Képes Krónika, 1920. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1920-04-27 / 17. szám

460 XÉVES 1920. április 1s. Más értékes tárgyat nem találtam. A gyilkos való­színűleg azért hozta csak ezeket magával, mert attól tarthatott, hogy ezeket nem tudja Párisban értékesíteni, hacsak nem akar a biztos veszedelembe rohanni. Mert ha ezeket Párisban kínálta volna valakinek megvételre, bizton lefülelik. Ezeknek eltűnéséről mindenki tudott. Mondhatom, hogy kutatásom eredménye roppantul kielégített. Ilyen fényes eredményre magam sem számí­tottam. Ez a bőrtarisznya meg épen kezembe adta a fonalat, melynek segítségével biztosan indulhattam neki ennek a gazságok halmazából álló útvesztőnek.» XXV. »(J­erguan, szombat d. u. 5 óra. Azt hiszem, hogy e levelem egyike az utolsóknak, amelyekkel önt fel fogom keresni. Ma estére várom haza gazdámat. A kelepce már készen várja s ha a törvény emberei kézre kerítik őt, visszatérek Párisba. Tudósításomat ott akarom folytatni, ahol tegnap abbahagytam. Midőn kutatásommal elkészültem, lemásztam a fe­nyőfa ágain. A bőrtok az öt hosszú tűvel együtt zse­bemben volt és én észrevétlenül felosontam a második emeleten levő szobámba. Zsebkésemmel letisztítottam a tűk végén levő barnás piszkot, mely por alakban vált le mindegyikről. Azután kiöntöttem a kristály-üvegcse sűrű tartalmát, kimostam az üveget, majd vizet öntöt­tem bele, melybe kevés kormot kevertem. Az egészet jól összeráztam, hogy a korom elkeveredjék és vissza­helyeztem a bőrtok lecsavarható alsó felébe. Nehogy azonban a tűk hegyének tisztasága esetleg feltűnjék gaz­dámnak, mindegyik tű hegyét belemártottam a kormos vízbe és megvártam, amíg az ártalmatlan folyadék reájuk szárad. Most lementem és a fenyő­ágakon ismét felkapasz­kodtam gazdám ablakáig, melyen át bemásztam a bor­zalmas kamrácskába. Mindent szépen visszahelyeztem a bőrtarisznyába, melyet a zsinór segítségével lebocsátot­­tam a szűk padlóüregbe. Midőn mindezt elvégeztem, visszaillesztettem helyére a téglát. Azután a fáklyánál megtüzesített zsebkésem segítségével visszahelyeztem az üvegtáblát előbbi helyére. Elkészülvén e kínosan sokáig tartó munkámmal, lemásztam a fáról. Fél egyre járt az idő, amikor elkészültem. Ilyenkor szokott reám várakozni az én kis postásom. A kert falának tövében hamarosan rá is akadtam az én kis szövetségesemre. Átadtam neki egy levelet és újból figyelmeztettem őt a legnagyobb titoktartásra. Majd így szóltam: — Nem tudod, hol találhatnék egy kocsit? — Wagnernak van egy kocsija, a lova is jó. Ő szokta Kerguan urat is vinni, ha kimegy a birtokára körülnézni... Csakhogy Wagner épen tegnap délben ment be kocsijával a városba és még nem jött vissza... Az öreg Kolos apónak is van egy lova, melyet a száraz­malom hajtására használ... de kocsija nincs. — Nem tesz semmit; elég nekem a ló is. — Ha akarja, majd megkérdem, ideadja-e a lovát? — Ne kérdezd meg, majd én is veled megyek. Messze lakik az öpreg Kolos apó?­­— Körülberítom egy fél órányira. — Helyes — Várakozzál reám a gesztenye­fasor­ban. Tíz perc múlva ott leszek. Az egészséges, gyönyörű breton vidéken tett séta nagyon felüdített. Kis kísérőm gyermekes csacsogása annyira mulattatott, hogy rosszullétem utolsó nyomai is kezdtek tünedezni. Pedig de rosszul voltam előző napon. Kolos apó nem támasztott nehézségeket. Két napra szó nélkül átengedte lovát. Megmagyaráztattam magamnak a helyes utat és kérdezősködtem a legjobb vendégfogadó után. Lovam jó lábainak köszönhettem, hogy három óra előtt elértem a «Francia tallér»-hoz címzett fogadóba. Villásreggelit kértem, mert ma még semmit sem ettem. Azután megkérdeztem a fogadóstól, merre jut­hatnék legközelebb az első folyamodású bíróság épü­letébe. A bíróság épületébe érve, kérdezősködtem a vizs­gálóbíró után, akivel beszélni óhajtottam. Donneau úr, a loknevineni vizsgálóbíró mindössze talán harminc éves, fiatal ember volt. — Uram ! — szóltam hozzá minden köntörfalazás nélkül, mihelyt szobájába léptem és ott helyet foglal­tam, — ön bizonyára hallott egy banda üzelmeiről, melynek feje ez­előtt tíz évvel bizonyos «Vörös Pont» álnéven ismert gazember volt, akit máig sem sikerült a törvény embereinek kézrekeríteni. — Hogyne hallottam volna! — felelé a fiatal biró. — Nos, uram, akkor ön bizonyára azt is tudja, hogy a gazembernek roppant sok van a rovásán és hogy az igazságszolgáltatásnak kötelessége megtorolni rajta is azt a sok elkövetett rablást és gyilkosságot, melynek értelmi szerzője, legtöbb esetben végrehajtója is ő maga volt. Az ártatlanul meggyilkoltak vére bosszúra hívja fel az igazság embereit! — Ez mind igaz! De hiszen általában az a véle­mény, hogy a vezért saját bandájának tagjai végezték ki, nehogy az igazságszolgáltatás embereinek kezébe ker­üljön. — Helyes! Mondjuk, hogy úgy tartotta a közhit. Nos hát én azért vagyok itt uram, hogy önnek tudo­mására hozzam, hogy az a gazember él és hajlandó vagyok önt nyomára vezetni. A vizsgálóbíró csodálkozva tekintett reám. Én pedig elmondtam neki mindazt, amit önnek leveleimben megírtam. Amíg én beszéltem, a bíró úgy figyelte minden szavamat, mint a gyermek, akinek nagy­anyja tündérmesét regél. XXVI. A vizsgálóbíró nem tudta eltitkolni örömét, melyet annak elgondolása idézett elő lelkében, hogy végre neki is akadt egy olyan vizsgálata, melynek eredményétől igen sokat várhat. Előléptetést, dicsőséget, hírnevet, feljebbvalóinak üdvözléseit, stb., stb. Már­pedig, hogy eredményes lesz a vizsgálat és hogy a rettegett gonosz­tevő végre egyszer csakugyan kézre kerül, ahhoz most már kétség nem fér. Néhány szóval előadtam neki, milyen módon gon­dolom kézrekeríthetni a gonosztevőt. S minthogy mind­ezt érett megfontolás után javasoltam, arra kértem őt, hogy az általam ajánlott haditervtől el ne térjen az én megkérdezésem nélkül. Ő ezt megígérte és kijelentette, hogy maga fogja vezetni a rendőrséget. (Folytatjuk.) ........................................................ Szerkesztő : Zigány Árpád. Fotoriporter: Harsány­ Gyula. Rajzoló: Wesely Norbert. A klisék Wesely L. és Társai mű­intézetében (Dorottya­ utca 11.) készülnek. Kiadja: a «Központi Sajtóvállalat» R. T. Stephaneum nyomda r. t. Budapest, Vill., Szentkirályi­ utca 18.

Next