Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1034 KÉPES KRÓNIKA 1920. szeptember 21. Dani bácsi a világ legtermészetesebb hangján felelte : — Az!... Az az antik szekrény ott a sarokban! A szekrény pedig most mintha megint visszanyerte volna régi büszkeségét, gőgösen mosolygott. — Remek bútor az, barátom !... Valódi rokokó-munka ! Tudod, én ismerem az ilyet! — és itt a dicséretek egész áradata hömpölygött ki a Dani bácsi vastag, szivarette bajusza alól... minden pohár bor után... újabb... szinte már tengerré dagadt a lakásban a sok dicséret... de ebben a tengerben olyan jól esett lubickolni... Asztalbontás után Tardos hosszú idő óta egyszer megint az apa fölényes szigorúságával szólt rá a gyerekekre: — No lurkók, most aludni... aló !... És boldogan élvezte visszatért régi uralkodó hatal­mát ! . . . Mielőtt lefeküdt volna, kiosont az ebédlőbe, ahol a ven­dégnek vetettek ágyat a pamlagon... odaállt a szekrény elé, megsimogatta rég nem élvezett büszkeséggel... Az egész régi hite reszketett ebben a simogatásban: Antik! Valódi antik!... Ettől a naptól kezdve az „antik“ szekrény lett a leg­kedvesebb bútordarab a lakásban... Illy János: A FAKTOROK. A jegyzőbojtár pontot csinált s kirázván a tollat, a füle mellé helyezte. Aztán kipillantott a sáros novemberbe s ásí­tott hozzá: — Piszok időnk van. Később vakart egyet a félbajuszán, melyet négy szőr­szál szimbolizált, majd hirtelen ötlettel a mellényzsebébe nyúlt, dohányport kapart ki belőle s cigarettát sodort. Az első slukkert mélyen a tüdejére szívta. E pillanatban nyílt az irodaajtó s betolta hasát a jegyző. Vedlett, kurtalábú ember volt a princi, kedvelte a borovicskát s tudták róla, hogy több ízben is megnyakalta már a felesége. A princi leült, szembe a bojtárral s valami levelet hajított eléje: — Edd meg ! A bojtár odanyúlt, álmosan, végigfutott rajta, letette, először lekönyökölt, később kibámult a ketrecablakon, utoljára annyit mondott: — Az istenlovát annak a szolgabirónak, már megint lehúz az elsejei fizetségemből! Szólt és elővevén zsebtükrét, néhány mitesszert kezdett nyomkodni az orrán... Kint sebesen hullt a köd s a náderesz hajnal óta csör­gött. Az irodai óra, melynek lapjára nyári jegyek rakták ki a névaláírásukat, tizenegyet mutatott. Unalom ült az irodá­ban. A sáros utcán olykor elcsörömpölt egy szekér s utána álmos csend következett. A bojtár hol a cigarettán szippan­tott eközbe, hol az orrával bajlódott, mialatt a jegyző gyorsan írt valamit egy papirosra s bizonyos káröröm ült ki nikotinos bajusza alá. — Öt pengő? — kérdezte aztán. — Annyit húz le megint, — fakadt ki a bojtár, — amiért lekéstem az adóbevallási ívvel, állna bele a görcs abba az előkelő lábába! Hej, jegyző úr, egyszer még rosszul jár velem a szolgabiró! — Nono! A bojtár erre már feje kontyára lökte fel a zöld vadász­kalapját: — Hogy nem? Hátha egyszer igen felgyűlik bennem az önérzet s hátha egy levelet talál kapni tőlem a tisztelt szolga­biró, abba a levélbe pedig csak ennyi fog állni: Három lépés cuki! Mi lenne akkor? — Másnapra hulla lenne belőled, Józsikám, — mondta komolyan a jegyző. Csopak Józsi nem felelt mindjárt. Dühös lett, hogy éppen most, elseje előtt húzták rá ezt az újabb bírságot. Mert az elsejei fizetségből szerette volna letörleszteni már azt a nyolc­­ötvenet, melyet még a nyáron kért a háziasszonyától záros határidőre és becsületszóra. Azonkívül meg forinthuszat kel­lett volna kiegyenlítenie a fogyasztási szövetkezetben. — Hát az lehetséges, jegyző úr, — folytatta aztán. — De ha az állásomba kerül is, egyszer csak rá fogok írni arra a vacak dzsentrire, ott fulladjon meg, ahol van! Elvégre, ha egy olyan úrnak jól odafricskázhat egy ilyen szegény bojtár, elégtételnek ez is valami, ha utána két pofot kapok is eset­leg. Igaz? — Már attól függ, hogy mitől, — felelt burkoltan a jegyző. Elhallgattak egy kicsit. S akkor azt kérdezte a bojtár halkan, majdnem bátortalanul: — Pista bácsi, nincs egy kis benzinje? — Mindjárt körülszagolok, — súgott vissza a jegyző. S leitatván, amit addig körmölt, lábujjhegyen az elsőházba lopózott. Két perc múlva visszajött, ugyancsak lábujjhegyen s félliter rumot tett az asztalra: — Megtaláltam. A bojtár az üveg után nyúlt, jó egészséget kivánt a jegyzőnek s nagyot nyakatt belőle. Aztán a jegyző kivánt jó egészséget a bojtárnak s ő nyakait belőle. — Jó aromája van, — cuppantott a jegyző. — Vérré válik az emberben, — lelkesedett a bojtár. Visszaültek s az üveget a középen hagyták. A bojtár fantáziáját felpiszkálta az ital s megint a bírságpénzre tért vissza : — Nagyzási mániája van annak a tetvesnek, higgye meg, Pista bácsi. Mert ő szolgabiró! A társadalom heréi! — tette hozzá iszonyatos gúnnyal. — Ezzel szemben mi végső fokon a közigazgatás faktorai vagyunk. Jól beszélek ? — Jól, — bókolt a jegyző s erre újfent nyakait a két faktor. A bojtár folytatni akarta a fejtegetést s már lendületre kapta a három összefogott ujját, mikor a konyha felől várat­lanul benyitott a jegyzőné. A sovány, csontos asszony meg­látta az üveget, vérbefúlt a szeme, szó nélkül odalépett az urához, tarkón verte kétszer, aztán remegve a bojtárhoz ment át s bár a bojtár lehúzta a fejét, őneki is a nyaka közé sózott vagy hármat: — Hogy az Isten büntesse meg a piszkos korhelyeit, tegnap a sósborszeszt itták meg! Rák a gégétekbe! Egész nap döglik mind a kettő, a rédiáért meg hiába jön a népség! S elcsattogott, mint a vihar. — Jó vicc, a szájait halkan a bojtár. — Hogy döglünk! Hát a mezőrendőri kihágást ki szerkeszti össze, ha nem a bojtár! A jegyző reszelte kicsit az ügyet. Nem először érte ugyan ez a nyilvános inzultus, de azért bosszantotta. Később azonban megenyhült, mert egy cigarettavéget sikerült felpisz­kálni az asztal alól. Ráfüstölt: — Most te is kifaszoltál, Józsi! —• Na ja, — mondta a bojtár. — Nagy kunszt volt, mikor éppen kéznél ültem. — Aztán írni kezdtek. A jegyző valami marhalevelet töl­tött ki, a bojtár pedig új aláíráson törte a fejét. Keskeny, zabhegyes betűvel leírta a vezetéknevét, kis malacfarkat csinált­a k betűnek, most hirtelen lendülettel hozzákanyarí­­totta a keresztnevét is, ugyanakkor merész aláhúzást rögtön­zött s végül elfente az egészet: — Az Isten se tudja elolvasni!

Next