Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1919-11-08 / 6. szám

Képes KKÓmA* 1919. november 8. mutatvánnyal toldotta meg a műsort. Felugrott a vágtató lóra, bemutatkozott mint zarándok, mint tengerész, mint katona és mint akrobata, valahányszor elhaladt mellettem, intett felém. Amikor végzett, sapkájával kezében körül­futotta a porondot, minden oldalról pénzt és cukorkát do­báltak neki. Én is készítettem két soldot, de amikor hozzám ért, elfedte sapkáját, mosolygott rám és tovább ment. Az előadás véget ért, a gazda megköszönte a közönség érdeklődését, a nézők tódultak a kijárat felé. Én meg zavarban a történtek miatt, a kijárat felé indultam s hirtelen éreztem, hogy valaki fogja kezemet. A kis bohóc volt. Reám mosolygott, felém fordítva fürtös fejecskéjét. Keze tele volt cukorkával. — Fogadja el a kis bohóctól ezt az édességet — mondá. Vettem a cukorkából, kértem, csókoljon meg és meg­simogattam szép arcocskáját. Letörölte lisztes arcát kezé­vel, átkarolt, két csókot nyomott arcomra, mondván: — Add át az egyiket atyádnak! Tarsang vége. ° ° Kedd, február 11. Az álarcosok felvonulásakor szomorú látványban volt részünk. Jól végződött, de nagy szerencsétlenség is származhatott volna belőle. A San Carlo-teret fehér, sárga-piros virágfüzérekkel díszítették, nagy tömeg se­reglett ide a legkülönbözőbb jelmezekben. A színes, sátor­alakú kocsikban bohócok, harcosok, színészek vonultak fel. Kürt-trombitaszó, fülharsogató zaj és lárma minden­felé, zűr­zavar, tolongás, amerre a szem ellát. A szeke­rek tetején álarcosok ettek, ittak, mulattak, daloltak — meg-megszólítgatták a járó­kelőket, confettit dobáltak az ablakokból kinézőkre — akik ujjongva kapkodtak a confetti után. A levegő telve ragyogással, csillogással, a nap fénye megtörik a fénylő sisakokon, szellő lengette a lobogókat. A legkülönlegesebb fejdíszek láthatók: óriási fejkötők, magas cilinderek, ki győzné leírni mind­azt, amit láttunk. Mikor a kocsink a piacra ért, egy gyönyörű hintó haladt el mellettünk. Négy pompás ló húzta, aranyhím­zésű takaróval borítva. A kocsit vörös rózsák lepték el. Francia udvaroncnak öltözött urak ültek benne, fényes selyemruhákban, fehér parókákkal, karjukon tollaskalap, mellükön kitüntetések. Gyönyörűek voltak. Valami szép francia dalt énekeltek és cukorkát dobáltak az ujjongó, hangos nép közé. Tőlünk balra egy csoport keltett feltűnést. Egy férfi köré csoportosultak, ki egy öt-hat éves gyermeket emelt fel magasra a levegőben. A szegény kicsike két­ségbeesetten sírt, kapálódzott. Az urak hintája felé nyújtogatta a gyermeket s hangosan kiabált: — Vegyék fel magukhoz ezt a kis leányt, elvesz­tette anyját a tömegben — ott jobban meglátja az anyja, hiszen nem lehet messze. Az egyik az urak közül csakugyan karjára emelte a gyermeket — az ének félbemaradt, csak a gyerek keserves sírása hangzott messzire. A kocsi lassan haladt előre, az úr letette álarcát. A tér másik végén egy félőrült asszony törte át a néptömeget, torkaszakadtából ordítja: — Mária! Mária! Mária! — Kis leányom el­veszett! Ellopták, megölték. — Már egy negyedórája, hogy tombolva szaladgált ide-oda, a nép megdöbbenve hátrát és utat engedett neki. A kocsin igyekeztek meg­nyugtatni a talált gyermeket, de az is szivettépően kiabált. Kínálták naranccsal, cukorkával, de a kicsi ide­gesen, rémülten utasított vissza mindent. — Keressétek az anyját! — kiáltá egy úr a nép közé — keressétek! Jobbra-balra szaladgáltak, de az anyját nem talál­ták sehol. Végre a Róma-utca torkolatánál láttak egy asszonyt a kocsi felé rohanni... Soha el nem felejtem a látványt, nem is úgy nézett ki, mint egy emberi lény — haja össze-vissza kuszált, arca kikelve magából, ruhája lerongyolva. A kocsihoz rohant, örömében azt sem tudta, mitévő legyen, voná­sairól félelem és kétségbeesés rítt le — kezét a gyer­mek felé nyújtotta. A kocsi megállt. — Íme — itt van gyermeked — mondá az úr — átnyújtva a babát anyjának, miután előbb megcsókolta. Az anyja szenvedéllyel ragadta magához — a gyer­mek egyik kezecskéje percekig az úr kezébe pihent. Ez gyors mozdulattal lehúzott ujjáról egy aranygyűrűt, nagy gyémánt ragyogott benne, ráhúzta a pici ujjacskára: — Vidd — mondá — legyen ez hozományod! Az anya kővé meredt a csodálkozástól, a tömeg tapsban tört ki, az úr újra feltette álarcát, társai éne­keltek ismét és a kocsi taps és éljenzés közepette foly­tatta útját. A vak gyermekek- Csütörtök, február 13. Tanítónk nagyon beteg, a negyed­osztályos tanító helyettesíti, az, aki a vakok intézetében működött azelőtt. Öreg, kopasz fejét pamutparóka födi, beszéde olyan, mint valami szomorú dal, de nagyon tanult és jó ember. Az iskolába lépve rögtön észrevette, hogy az egyik fiúnak be van kötve a szeme, odament hozzá s meg­kérdezte, mi baja. — Vigyázz a szemedre, gyerek! — mondá neki. — Igaz, hogy vakokat tanított, tanító úr? — kérdé ekkor Derossi. — Igaz, sok éven keresztül — felesé. — Ezzel sokat mondott — jegyzé meg Derossi halkan. A tanító asztalához ment. — Oly könnyen ejtitek ki a «vak» szót, gyermekek, anélkül, hogy tudnátok, hogy ez a szó a borzalmak borzalmát fejezi ki. Gondolkozzatok csak egy kissé. — Vaknak lenni egyenértelmű az örök sötétséggel! Szegény vak felebarátunk! Soha semmit sem láthat, nem tudja meg­különböztetni a nappalt az éjjeltől, nem látja sem az eget, sem a napsütést, senkit sem láthat szerettei közül ! Képzeljétek el lehunyt szemmel, hogy örökké így kellene élnetek! Azt hiszem, még e gondolatnál is bor­zalom és szomorúság tölti be lelketeket! Úgy érzem én magam, hogy megőrülnék, meghalnék! És mégis... szegény vak gyermekek__ sohsem felejtem el, mint hatott reám, mikor először belépve a vakok intézetébe, hegedű- és fuvolaszó, hangos csevegés és nevetés hang­zott felém minden oldalról. — Amint ott járnak-kelnek, óvatosan lépkedve, senki sem mondaná, hogy annyira szerencsétlenek ! Egyesek halvány arca a sorssal való meg­alkuvást mutatja, talán sírni is szokott — de csak titokban! Egyik-másik hirtelen mától-holnapra veszítette el szemevilágát — más hosszú kínlódás után kötött ki az örök sötétség honában, míg mástól baleset vonta meg mindazt, aminek látása örömére szolgált, avagy születé­sekor lépte át már vakon a világ, az élet küszöbét, mintha egy óriási sírboltba lépne! El sem tudja kép­zelni szegény, milyen is egy emberi arc! Mennyit szenvedhetnek a szerencsétlenek, ha össze­hasonlítják sorsukat máséval, önmaguktól kérdezve: — Miért kell épen nekem szenvednem — hisz nem bűnhődtem 1­ ­­83

Next