Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
JuPES TIHOMÉ* 1959. november 8. 178 futnak és gonosz szemeibe kiül a két fekete pók és reánk néz... Nem, nem, nem akarok Párisba menni. Eszembe jutnak Wirianon Olga és a barátnője, a festőnő, akit Fannynak hívtak. Ez két kedves művészleány volt és a barátságuk úgy kezdődött, hogy Fanny egyszer csónakázás közben felborult, közel a folyó partjához és mivel úszni nem tudott, mármár elmerült, fuldokolva kiabált segítségért. S akkor ez a nagy Wirianow Olga, aki épen a parton volt, beleugrott a tóba és kihalászta onnan, amikor már épen elvesztette az eszméletét. Ettől fogva elvárhatatlanok lettek és Olga elkísérte Párisba a barátnőjét és itt lakott vele a boulevard St. Michelen, ugyanazon hotelben és ugyanazon egymásba nyiló két szobában. És tanúja voltam, mikor egyszer e két leány, ülvén a szalon kis pamlagán, a tóbaesés és az életmentés történetét mesélte el madame Chérynek. Más ember gyönyörködött volna a hősi lélekjelenlétnek és önfeláldozásnak ebben a gyönyörű példájában és abban a nagy és nemes barátságban, ami ebből fejlődött. Madame Chéry ellenben a két pókkal szemében gúnyosan nézte őket és így szólt: — Hány éve annak, hogy ez történt? — Ennek már két éve — mondta Wilianow Olga. — És azt hiszik, hogy ez örökké így fog tartani ? Hogy örökké szeretni fogják egymást? Fanny kissé megütődve nézett Olga szemébe. — Mon dieu, asszonyom, ki tudná? — felelte Olga. De Fanny e percben sírva fakadt és görcsösen fogazott meg Olga Wirianow karjában és hevesen kezdett vele beszélni a hazájuk nyelvén, amit sem én, sem Madame Chéry nem értettünk. — Semmi sem tart a sírig — mondta nagy bölcsen madame Chéry és diadalmas, rossz szemei szikráztak Fanny síró arcán. Olga felugrott helyéről és dühösen szólt: — Semmi sem tart a sírig. Csak az ön púpja, madame Chéry. Ezt ön magával fogja vinni a koporsóba — és csak ezt, semmi mást, mert ön egy gonosz teremtés. Ezzel megfogta a még mindig síró Fanny kezét és kivezette a szalonból. Ez az egész dolog pedig csak egy kis ostobaság, de lássa, én azóta sokszor, nagyon sokszor gondoltam erre a jelenetre és most, mikor arról van szó, hogy Párisba menjünk, szégyenkezve vallom be, hogy nem merek. Nem merek madame Chéry miatt, akivel nekünk okvetlen találkoznunk kell. Mert ő az, aki az embert figyelmezteti arra, hogy semmi sem tart örökké és én ezt most nem akarom hallani. Nem akarom hallani, mert az idén ősszel, Bécsből jövet, a vasúton találkozom Martin Fannyval és örömmel üdvözöljük egymást és én kérdem tőle: — És hol van Wirianow Olga, a maga jóbarátnője ? És ő így szól: — Ó, már két esztendeje, hogy nem láttam. — De csak leveleznek egymással — mondom én. — Nem is levelezünk — mondja ő. — Talán férjhez ment Wilianow Olga? — kérdem megint. — Dehogy — mondja ő — én mentem férjhez és most, igen, épen most vagyok valóban a férjemtől. Akkor, mikor a házasságom történt, elhidegültünk egymástól. Ha tudtam volna, hogy ez a házasság ilyen lesz, nem áldoztam volna fel érte Wirianow Olgát, aki nagyon szeretett engem, s akinek az életemet köszönhetem. — Emlékszik madame Chéryre? — kérdeztem tőle. ő fájdalmasan mosolygott. — A boszorkára? A púpos Pythiára ? Ha emlékszem-e? De mennyiszer gondoltam rá, ő megjósolta. És ettől fogva Fanny Martin csak az uráról beszélt. Csupa szomorú és panaszos dolgot, ami már nem tartozik ide. Látja, ezért nem akarok Párisba menni. Babonás vagyok. Azt hiszem, az első ember, akivel ott találkozom, madame Chéry lesz. Úgy képzelem, hogy már a pályaudvaron vár reám. Ne nevessen ki ezért. Nézze, mondok valamit. Tudok egy szép középkori várost, fenn egy hegy tetején, messze Toscanában. Egy nagyon szép, nagyon szomorú elfeledett várost. Festők, művészek nem mennek oda, ha csak nem egy napra, hogy megnézzék az egyetlen templomát, amiben Benozzo Gozzoli freskói vannak. Egy köves, meredek út visz föl a várba és a régi falak mind állnak. És a régi tornyok a tizenkettedik századból. És a nép egyszerű, jámbor, szegény nép, nem gonosz, imádságos és elmélkedő. Ott van eltemetve egy szép tizenöt esztendős szent szűzleány, akinek a kápolnáját kifesteni Ghirlandaio, a nagy mester ment el Fiorenza városából. Egy esztendeig dolgozott a csodatevő szűzleány sírhelyén és akkor hazament Fiorenzába. Egy régi palota van ott, amelynek egy emeletét kiadják bérbe. Régi, nagyon régi bútorok vannak benne és megfakult, fénytelen selymek és bronz ajtókopogtatók és nagy faenzai korsók az állványokon és arezzói tányérok az ebédlő falán. Régi gobelineknek elégett és összefoltozott darabjai és nagy lucsernák a földön. Oda menjünk és maradjunk ott annyi ideig, amennyi alatt Ghirlandaio kifestette a szent leányzó történetét a sírkápolna falán. Maga ott megírhatja nagy művét, amit akar. Én pedig naponta elmegyek a kis kápolnába és onnan a Gozzoli-freskókhoz és onnan körüljárom a várfalakat, lemegyek a völgybe és összejárom az olajfahalmokat. Én egész , nyáron egyetlenegy könyvet sem fogok olvasni Úgy fogok élni, mint azok a nagyszemű és sovány asszonyok, akik ott laknak. És mikor jön a tél, a hideg tél, nagy hasáb fákat fogunk rakni a nagy márványkandallókba, amiknek a reliefjeit sienai mesterek faragták. És a kandalló mellett sem fogok olvasni és nem foglalkozom semmivel, semmivel. Egy évet kiszakítok az életemből a boldogság számára. Egyetlen egy évet és ennek minden óráját, minden percét erre akarom szánni. Semmi másra, csak erre. Reggeltől estig nem szűnök meg erre gondolni, ezt magamban százszor és ezerszer ismételni. Maga azalatt fenn a toronyban megírhatja halhatatlan művét. Én egy évig kilépek mindenből, ami az eddigi életem volt, az egyéniségem, a törekvéseim, az ideáljaim. Egy vak és elbódult és tétlen asszony akarok lenni, semmi más. Meg akarok semmisülni és a tudatosságot távol akarom magamtól tartani, és a kritikát, az önanalízist—mindent. A munkát legfőképen. Mert, ugye, mihelyt munkáról van szó, akkor az emberben minden egyéb is fölébred?