Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-09-21 / 38. szám
1920. szeptember 21. KÉPES KRÓNIKA — Ez nem egész világos — mondta Orsino. — Nem értem. — Nem? — nevetett Del Felice. — Megengedem, hogy nem világos. Inkább a transzakcióról való saját nézeteimet fejezte ki, mint a dolog praktikus tartalmát. De meg fogom magyarázni az egészet úgy, hogy tévedés ki lesz zárva. A bank átveszi a házakat meg az ön készpénz mérlegét és törli a jelzálogkölcsönöket. Ezzel ön rendezte összes adósságait és eleget tett a szerződésből származó minden kötelezettségének. De a banknak van egy fontos feltétele, önnek meg kell vásárolnia a banktól — persze jelzálog alapján — néhány befejezetlen házat és ön — Andrea Contini és társa — szerződésben kötelezi magát, hogy ezeknek a házaknak építését adott időn belül befejezi olykép, hogy a bank úgy, mint eddig pénzt előlegez önnek kézi váltókra, melyeket később kiállítandó és egymásra következő jelzálogkölcsönökkel fedez. Orsino hallgatott. Látta, hogy ha elfogadja az ajánlatot, Del Felice ingyen jut egy teljes év, sőt talán még nagyobb idő munkájának értékéhez, a legkisebb jövedelemben sem részesíti a Contini és társa céget, azonkívül lefölözi egy előzetesen teljesített szerződés minden hasznát azzal a feltevéssel, hogy a fennálló jelzálogkölcsönök épen csak fedezik a házak értékét. Ha, amint valószínű, Del Fericenek módja van a házak eladására, vagy bérbeadására, akkor roppant nagy haszonra tesz szert. Azt is látta Orsino, hogyha most az ajánlatot elfogadja, akkor minden valószínűség szerint a jövő alkalommal kénytelen lesz hasonló feltételekbe belemenni és leköti Continit ép úgy, mint önmagát az évek során át való nehéz munkára semmiért. Nem volt azonban kétsége, hogy más választás esetén vagy apjához kell fordulnia, vagy csődöt mond, ami végre is egyre megy. Újból Del Ferice szólt. — Akár elfogadja ajánlatomat, akár rendezni próbálja a zálogkölcsönöket, vesztünk mind a ketten. De ebben a második esetben többet vesztünk. A bank érdekében bízom, hogy az ajánlatot elfogadja. Láthatja, őszintén beszélek. De csakis a bank érdekében. Arra aligha kell figyelmeztetnem, hogy nem volna méltányos súlyos veszteségekbe rántani bennünket, amikor módjában áll veszteségünket csökkenteni; gondolja meg, hogyan viselkedett a bank önnel szemben az elmúlt esztendő folyamán. — Holnap fogok válaszolni — mondta Orsino. Szegény Continira gondolt, aki most fogja megtudni, hogy az egész éven át semmiért dolgozott. Orsinonak elvégre nem esnék nehezére a saját pénzforrásaiból elégíteni ki Continit bizonyos összeggel. Del Felice ajánlatát elfogadni még mindig okosabb, mint feladni a harcot és Sant’Mario herceghez fordulni. HUSZONHETEDIK FEJEZET. Orsino teljesen társtalanul állt. Hogy mennyiben rejlett ennek oka a körülményekben s mennyiben volt ő maga a hibás, ítéljék meg azok, akik történetünket idáig követték. Nagyapja felajánlotta ugyan segítségét olyan módon, hogy Orsino elfogadhatta volna, ha az elfogadásról egyáltalán szó eshetett volna. Az öreg hercegnek azonban fogalma sem volt az üzletről s nem értette a helyzetet sem. Aztán egy huszonkét-huszonhárom éves ifjú nem szokott olyan barátot keresni, aki nála hatvan évvel idősebb. Családjának tagjaival Orsino folytatta a megszokott viszonyt, de érezte, hogy apjától és anyjától elidegenült, öccsei még túlságos fiatalok voltak, javarészben az otthontól távol, iskolákban, kollégiumokban nevelődtek, nővére pedig nem volt. A Saracinesca-palota falain túl San Giacinto volt az egyetlen ember, akivel szívesen tanácskozott volna, de San Giacinto a legkevésbé sem volt hajlandó felebarátaival bizalmas viszonyba lépni és — gondolta Orsino — ha mégis adna tanácsot, előreláthatólag első tanácsát ismételné. Képzeletben végigjárta ismerőseinek egész sorát s arra az eredményre jutott, hogy Continihez sokkal szorosabb, a barátsághoz sokkal hasonlóbb kötelékek fűzik, mint akárki máshoz. Barátjának azonban nem nevezhette az építőmestert; arra ugyanis, hogy Continit beavassa magánéletének részleteibe, nem tudta magát rászánni. Abban az életkorban, midőn minden ifjú barátságokat köt, Orsinot a baráti kapcsolatok szerzésében megakadályozta a lényét teljesen betöltő két nagy cél: vonzalma, utóbb szerelme Maria Consuelo iránt s az üzlet, melyben állandóan fáradt. Maria Consuelot, akiben bizott volna, aminthogy meg is osztotta vele gondjait sokszor, elvesztette s így most az elhatározás fontos percében, segítőtárs nélkül volt. Érezte, hogy ő Del Felicenek nem lehet méltó ellenfele. Az éleseszű bankár olyan módon akarja őt és Continit kihasználni, amelyet egyikük sem sejtett. Nem valószínű ugyan, hogy Ugo gróf kezdettől fogva előre látta volna azokat az előnyöket, melyeket a cégtől szerezni fog, attól a cégtől, melyet tulajdonkép ő teremtett s melynek egész léte tőle Függ. Orsino bizonyulhatott volna tudatlan, hasznavehetetlen embernek, Contini pedig tunyának, sőt ,becstelennek. Ehelyett azonban a próba csodálatosan sikerült; Ugo gróf két olyan eszköz birtokába jutott, mely az ő céljának, hogy értéktelen épületeket a legcsekélyebb kiadással, sőt a legalacsonyabb önköltséggel értékessé alakíttasson át, kitűnően megfelelt. Biztosított magának egy elsőrangú építőmestert s egy elsőrangú könyvvezetőt, két fiatal, erélyes, szokatlanul szorgalmas és érintetlen jellemű embert. Munkájukért nem fizetett semmit sem s a legnagyobb pontossággal ellenőrizte kiadásaikat. Ily körülmények közt természetes, hogy Del Felice görcsösen ragaszkodni fog a rá nézve ennyire jövedelmező megegyezéshez. Ha Orsino képzelhette volna, minő hasznokat hajt Del Fericenek, talán kényszeríthette volna a grófot, hogy megossza nyereségét, ha nem is önmagáért, de Contini kedvéért. Orsino ezt megtette volna. Sejtette azt is, hogy Del Ferice, valahányszor egy-egy házat elad vagy bérbead, már előzőleg biztos a maga dolgában. De bizonyítéka erre nem volt. Ugo gróf nem mondott el bizalmas emberének mindent, az olyan titok pedig, melyet megőrzött, meg volt őrizve jól. Orsino, mielőtt az ajánlatot elfogadta volna, szükségszerűleg tanácskozott Continival. Az építőmestert tragikomikus harag fogta el, dühében párszor leharapta a szivarja végét, csikorgatta a fogát, megivott négy pohár vizet, emlegette Cola di Rienzi vérét, bosszút fogadott s végül beadta a derekát. Az új szerződés Orsinot egy újabb évre lekötötte. Az embert meg szokta lepni, ha látja, hogy mások életében mint következnek a vihar és veszély időszakaira az egyhangú nyugalom éveire. A saját életünkben ezt alig, néha egyáltalán nem találjuk csodálatosnak. Orsino tovább folytatta a munkás, csendes életet, megtett mindent, amit az adott körülmények közt megtenni módjában volt s arra a hírre tett szert, hogy ő a legpéldásabb fiatalemberek egyike. Mikor ez a hir fülébe jutott, meglepődött rajta. De ahogy elgondolkodott, belátta, hogy ő valóban nem hasonlít a fiatalemberek legtöbbjéhez s hogy viselkedése a környezetének szemében valószínűleg szertelenül jó. Nagyapja kezdett úgy nézni rá, mint valami természetellenes tüneményre s nem egyszer emlegette Giovanninak, hogy jó volna, ha a «fiú» — rendesen így nevezte — más fiúk módjára viselkednék. — Jobban hasonlít San Giacintora, mint akármelyikünk — mondta gondolataiba merülve Giovanni. — Orsinot az ő fájából vágták. — Ha így állna a dolog, akkor nem volna baj — válaszolt az öreg. — San Giacintot szeretem. De te, Giovanni, most is felületesen ítélsz, mint mindig. És hozzá mindig fölöttébb meg vagy elégedve a saját ítéleteddel. — Lehet, így legalább nem szorulok a másokéra. 1037