmaszín eleganciámat, gamasniimat, szép nyakkendőimet. — Hát a büszkeséged, Lackó — suttogta Borbála néném. — Csak nem mutatod nekik, hogy halálra fáj érte a szíved... Ez a néhány szó szivén ütött. Elcsendesedtem. Még egy hétig kibírtam Jácint bátyáméknál. Mentem mellette pontosan öt órakor végig a Szent Imre-utcán és elhatároztam, hogy katona leszek, zord és kemény, mint ő. De amikor utoljára intett búcsút Lujzika, bánatos szomorúsággal hajtogatva szép, aranyfürtös fejét, bizony csak könnyeimen keresztül láttam sugár, fiatal alakját. Ezt az első, fájdalmas szerelmemet sohase felejtettem és nem láthatok málnabokrot szívszorongás nélkül.