Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1919-11-08 / 6. szám

Ju­PES TIHOMÉ* 1959. november 8. 178 futnak és gonosz szemeibe kiül a két fekete pók és reánk néz... Nem, nem, nem akarok Párisba menni. Eszembe jutnak Wirianon Olga és a barátnője, a festőnő, akit Fannynak hívtak. Ez két kedves művész­leány volt és a barátságuk úgy kezdődött, hogy Fanny egyszer csónakázás közben felborult, közel a folyó partjához és mivel úszni nem tudott, már­­már elmerült, fuldokolva kiabált segítségért. S akkor ez a nagy Wirianow Olga, aki épen a parton volt, beleugrott a tóba és kihalászta onnan, amikor már épen elvesztette az eszméletét. Ettől fogva elvárhatatlanok lettek és Olga elkí­sérte Párisba a barátnőjét és itt lakott vele a boule­vard St. Michelen, ugyanazon hotelben és ugyan­azon egymásba nyiló két szobában. És tanúja voltam, mikor egyszer e két leány, ülvén a szalon kis pamlagán, a tóbaesés és az élet­mentés történetét mesélte el madame Chérynek. Más ember gyönyörködött volna a hősi lélekjelenlétnek és önfeláldozásnak ebben a gyönyörű példájában és abban a nagy és nemes barátságban, ami ebből fej­lődött. Madame Chéry ellenben a két pókkal szemében gúnyosan nézte őket és így szólt: — Hány éve annak, hogy ez történt? — Ennek már két éve — mondta Wilianow Olga. — És azt hiszik, hogy ez örökké így fog tar­tani ? Hogy örökké szeretni fogják egymást? Fanny kissé megütődve nézett Olga szemébe. — Mon dieu, asszonyom, ki tudná? — felelte Olga. De Fanny e percben sírva fakadt és görcsösen fogazott meg Olga Wirianow karjában és hevesen kezdett vele beszélni a hazájuk nyelvén, amit sem én, sem Madame Chéry nem értettünk. — Semmi sem tart a sírig — mondta nagy bölcsen madame Chéry és diadalmas, rossz szemei szikráztak Fanny síró arcán. Olga felugrott helyéről és dühösen szólt: — Semmi sem tart a sírig. Csak az ön púpja, madame Chéry. Ezt ön magával fogja vinni a kopor­sóba — és csak ezt, semmi mást, mert ön egy gonosz teremtés. Ezzel megfogta a még mindig síró Fanny kezét és kivezette a szalonból. Ez az egész dolog pedig csak egy kis ostoba­ság, de lássa, én azóta sokszor, nagyon sokszor gon­doltam erre a jelenetre és most, mikor arról van szó, hogy Párisba menjünk, szégyenkezve vallom be, hogy nem merek. Nem merek madame Chéry miatt, akivel nekünk okvetlen találkoznunk kell. Mert ő az, aki az embert figyelmezteti arra, hogy semmi sem tart örökké és én ezt most nem akarom hallani. Nem akarom hallani, mert az idén ősszel, Bécs­­ből jövet, a vasúton találkozom Martin Fannyval és örömmel üdvözöljük egymást és én kérdem tőle: — És hol van Wirianow Olga, a maga jóbarát­nője ? És ő így szól: — Ó, már két esztendeje, hogy nem láttam. — De csak leveleznek egymással — mondom én. — Nem is levelezünk — mondja ő. — Talán férjhez ment Wilianow Olga? — kér­dem megint. — Dehogy — mondja ő — én mentem férjhez és most, igen, épen most vagyok valóban a férjem­től. Akkor, mikor a házasságom történt, elhidegül­­tünk egymástól. Ha tudtam volna, hogy ez a házas­ság ilyen lesz, nem áldoztam volna fel érte Wirianow Olgát, aki nagyon szeretett engem, s akinek az élete­met köszönhetem. — Emlékszik madame Chéryre? — kérdez­tem tőle. ő fájdalmasan mosolygott. — A boszorkára? A púpos Pythiára ? Ha emlék­szem-e? De mennyiszer gondoltam rá, ő megjósolta. És ettől fogva Fanny Martin csak az uráról beszélt. Csupa szomorú és panaszos dolgot, ami már nem tartozik ide. Látja, ezért nem akarok Párisba menni. Babonás vagyok. Azt hiszem, az első ember, akivel ott talál­kozom, madame Chéry lesz. Úgy képzelem, hogy már a pályaudvaron vár reám. Ne nevessen ki ezért. Nézze, mondok valamit. Tudok egy szép közép­kori várost, fenn egy hegy tetején, messze Tosca­nában. Egy nagyon szép, nagyon szomorú elfeledett várost. Festők, művészek nem mennek oda, ha csak nem egy napra, hogy megnézzék az egyetlen templo­mát, amiben Benozzo Gozzoli freskói vannak. Egy köves, meredek út visz föl a várba és a régi falak mind állnak. És a régi tornyok a tizen­kettedik századból. És a nép egyszerű, jámbor, sze­gény nép, nem gonosz, imádságos és elmélkedő. Ott van eltemetve egy szép tizenöt esztendős szent szűzleány, akinek a kápolnáját kifesteni Ghirlandaio, a nagy mester ment el Fiorenza városából. Egy esztendeig dolgozott a csodatevő szűzleány sírhelyén és akkor hazament Fiorenzába. Egy régi palota van ott, amelynek egy emeletét kiadják bérbe. Régi, nagyon régi bútorok vannak benne és megfakult, fénytelen selymek és bronz ajtókopogtatók és nagy faenzai korsók az állványo­kon és arezzói tányérok az ebédlő falán. Régi gobe­lineknek elégett és összefoltozott darabjai és nagy lucsernák a földön. Oda menjünk és maradjunk ott annyi ideig, amennyi alatt Ghirlandaio kifestette a szent leányzó történetét a sírkápolna falán. Maga ott megírhatja nagy művét, amit akar. Én pedig naponta elmegyek a kis kápolnába és onnan a Goz­­zoli-freskókhoz és onnan körüljárom a várfalakat, lemegyek a völgybe és összejárom az olajfahalmokat. Én egész , nyáron egyetlenegy könyvet sem fogok olvasni Úgy fogok élni, mint azok a nagyszemű és sovány asszonyok, akik ott laknak. És mikor jön a tél, a hideg tél, nagy hasáb fákat fogunk rakni a nagy márványkandallókba, amiknek a reliefjeit sienai mesterek faragták. És a kandalló mellett sem fogok olvasni és nem foglalkozom semmivel, semmivel. Egy évet kiszakítok az életemből a boldogság szá­mára. Egyetlen egy évet és ennek minden óráját, minden percét erre akarom szánni. Semmi másra, csak erre. Reggeltől estig nem szűnök meg erre gondolni, ezt magamban százszor és ezerszer ismé­telni. Maga azalatt fenn a toronyban megírhatja halhatatlan művét. Én egy évig kilépek mindenből, ami az eddigi életem volt, az egyéniségem, a törek­véseim, az ideáljaim. Egy vak és elbódult és tétlen asszony akarok lenni, semmi más. Meg akarok semmi­sülni és a tudatosságot távol akarom magamtól tar­tani, és a kritikát, az önanalízist—mindent. A mun­kát legfőképen. Mert, ugy­e, mihelyt munkáról van szó, akkor az emberben minden egyéb is fölébred?

Next