Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1919-11-08 / 6. szám

1919. november 8.­­ É PH­S TiTiOmfiJl »79 Ezért nem fogok dolgozni... Mit szól ehhez a tervhez? Tetszik magának? Vagy kivihetetlennek tartja ? Mosolyog rajta? Nem akar segíteni ezt végre­hajtani ? Aztán ha az év elmúlt, én egy reggelen elmegyek gyalog az erdőkön és olajfadombokon keresztül a vasútállomásra, felülök az első vonatra, ami délnek visz — és elmegyek valahova és megkísérlem, ha tudom-e túlélni ezt az­­utazást. Ha igen, akkor, ha már túléltem, ismét visszatérek az élethez és föl­veszem az előbbi énemet, a régit, amelytől külön­váltam egy esztendőre. És akkor megint elkezdek dolgozni... és küzdeni... élni... Ha nem, ha nem bírom túlélni — nos akkor is — egy évig, egy egész éven át, amennyi idő alatt Ghirlandaio a remekművét megalkotta a sír­kápolna falán — én boldog voltam — és asszony voltam. És semmi más, csak egy boldog asszony és ezzel véghezvittem azt, ami a legnehezebbnek és legelérhetetlenebbnek látszott... Ért engemet? Nagyon szeretem magát... Mili néni. Irta : J­ortsik Jenő. Mili néni a mi házunkban lakott. Földszint: 8. Lakásának az ablakai olyan alacsonyak voltak, hogy a szemközti magas gyalogjárón sétáló embereket csak térdig láttuk. Ez kellemes szórakozást szerzett nekem és Mili néninek. Sötét őszi délutánokon — ilyenkor csomós öreg tuskókat raktunk a kis vaskályhába — egymás mellett ültünk, néztük az arra menő nagycipőjű, kicsi, hegyes­sarkú, lakktopános lábakat, amint lassú csoszogással, hetyke illegéssel vagy öreges ballagással sorra tűntek az ablak előtt és azon próbálkoztunk, hogy kitaláljuk, ki viseli őket: szegény vagy gazdag ember, úri kis­asszony vagy fáradt öreg ember. Néha fogadtunk és én ilyenkor kiszaladtam megnézni, hogy kinek van igaza. Mindig a Mili néni nyert. Ilyenkor boldogan, öregesen nevetett, megsimogatta a fejemet és nem akarta elfogadni a krajcárt, amibe fogadtunk, inkább ő adott nekem egy-egy ropogós almát. Az almák — volt néha húsz is — szépen sorjában ott pir­os­ottak egymás mellett a hófehér ablakvánkos és a zöldrámás ablak között. De könnyű volt Mili néninek nyerni. Hetven éves volt és harminc év óta ült az ablaknál a sötét őszi dél­utánokon és egyebet sem tett, mint hogy az arra menő lábakat tanulmányozta. Ezt meg is mondtam neki, mire ő jóságosan moso­lyogva biztatott, hogy ne legyek türelmetlen, lassankint én is meg fogom ismerni a gazdag és szegény embere­ket a cipőjükről. Erről magam is meg voltam győződve. Egyébként nagyon jó barátságban éltem Mili néni­vel. Ismertem kicsi tiszta szobájának minden titkát, min­den bútorát, a széles, biztos állású fényes almáriumot (tetején két sorban a fehérsapkás dunsztos üvegek), az üvegszekrényt a tömérdek rendbe állított csecsebecsével. Mili néni nagyon szerette ezeket az öreg bútoro­kat. Azt mondta, azért, mert fiatal leánykorában is az ő szobájában állottak. Nevetséges gondossággal tisztogatta, törülgette őket. Nekem csak két bútordarab tetszett ebben a szo­bában : egy óra (zenélő!) és egy zongora. Az óra külső lapja gyönyörű képet ábrázolt: ren­geteg erdő, az erdő közepén tó. A tavon épen nagy vihar van és magas fehér taréjú hullámok becsapnak egy csónakba. A csónakban asszonyok, emberek szoronga­nak, a kezüket az ég felé emelik és segítségért könyö­rögnek. De nem lesz bajuk, mert az erős barna legény hosszú csáklyával kihúzza őket a partra. Ezt a barna legényt nagyon szerettem és ha bátor emberről volt szó, mindig ő rá gondoltam. Az óra csak egy dalt játszott, de ez kitűnően vá­gott a képhez. Volt benne valami, ami különösen meg­fogott és valahányszor az óra az ő lágy, kellemes pen­gésével rákezdett erre az ódon, titokzatos dalra, úgy láttam, mintha a képen lévő emberek élni és mozogni kezdtek volna. Izgatottan dobogó szívvel figyeltem őket és biztatni szerettem volna azokat az embereket, hogy ne féljenek, az a barna legény úgyis megmenti őket. Lelkesülten dicsértem a barna legényt és elhatároztam, hogy én is bátor ember leszek és főleg emberek meg­mentésével fogok foglalkozni. A másik bútor, a zongora szintén igen érdekes bútor volt, a legnagyobb a szobában. Mindig úgy kép­zeltem, hogy ő a bútorok királya. Ez a külsején is meg­látszott. Erős, vaskos lábaival biztosan tartotta izmos barna testét és ragyogott a tisztaságtól. Ha sötét estéken ott ültünk a pamlagon és Mili néni érdekes izgató meséket mondott régi időkről, régi emberekről és a kályha vörös fénye ráesett a zongo­ránkra, néha úgy rémlett, mintha megmozdult volna. Halk zizzenéseket, titkos sóhajtásokat és más félelmes hangokat hallottam olykor egész tisztán és világosan. Mikor pedig megmondtam Mili néninek, ő elkomolyo­dott és így szólt:­­—­ Csak a hurok pattognak. Éreztem, hogy valami titka van a zongorának. El­határoztam, hogy kikutatom és megkérdeztem egyszer: — Úgy-e, Mili néni, ez a zongora új ? — Már miért volna új ? — mondta ő. — Mert olyan tiszta és fényes. — Nem új, inkább öreg, már több, mint ötven éves. Ez furcsa volt, de óvatosan tovább kérdezős­ködtem. — Vájjon milyen lehet a hangja? — (Még sohse hallottam­ a hangját.) — Ó, nagyon szép volt... egyszer — és mielőtt az egyszeri mondta, sóhajtott. Nagyon kiváncsi lettem. — Tud-e Mili néni játszani rajta? — kérdeztem. — Tudok. Könyörögve a nyakába csimpaszkodtam és hízelgő hangon kértem azzal a kéréssel, amivel mindig hatottam reá. Hogy játsszék. Szomorúan nézett reám, aztán halk hangon mondta: — Már ötven éve nem játszottam, tán nem is tudnék. És nem játszott.

Next