Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1919-11-08 / 6. szám

KÉPES KRÓEKA 1919. november 8. 184 Én, aki sok évet töltöttem közöttük,­­ az osztály­ban, hol minden szem örökre zárva, a fénytelen pupillák élettelenül néztek reám, el sem tudom gondolni, hogy ti mindannyian ne legyetek boldogok! Képzeljétek el, hogy Olaszországban körülbelül 20,000 vak él, húszezer ember, aki sohasem látja a napot! A tanító elhallgatott — mély csend volt az osztály­ban. Majd Derossi kérdezte meg, igaz-e, hogy a vakok hallása fejlettebb, finomultabb a mienknél. — Úgy van! Hallásuk bizonyos tekintetben helyet­tesíti a látást. Hangja után ítélik meg az embert, hang­jából igyekeznek következtetni lelkére, az embereket hangjukról, hanglejtésükről ismerik fel. Érzékszerveik egyáltalán nagyon élesek, tapintásuk sok dologban segíti őket, meg tudják különböztetni a tisztát a szennyestől; a leánykák megérzik ujjuk hegyével, melyik a nyers és melyik a festett vászon. Az üzleteket az utcán szaglásuk segítségével külön­böztetik meg. Sok mindent megtanulnak, billiárdoznak, tornagya­korlatokat végeznek, hegedülnek, zongoráznak, kosarakat fonnak — mindebben kifejlett tapintásuk segíti őket. Úgy mint tizetek, őket is elvezetik a múzeumokba, hol mindent érintve gyönyörködnek a kiállított dolgok­ban — s azt hiszik szegények, hogy látnak ! Garoffi szakította most félbe a tanító beszédét; az érdekelte, jól tudnak-e számolni a vak gyerekek. — Arra is tanítják őket — felelé a tanító — olvas­nak, írnak is. E célra egészen különös könyveik vannak domború betűkkel, ujjukat végighúzzák a sorokon és egész folyékonyan olvasnak. Ha valamiben tévednek, belepirulnak. Az íráshoz acélárt használnak, pontocs­kákat vájnak egy vastag lapra, ezeket kötik össze külön­féleképen, így alakul ki az ő a, b, c-jük. A vizsgálatot nagyon komolyan veszik, komolyabban, mint ti, és tanítójukat is sokkal jobban szeretik. Járásukról és szagukról ismerik fel őket, megérzik hangulatát, nagyon hálásak tudnak lenni mindenért, minden jó szóért. Sohasem civakodnak, sohasem vesznek össze. Akit egyszer megszerettek, attól elválaszthatatlanok, egyáltalán nagy gyönyörűséget lelnek a barátkozásban. Helyesen ítélik meg egymást, erős érzékük van a jó és rossz iránt, nagy tettekért senki sem tud jobban lelkesülni, mint ők. Nagyon szeretik a zenét. Életük, boldogságuk a zene; órákig képesek mozdulatlanul álldogálni, ha zenét hallhatnak. Könnyen tanulják és szenvedéllyel énekelnek. Még azok is tanulnak, akiknek semmi zenei tehetségük sincs. Aki látja őket áhítattal hallgatni a zenét, emelt fővel, lángoló arccal énekelni, átszellemülten muzsikálni, az megérti, hogy az örök éjszakában isteni vigaszuk a zene. Boldog az, akinek tanítója azt mondja:­­ — Te belőled művész leszl /' Ezt azután a többi is isteníti, szereti és hódol neki. Is Sokat beszélgetnek a zenéről, még félig alva a hálószobában is operát, szerzőket, zenekarokat emleget­nek. Legnagyobb büntetésük, ha zenéjüktől, olvasmá­nyuktól megfosztják őket. Derossi megkérdezte a tanítót, nem lehetne-e meg­látogatni a vak gyermekeket. — Lehet — felelt a tanító — de ne menjetek még most, majd ha érettebbek lesztek és jobban fel tudjátok fogni a szerencsétlenséget és kellőleg átérzitek, hogy ez mennyi részvétel, mennyi könyörületet érdemel. Nagyon szomorú látvány ez, gyermekek. Kis embertársaitok ott szívják a nyitott ablaknál a friss levegőt, belebámulnak a messzeségbe, zöld mezőkbe, szép hegyekbe, melyeket ti láttok — és ők nem látnak semmit. Könnyebb a sorsuk azoknak, kik vakon születtek, sohasem látták a világot, el sem tudják képzelni! Van­nak azonban ott olyan gyermekek is, kik csak pár hó­nap alatt vakultak meg, s mindenre emlékeznek s nagyon is tudják, mit vesztettek el, mitől fosztotta meg őket a kegyetlen sors. Az egyik ilyen gyermek egy napon vég­telen szomorúan mondá nekem: — Csak egyszer, egy percig szeretnék még látni, hogy láthassam drága anyám arcát — melyre már alig emlékszem. Ha anyja meglátogatja, végigtapogatja arcát, mintha így akarná emlékezetébe idézni vonásait. Még a legkeményebb szívű embernek is meg kell indulnia e szerencsétlenek fájdalmán. Tudom, hogy egy sincs olyan köztetek, aki nem áldozna szívesen bármit, hogy egy boldog percet sze­rezzen ezeknek a szegény gyermekeknek, kiknek soha­sem süt a nap, kik sohasem láthatják anyjukat. A beteg tanító. Szombat, február 25. Tegnap este az iskolából hazajövet elmentünk meg­látogatni beteg tanítómat. A túlfeszített munka betege. Öt órai tanítás az iskolában naponta, egy tornaóra, két óra az esti iskolában — amellett keveset alszik, futva eszik és reggeltől-estig fáradozik, így természete­sen aláásta egészségét. Anyám elkísért oda és a kapu­nál várt. A lépcsőházban a fekete szakállú Coatti nevű tanítóval találkoztam; ez az, aki mindent tud és senkit sem büntet. Nagy szemével reám nézett, és csodálatos fellépésével annyira megnevettetett, hogy még akkor is mosolyra állt a szájam, amikor becsengettem a negye­dik emeleten. Jókedvem azonnal alább szállott, amikor a cseléd egy szegényes, sötét szobácskába vezetett, ahol beteg tanítóm feküdt a vaságyában. Bajusza hosszúra nőtt, egyik kezét homlokán tartotta: — Ó! Enrico! Bravó, fiacskám — mondá vállamra téve kezét — kedves,hogy meglátogattál. Amint látod,rossz bőrben vagyok. Mit csinálnak pajtásaid? Remélem, rend­ben van minden nélkülem is! Ugye, nem sok jót mondtok vén tanítótokról. Jó, jó, hiszen tudom, hogy szerettek. E szavak után nagyot sóhajtott. Beszéde közben a falon függő arcképeket néztem. — Látod-e? Húsz év óta minden tanítványom meg­ajándékozott képével. Jó fiúk. Ezek az én emlékeim. Ha meghalok, utolsó pillantásom is reájuk esik, ezekre a huncutokra, akik között napjaimat leéltem. Ugye ti is odaadjátok képeitek, ha elvégeztétek az elemit. Most egy narancsot vett el az éjjeli szekrényről és markomba nyomta. — Mást nem adhatok — mondá. — Elvettem — és nagyon elszomorodtam, magam sem tudom, miért. — Hallod-e... — szólalt meg újra... remélem, hogy hamarosan talpra állok__de ha mégsem gyógyul­nék fel többé... erősödjél a matematikában, ez a te gyenge oldalod, végy erőt magadon, iparkodjál ! E közben gyorsan lélegzett és szemmel láthatóan szenvedett. — Lázas vagyok ! — sóhajtotta. Tisztelem anyá­dat ! Viszontlátásra az iskolában! És ha nem látnálak, gondolj néha tanítódra, aki szeretett téged. E szavak hallatára sírva fakadtam. — Hajolj ide hozzám — folytatá. Teljesítettem kívánságát és ő homlokon csókolt. Ajánlottam magamat és szinte repültem a lépcsőn, mert nagyon vágytam anyám ölelő karjai közé. (Folytatjuk.)

Next