Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1919-11-08 / 6. szám

76­ ­. Ág Péter, a filozopter, egy este virágot talált az asztalán. Kedves, beszédes, tarka mezei virágok pávás­­kodtak az olcsó Üvegvázán, amikor hazajött. A szoba szürke, pedáns rendjébe szinte bűnösen könnyelmű kacér­­sággal harsogtak bele ezek a fecsegő, rikító új ven­dégek. Más ember egy könnyed fölényes mosollyal, vagy közömbös kézlegyintéssel intézte volna el az ilyen egy­szerű jövevényeket: Itt vannak__ hát itt vannak!__ De Ág Péter nem azért hordott vastag pápaszemet az orrán és nem azért tanult filozófiát, hogy egyszerűen napirendre térjen életének eme különös változása fölött. Ha virágok vannak az asztalon és azokat nem az asztal gazdája helyezte oda, úgy nyilvánvaló, hogy idegen kéz mesterkedéséből csöppentek bele az ember életébe. Mi szándéka lehetett az idegen kéz ebbeli mesterkedésének? Bizonyára titkos nagyrabecsülés__vagy talán egy néma üzenet hírvivői... talán hangtalan kifejezői valami elfoj­tott nagy-nagy szeretetnek­­... Nem lett volna alapos filozófus Ág Péter, ha ezek után a kellemes, szép gondolatok után utolsónak még oda nem biggyesztette volna ezt a csúf, kellemetlen gyanút. De hátha bekerítő, csalfa számításból kerültek a virágok az asztalára?... És ezzel a gondolattal kap­csolatban mindjárt eszébe is jutott, hogy a háziasszonyának van egy felnőtt nőnemű gyermeke, akit az emberek szépnek és műveltnek tartanak és akit Ág Péter egy tavaszi vasárnap reggelen lopva megcsodált egy pilla­natra, amikor fehér kendővel bekötött fejjel az ebéd­lőben takarított és valami divatos dalt dudorászott. Ág Péter akkor titokban, gyáván megállott az ebédlőajtó mellett és bemeresztette a szemét a szobába. Gyönyörű vasárnap volt az. A tavasz rakoncátlan kacagással han­­cúrozott az utcán, mint egy pajkos gyerek és még egy ilyen szürke filozoptert, mint Ág Péter, is megállított egy pillanatra, hogy a mellette elrohanó életből magához szippantson egy parányi szépséget, egy apró kacagást és egy kis finom dalt!... — Különös, — dörmögte magában Ág Péter, — de furcsák is a nők. Azt hinné az ember, hogy csupa bonyodalom, csupa rejtett, raffinált logika egy ilyen női lélek... telve schopenhaueri kiszámíthatatlan rejtélyes­­séggel — és ime, itt van ez a szinte brutális jelentkezés . Egy pár szál virág !... Várjon mit akarhat tőle ez a leány!... Ág Péter odament a tükörhöz és az arcát nézte. Már régen nem állt tükör elé. Nem volt kiváncsi ma­gára. Szinte röstelte magát a tükör előtt. Az ujjait végig­húzta a bőrén: — Hm... csupa borosta az arcom, semmi kellem, semmi fiatalság nyoma rajta, a szememen vastag öreg okuláré, a kabátom kifényesedett... és íme, mégis akad egy nő, aki virágot tesz az asztalomra, még­hozzá egy csinos fiatal leány ! Ilyen egyszerű eszközökkel még nem akartak becsapni embert ezen a kerek világon ! Nyilván­való, hogy be akar hálózni az a leány! Jókedvű, víg cimborákkal már telekacagta az életet fiatal, bolondos álmaival, most egy ilyen magamfajta szürke becsület­molyra van szüksége, akivel elvétesse magát ! Brrr ! Semmi stílus, semmi finom elmélyedés a lélek rejtélyes nagy útjain... nyers felkínálkozás, semmi más !... Ág Péter elment sétálni. A csöndes szelíd nyári este úgy borult le az utcára, mint az anya csókja a bölcsőben pihenő gyermek arcára. Ág Péter ilyenkor mindig elismételt magában néhány nehéz tételt, amiből aznap elkészült. Most is épen ilyen szándékkal akart nekivágni egy csöndes kis mellékutcának, amikor, mint hívatlan vendégek, egyszerre eléje csöppentek a fejébe betört idegen gondolatok: Szeptemberre leteszem az utolsó vizsgát, tanár leszek... exisztenciám, megélhetésem lesz ! Hirtelen gyáván körülnézett az utcán, mintha félne, hogy a levegőben lebegő sok idegen gondolat, ami az emberekből itt napközben kipárolog, belekapasz­kodik csöndes töprengésébe és kigúnyolja ! Halk, gyáva meghunyászkodással dobbant meg benne a vágy: meg is nősülhetek­­... Hirtelen beleharapott a szájába. Forró­ság öntötte el az arcát, szinte lázas lett egyszerre. Egy gyönge, erőtlen kézlegyintéssel le akarta rázni magáról az erőszakosan melléje szegődött útitársakat: Eh, semmi közöm hozzátok, mit akartok tőlem__ hát mi vagyok én ? Vásári portéka ?... Megállott egy bedőlt kapu előtt. Az udvart sűrű gaz lepte el, a ház valamikor leégett, senki sem törődött vele. Ennek a bedőlt háznak dörögte oda félelmetesen: Én Ág Péter filozófus vagyok, gimnáziumi tanár... engemet nem lehet becsapni !... Visszafelé menet egyszerre csak meglátta a házi­asszonyát a leányával. Egy hirtelen kapkodással össze­húzta a nyakkendőjét, mely lazán, rendetlenül ült a gallérja alatt és látni engedte az olcsó lézinggombot. A kabátjáról lefricskázott egy szemtelen pihét, a száján hirtelen gyors egymásutánban röppentek el a szavak. Engem nem lehet becsapni 1 Engem nem lehet becsapni 1... A kalapját is megigazította. Kissé kackiásan, fiatalosan a félszemére húzta, még egyszer eldadogta gyámoltalan reszketéssel: Engem nem lehet becsapni 1 — azután mosolyogva nagyot köszönt a mamának. A mama és leánya meglassították lépéseiket és egyszerre megállották Ág Péter előtt. Péter reszketve kapkodott a kezével, hol a zsebe felé, hol a levegőbe... csodálatos, eddig még sohasem okozott fejtörést neki, hogy mit is csináljon a kezeivel­­... — Sétál, sétál, kedves Ág úr? — szólalt meg a mama, mint aki minden körülmények között megtalálja a beszélgetésnek ama bizonyos megnyitó fonalát. — Sétálok, nagyságos asszonyom ... kellemes idő van, nagyon kellemes__— dadogta Ág Péter és vég­telenül örült, hogy az emberi nyelv beszédtárában az «idő» helyet foglal, mert ugyan mihez is kezdett volna most hamarjában egy ilyen száraz filozófus. Furcsa kis beszélgetés indult meg. Szavak röpködtek a levegőben, lazán, szinte súlytalanul, de a könnyű szavak mögött rejtett gondolatok várakoztak, mint a megtorpant, ugrásra készülő vadak. II. Ág Péter minden este bent volt a háziasszonyoknál. És valahányszor visszament a szobájába, mindig elis­mételte magában azt a bizonyos mondatot: Engem nem lehet becsapni !... És örült, hogy ilyen erősen ül férfiassága hiú nyergében. Egy este aztán, mikor a mama egy percre kiment, hogy a tea után nézzen, hirtelen elhatározással, amely­ben akkora elszántság lobogott, hogy Péter maga is megijedt tőle, megkérdezte Olgától: A filozófus virágai. KÉPES KRÓNIKA 1919. november 8.

Next