Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
1919* november 8. Képes KKÖrni* '77 — Mondja, Olga, maga ... magácska tette az asztalomra azokat a virágokat, akkor egyszer__úgy két héttel előbb...? Péter az ajkába harapott. Egy kissé meg is sajnálta a leányt, hogy ilyen leplezetlen nyíltsággal kéri számon tőle a tőrbeejtést. De a leány egy csöppet sem jött zavarba. Nyílt, nevető tekintetét belelökve a levegőbe, az ajkáról kacagva szabadultak el a szavak : — Én, Ág úr ! Olyan szürke, egyhangú ez a szoba, egy kis életet akartam belevarázsolni. Ág Péter felujjongott magában: — Hm... a boszorkány, milyen ügyesen leplezi a csalást, úgy látszik, már rutinja van ezen a téren!... — Tudja, Ág úr, — folytatta Olga, — még be sem vallottam magának, hogy én bizony minden reggel belopódzam ide a maga szobájába, mikor nincs itthon és leveszek a könyvespolcáról egy vastag kötetet... végtelenül érdekelnek a filozófusok... az édesanyám sikoltva menekül az elől a halálfej elől, amelyik ott áll a könyvespolca tetején, Ág úr! Végtelenül érdekes ember lehet maga, mikor így egyedül van a nagyokkal. Istenem, egy Nietzschevel, egy Schopenhauerrel, egy Kanttal ! A halálfej az elmúlás szimbóluma, mely a világ sok hiú múlandóságát kacagja ki meredő nagy fogsorával, bámuló szemüvegeivel... Ó, hogy tudom kacagni ilyenkor a világ ostoba előítéletét, embereket, akik holmi nyárspolgári szerelmek után futkosnak... házasság után !... A leány kacagása belecsengett a dermedt, néma csöndbe és Ág Péter megbűvölten állott előtte, csoda történt vele... hát mégsem úgy van, ahogy eddig hitte, hát mégis egy rendkívüli, egy finom lénnyel áll szemben, aki kikacagja a társadalom sok balga, szürke szokását, aki új utakon keresi az élet szépségeit, aki rokonfélek az övével, mely irtózik minden megszokottól... igen, az a nő az övé, végre rátalált... Új, csodás világ tárult fel Ág Péter előtt. Esténként csak úgy patakzott belőle a nagyképű, okoskodó filozófia, a lány pedig hallgatta pillanatra sem lankadó kedvvel... hallgatta mindaddig, míg Ág Péter egy este szép szelíden meg nem csókolta a kezét, azután a homlokát... azután már egyszer az ajkát is... és egy napon egészen természetesnek találta, hogy megkérje a kezét annak a nőnek, akit egyedül tart méltónak ahhoz, hogy mély, nagy gondolatainak társává avassa. Kiszínezte magának a jövőt, egy tartalmas élettársat kap, akivel megosztja minden gondolatát, a filozófiai értekezéseit együtt írja majd a feleségével, minden új lelki problémát, melyet a társadalom élete felvet, együtt vitatnak meg az asszonykával ... szinte reszketett a gyönyörűségtől, ha erre gondolt... Kikacagják majd a balga, szürke örömök sötétjében kóválygó embereket... 111. Az esküvő után két héttel a fiatal férj egy este titokzatosan odaszólt a feleségéhez, mintha valami rejtett nagy örömet súgna: — Olgiám, drágám, hozza ide Schopenhauert, hadd olvassak fel magának belőle. A halálfejet pedig tegye oda a könyvespolc tetejére, a mi öreg barátunknak ott a helye... Az asszony mosolyogva tette az ura vállára két fehér liliom kezét: — Schopenhauert, drágám ? Schopenhauer fönn van a padláson a többi öreg töprengővel együtt, a halálfejet pedig épen ma adtam el egy orvosnak itt a szomszédban ; ki nem állhatom azt a vigyorgó koponyát, a mamát is módfelett idegesíti, azt pedig csak nem akarhatja drágám, hogy én meg a mama, a maga kedvencei, rosszul érezzük magunkat itt!... — és felkapaszkodott az ura nyakába, mint egy hízelgő, doromboló cicát... Ág Péter gyengéden lefejtette a nyakáról a ráfonódó liliomkarokat, a pillantása az asztalon akadt meg. Egy csokor mezei virág páváskodott ott !... hirtelen fel akart ordítani keserűségében, hogy a múlt ilyen leplezetlen kajánsággal tört be ide. Az asszony ajkán könnyű, finom kis nevetés szabadult fel: — Emlékszik? Ilyen virágok voltak azok is, amiket először tettem az asztalára. Ma vagyunk kéthetes házasok, meg akartam magát lepni velük... Péter fanyar arccal meredt a virágokra. És hirtelen vad dörömböléssel szakadtak eléje a rég elfelejtett szavak, amiket egyszer egy bedőlt, öreg háznak mondott el: — Én Ág Péter filozófus vagyok, gimnáziumi tanár, engemet nem lehet becsapni!__ Szerelmes levél . Irta : Erdős Tence. Ha Párisra gondolok, mindig eszembe jut madame Chéry. Maga nem ismeri madame Chéryt? Ez egy kicsi, púpos öregasszony, kezében az örökös lábmelegítővel, amit rögtön letett a földre, ha leült valahová. Melegítette a lábait és nézte az embereket, a quartier-latinbeli művészpenzió közönségét. A németeket és oroszokat, hollandusokat és svájciakat. Nézte és kritizálta őket és gonosz, szúrós szemeinek pillantását kiküldte feléjük, mint egy pókot és akit ez a sötét, alattomos pillantás ért, az menten kényelmetlenül érezte magát. Látja, épen madame Chéry miatt nem akarok most Párisba menni... Mert biztos, hogy mi ketten találkoznánk vele, mert vele mindig találkozik az ember... Találkoznánk vele és ő megállna előttünk, végignézne rajtunk, csodálkozva kapná fel a földről a lábmelegítőjét és szólna: — Ó, de hiszen mi régi ismerősök vagyunk! És nekem bólintani kellene felé: — Úgy van, régi ismerősök. És akkor végignézne magán, barátom és így szólna: — Hanem monsieurt nem ismerem. És akkor be kellene mutatnom magát madame Chérynek és akkor ő beszédbe elegyedne velünk és egy napon így szólna hozzánk: — Azt hiszik, ez örökké így marad ? Hogy örökké fiatalok maradnak és örökké fogják egymást szeretni ? És elkezd nevetni és fekete fogai kilátszanak ráncos szájából és kis szennyes ősz haja rezeg a halántékán a nevetéstől, arcán a ráncok keresztbe