Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1919-11-08 / 6. szám

1919* november 8. Képes KKÖrni* '77 — Mondja, Olga, maga ... magácska tette az aszta­lomra azokat a virágokat, akkor egyszer__úgy két héttel előbb...? Péter az ajkába harapott. Egy kissé meg is sajnálta a leányt, hogy ilyen leplezetlen nyíltsággal kéri számon tőle a tőrbeejtést. De a leány egy csöppet sem jött zavarba. Nyílt, nevető tekintetét belelökve a levegőbe, az ajkáról kacagva szabadultak el a szavak : — Én, Ág úr ! Olyan szürke, egyhangú ez a szoba, egy kis életet akartam belevarázsolni. Ág Péter felujjongott magában: — Hm... a boszorkány, milyen ügyesen leplezi a csalást, úgy látszik, már rutinja van ezen a téren!... — Tudja, Ág úr, — folytatta Olga, — még be sem vallottam magának, hogy én bizony minden reggel belopódzam ide a maga szobájába, mikor nincs itthon és leveszek a könyvespolcáról egy vastag kötetet... végtelenül érdekelnek a filozófusok... az édesanyám sikoltva menekül az elől a halálfej elől, amelyik ott áll a könyvespolca tetején, Ág úr! Végtelenül érdekes ember lehet maga, mikor így egyedül van a nagyokkal. Istenem, egy Nietzschevel, egy Schopenhauerrel, egy Kanttal ! A halálfej az elmúlás szimbóluma, mely a világ sok hiú múlandóságát kacagja ki meredő nagy fogso­rával, bámuló szemüvegeivel... Ó, hogy tudom kacagni ilyenkor a világ ostoba előítéletét, embereket, akik holmi nyárspolgári szerelmek után futkosnak... házas­ság után !... A leány kacagása belecsengett a dermedt, néma csöndbe és Ág Péter megbűvölten állott előtte, csoda történt vele... hát mégsem úgy van, ahogy eddig hitte, hát mégis egy rendkívüli, egy finom lénnyel áll szem­ben, aki kikacagja a társadalom sok balga, szürke szo­kását, aki új utakon keresi az élet szépségeit, aki rokon­félek az övével, mely irtózik minden megszokottól... igen, az a nő az övé, végre rátalált... Új, csodás világ tárult fel Ág Péter előtt. Estén­ként csak úgy patakzott belőle a nagyképű, okoskodó filozófia, a lány pedig hallgatta pillanatra sem lankadó kedvvel... hallgatta mindaddig, míg Ág Péter egy este szép szelíden meg nem csókolta a kezét, azután a hom­lokát... azután már egyszer az ajkát is... és egy napon egészen természetesnek találta, hogy megkérje a kezét annak a nőnek, akit egyedül tart méltónak ahhoz, hogy mély, nagy gondolatainak társává avassa. Kiszínezte ma­gának a jövőt, egy tartalmas élettársat kap, akivel meg­osztja minden gondolatát, a filozófiai értekezéseit együtt írja majd a feleségével, minden új lelki problémát, melyet a társadalom élete felvet, együtt vitatnak meg az asszony­kával ... szinte reszketett a gyönyörűségtől, ha erre gondolt... Kikacagják majd a balga, szürke örömök sötétjében kóválygó embereket­­... 111. Az esküvő után két héttel a fiatal férj egy este titokzatosan odaszólt a feleségéhez, mintha valami rej­tett nagy örömet súgna: — Olgi­ám, drágám, hozza ide Schopenhauert, hadd olvassak fel magának belőle. A halálfejet pedig tegye oda a könyvespolc tetejére, a mi öreg barátunknak ott a helye­­... Az asszony mosolyogva tette az ura vállára két fehér liliom­ kezét: — Schopenhauert, drágám ? Schopenhauer fönn van a padláson a többi öreg töprengővel együtt, a halál­fejet pedig épen ma adtam el egy orvosnak itt a szom­szédban ; ki nem állhatom azt a vigyorgó koponyát, a mamát is módfelett idegesíti, azt pedig csak nem akar­hatja drágám, hogy én meg a mama, a maga kedvencei, rosszul érezzük magunkat itt!... — és felkapaszkodott az ura nyakába, mint egy hízelgő, doromboló cicát... Ág Péter gyengéden lefejtette a nyakáról a rá­fonódó liliomkarokat, a pillantása az asztalon akadt meg. Egy csokor mezei virág páváskodott ott !... hirtelen fel akart ordítani keserűségében, hogy a múlt ilyen lep­lezetlen kajánsággal tört be ide. Az asszony ajkán könnyű, finom kis nevetés szabadult fel: — Emlékszik? Ilyen virágok voltak azok is, amiket először tettem az asztalára. Ma vagyunk kéthetes háza­sok, meg akartam magát lepni velük­­... Péter fanyar arccal meredt a virágokra. És hirtelen vad dörömböléssel szakadtak eléje a rég elfelejtett szavak, amiket egyszer egy bedőlt, öreg háznak mondott el: — Én Ág Péter filozófus vagyok, gimnáziumi tanár, engemet nem lehet becsapni!__ Szerelmes levél . Irta : Erdős T­ence. Ha Párisra gondolok, mindig eszembe jut ma­dame Chéry. Maga nem ismeri madame Chéryt? Ez egy kicsi, púpos öregasszony, kezében az örökös lábmelegítővel, amit rögtön letett a földre, ha leült valahová. Melegítette a lábait és nézte az embereket, a quartier-latinbeli művészpenzió közönségét. A néme­teket és oroszokat, hollandusokat és svájciakat. Nézte és kritizálta őket és gonosz, szúrós szemeinek pillan­tását kiküldte feléjük, mint egy pókot és akit ez a sötét, alattomos pillantás ért, az menten kényelmet­lenül érezte magát. Látja, épen madame Chéry miatt nem akarok most Párisba menni... Mert biztos, hogy mi ketten találkoznánk vele, mert vele mindig találkozik az ember... Találkoz­nánk vele és ő megállna előttünk, végignézne rajtunk, csodálkozva kapná fel a földről a lábmelegítőjét és szólna: — Ó, de hiszen mi régi ismerősök vagyunk! És nekem bólintani kellene felé: — Úgy van, régi ismerősök. És akkor végignézne magán, barátom és így szólna: — Hanem monsieurt nem ismerem. És akkor be kellene mutatnom magát madame Chérynek és akkor ő beszédbe elegyedne velünk és egy napon így szólna hozzánk: — Azt hiszik, ez örökké így marad ? Hogy örökké fiatalok maradnak és örökké fogják egymást szeretni ? És­ elkezd nevetni és fekete fogai kilátszanak ráncos szájából és kis szennyes ősz haja rezeg a halántékán a nevetéstől, arcán a ráncok keresztbe

Next