Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
1919. november 8. É PHS TiTiOmfiJl »79 Ezért nem fogok dolgozni... Mit szól ehhez a tervhez? Tetszik magának? Vagy kivihetetlennek tartja ? Mosolyog rajta? Nem akar segíteni ezt végrehajtani ? Aztán ha az év elmúlt, én egy reggelen elmegyek gyalog az erdőkön és olajfadombokon keresztül a vasútállomásra, felülök az első vonatra, ami délnek visz — és elmegyek valahova és megkísérlem, ha tudom-e túlélni ezt azutazást. Ha igen, akkor, ha már túléltem, ismét visszatérek az élethez és fölveszem az előbbi énemet, a régit, amelytől különváltam egy esztendőre. És akkor megint elkezdek dolgozni... és küzdeni... élni... Ha nem, ha nem bírom túlélni — nos akkor is — egy évig, egy egész éven át, amennyi idő alatt Ghirlandaio a remekművét megalkotta a sírkápolna falán — én boldog voltam — és asszony voltam. És semmi más, csak egy boldog asszony és ezzel véghezvittem azt, ami a legnehezebbnek és legelérhetetlenebbnek látszott... Ért engemet? Nagyon szeretem magát... Mili néni. Irta : Jortsik Jenő. Mili néni a mi házunkban lakott. Földszint: 8. Lakásának az ablakai olyan alacsonyak voltak, hogy a szemközti magas gyalogjárón sétáló embereket csak térdig láttuk. Ez kellemes szórakozást szerzett nekem és Mili néninek. Sötét őszi délutánokon — ilyenkor csomós öreg tuskókat raktunk a kis vaskályhába — egymás mellett ültünk, néztük az arra menő nagycipőjű, kicsi, hegyessarkú, lakktopános lábakat, amint lassú csoszogással, hetyke illegéssel vagy öreges ballagással sorra tűntek az ablak előtt és azon próbálkoztunk, hogy kitaláljuk, ki viseli őket: szegény vagy gazdag ember, úri kisasszony vagy fáradt öreg ember. Néha fogadtunk és én ilyenkor kiszaladtam megnézni, hogy kinek van igaza. Mindig a Mili néni nyert. Ilyenkor boldogan, öregesen nevetett, megsimogatta a fejemet és nem akarta elfogadni a krajcárt, amibe fogadtunk, inkább ő adott nekem egy-egy ropogós almát. Az almák — volt néha húsz is — szépen sorjában ott pirosottak egymás mellett a hófehér ablakvánkos és a zöldrámás ablak között. De könnyű volt Mili néninek nyerni. Hetven éves volt és harminc év óta ült az ablaknál a sötét őszi délutánokon és egyebet sem tett, mint hogy az arra menő lábakat tanulmányozta. Ezt meg is mondtam neki, mire ő jóságosan mosolyogva biztatott, hogy ne legyek türelmetlen, lassankint én is meg fogom ismerni a gazdag és szegény embereket a cipőjükről. Erről magam is meg voltam győződve. Egyébként nagyon jó barátságban éltem Mili nénivel. Ismertem kicsi tiszta szobájának minden titkát, minden bútorát, a széles, biztos állású fényes almáriumot (tetején két sorban a fehérsapkás dunsztos üvegek), az üvegszekrényt a tömérdek rendbe állított csecsebecsével. Mili néni nagyon szerette ezeket az öreg bútorokat. Azt mondta, azért, mert fiatal leánykorában is az ő szobájában állottak. Nevetséges gondossággal tisztogatta, törülgette őket. Nekem csak két bútordarab tetszett ebben a szobában : egy óra (zenélő!) és egy zongora. Az óra külső lapja gyönyörű képet ábrázolt: rengeteg erdő, az erdő közepén tó. A tavon épen nagy vihar van és magas fehér taréjú hullámok becsapnak egy csónakba. A csónakban asszonyok, emberek szoronganak, a kezüket az ég felé emelik és segítségért könyörögnek. De nem lesz bajuk, mert az erős barna legény hosszú csáklyával kihúzza őket a partra. Ezt a barna legényt nagyon szerettem és ha bátor emberről volt szó, mindig ő rá gondoltam. Az óra csak egy dalt játszott, de ez kitűnően vágott a képhez. Volt benne valami, ami különösen megfogott és valahányszor az óra az ő lágy, kellemes pengésével rákezdett erre az ódon, titokzatos dalra, úgy láttam, mintha a képen lévő emberek élni és mozogni kezdtek volna. Izgatottan dobogó szívvel figyeltem őket és biztatni szerettem volna azokat az embereket, hogy ne féljenek, az a barna legény úgyis megmenti őket. Lelkesülten dicsértem a barna legényt és elhatároztam, hogy én is bátor ember leszek és főleg emberek megmentésével fogok foglalkozni. A másik bútor, a zongora szintén igen érdekes bútor volt, a legnagyobb a szobában. Mindig úgy képzeltem, hogy ő a bútorok királya. Ez a külsején is meglátszott. Erős, vaskos lábaival biztosan tartotta izmos barna testét és ragyogott a tisztaságtól. Ha sötét estéken ott ültünk a pamlagon és Mili néni érdekes izgató meséket mondott régi időkről, régi emberekről és a kályha vörös fénye ráesett a zongoránkra, néha úgy rémlett, mintha megmozdult volna. Halk zizzenéseket, titkos sóhajtásokat és más félelmes hangokat hallottam olykor egész tisztán és világosan. Mikor pedig megmondtam Mili néninek, ő elkomolyodott és így szólt:— Csak a hurok pattognak. Éreztem, hogy valami titka van a zongorának. Elhatároztam, hogy kikutatom és megkérdeztem egyszer: — Úgy-e, Mili néni, ez a zongora új ? — Már miért volna új ? — mondta ő. — Mert olyan tiszta és fényes. — Nem új, inkább öreg, már több, mint ötven éves. Ez furcsa volt, de óvatosan tovább kérdezősködtem. — Vájjon milyen lehet a hangja? — (Még sohse hallottam a hangját.) — Ó, nagyon szép volt... egyszer — és mielőtt az egyszeri mondta, sóhajtott. Nagyon kiváncsi lettem. — Tud-e Mili néni játszani rajta? — kérdeztem. — Tudok. Könyörögve a nyakába csimpaszkodtam és hízelgő hangon kértem azzal a kéréssel, amivel mindig hatottam reá. Hogy játsszék. Szomorúan nézett reám, aztán halk hangon mondta: — Már ötven éve nem játszottam, tán nem is tudnék. És nem játszott.