Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
KÉPES KHÓTUK* 1919. november 8. 180 Az egész ügy nagyon titokzatosnak tűnt fel előttem. Miután magam semmiféle ravaszkodással nem tudtam a nyitjára jönni, a Katihoz fordultam, aki mindig hűségesen felvilágosított, ha valamely ügyben nem láttam egészen tisztán. A Kati el is mondta a Mili néni egész történetét, ő egy öregasszonytól tudta, aki szintén a házban lakott és aki mindenkinek a történetét ismerte. Az események igazsága felől tehát biztos lehettem. Eszerint Mili néni, mikor még fiatal leány volt, megszökött a zongoratanítójával, akibe a zongoraleckék közben beleszeretett, de az apja érte ment és erőszakkal visszahozta. (Az a zongoratanító nem lehetett olyan bátor fickó, mint az a bizonyos barna legény a képen.) Tehát az apja visszahozta s odaadta feleségül egy gazdag kereskedőhöz. «Még örülhet, hogy akadt olyan, aki elvette», mondta a Kati. Nos, a kereskedő meghalt és azóta itt él Mili néni a kis kétablakos szobában. — Zongorázni pedig azért nem szeret, — mondta a Kati, — mert a zongoratanító akkor bizonyosan nagyon az ujjára koppintott — és nevetett hozzá akkorát, hogy majd kettérepedt a szája. Jó leány volt ez a Kati, de egy kissé szigorúan ítélte meg az embereket. Ettől fogva még bensőbb barátságot éreztem Mili néni iránt. Végre is sokat szenvedhetett szegény. Tovább hallgattuk a zenélőórát és mulatoztunk az ablaknál. Egy őszi napon — (benn a szobában kellemes meleg volt) — odakünn hűvös szél fújt és sok sárga, száraz levelet sodort el a szemünk előtt és az eső is szitált egész finoman, — ismét az ablaknál ültünk és jókedvűen találgattuk az ablak előtt elvonuló lábakból, hogy ki viseli őket és én épen nyertem, mert egy sarkantyús csizma tulajdonosáról eltaláltam, hogy huszár, tehát nagy önbizalommal vártam a következőt. Ezen a napon igen ritkásan jöttek arra a cipők és ezek is igen érdektelen, kitaposott, néha lyukas, öreg, szomorú nyikorgással baktató cipők voltak. Én a lakktopánokat kedveltem. Ezek olyan vígan, fürgén kopogtak, hogy öröm volt nézni és rendesen selyemruhás, jókedvű kisasszonyok, vagy hetyke ifjú legények viselték őket. Mili nénit az ilyenek nem érdekelték. Ő a széles talpú, biztos állású, alacsony sarkú és harcsafejűekért lelkesedett. Ezeket mindig öreg emberek viselték. Épen jött is egy ilyen valaki. Pepitanadrág volt a lábán, kissé lötyögős, az egyik szára a cipő mellett a földet érte. A széles, kényelmes talpak óvatosan helyezkedtek egymás elé, a jobb oldalon pedig vastag bütykös bot segített a rozoga lábaknak. Igen rozoga lábacskák voltak. — Megint nyertem, — mondtam én határozottan, — ez egy öreg ember. A néni bólintott, én pedig örültem az almának, amit ilyen olcsón megnyertem. Az öreg ember azonban nem haladt tovább a gyalogúton, hanem a házunk felé fordult, megállott és hosszú ideig nem mozdult. Mili néni egy ideig fészkelődött a székén s láttam, hogy mondani akar valamit. Végre odafordult hozzám és akadozva mondta: — Régi ismerősöm az az öreg ember, ugyan kérlek, hívd be egy szóra. Örömmel teljesítettem a kérését, odaszaladtam az öreg emberhez, aki még mindig ott állott és a mi ablakunkat nézte és átadtam neki az üzenetet. Rögtön jött. Úgy látszik, nagyon örült a meghívásnak, mert örömében kétszer a kilincs mellé nyúlt, mielőtt belépett az ajtón. Szép öreg ember volt és a hosszú ősz szakálla csillogott, mint az ezüst, vagy a hó. Mili néni a szoba közepén várta. Olyan furcsán viselkedtek mindketten. Például nem mondták azokat a szavakat, amiket ilyenkor szokás, hogy: De szép, hogy meglátogatott, igazán örülök a szerencsének, vagy más illedelmes szólást, hanem hosszú ideig egymással szemben álltak, nem szóltak és nézték egymást. Azután az öreg úr lehajolt a Mili néni kezéhez és megcsókolta, ami előkelő cselekedet volt tőle és tetszett nekem. Leültek egymással szemközt és beszélgettek mindenféle közömbös dologról, pl. hogy milyen szép idő volt tegnap, meg hogy milyen jó színben van az egyik is, meg a másik is. Az öreg úr beszéd közben mindig a zongorát nézte. Neki is tetszett az öreg bútor. Mili néni észrevette ezt, elmosolyodott, ahogyan ő szokott, finoman, szomorúan és halkan mondta: — Azóta nem játszottam rajta. — Ez ugyanaz a zongora ? — kérdezte az öreg úr. — Az — felelte Mili néni. Megint sokáig nézték a zongorát. Aztán felálltak, egészen közel mentek hozzá és onnan vizsgálták. Most is a Mili néni szólalt meg: — Talán játszanánk valamit. — Most már szabad — mondta csöndesen az öreg úr. Roppantul érdekelt az egész ügy. A pamlagon kényelmesen elhelyezkedve néztem őket. Egymás mellé ültek és egy kottát tettek maguk elé. Régi kotta lehetett, mert a papírja sárgás volt és sokat használhattak, mert a lapjai fülesek voltak, mint az abcés könyveméi. Aztán játszottak. Négykezest. De nem néztek a kottába, hanem a kotta fölött él, messzire a levegőbe. Szépek voltak, ősz hajuk csillogott, mint a holdsugár. Az arcuk kissé kipirosodott és nagyon elégedetteknek látszottak. A néni mintha mosolygott is volna finoman, szomorúan. A zongora pedig halkan szólt, mintha elfáradt volna kissé az ötven esztendő alatt, de a hangja puha volt és kellemes, szomorú pengésű, ők pedig gyönyörűen játszottak rajta... Sötétedett a szobában. A zongora oldala csillogni kezdett a kandalló fénylő tűzsugarai alatt és megint úgy láttam, mintha élt, mozgott volna az öreg bútor. Mintha a halk zene, amely sötét, korhadó testéből szétáradt, felébresztette volna valami hosszú, mély álmából ...