Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-26 / 43. szám
1148 KÉPES KRÓNIKA 1920. október 26. — A befejezetlen dolgokat magammal viszem — suttogta — és ha elkészültek, hozzád küldöm. Hímzéshez bizonyosan ott is lesz időm, azért bátran hozhatod az új megrendeléseket. A konyhapénzt ezután is ki kell egészíteni. Kerekesnének semmiről se kell tudnia, ezt el ne felejtsd. Délután három órakor ott állott egyszerű kis utikalapjával, szürke köpenyben, a vasúti állomás perronján. Néhány bátyus falusi asszony várta még a vonatot, akik összesúgtak : — Ni, a galambkisasszony elutazik. A „sánta báró" sajátkezűleg tette fel a szegényes útibőröndöt a kupéba, örült és mégis tele volt a szeme könnyel. — Azután el ne felejtkezz. Azonnal írj. Valéria mélyen kihajolt, amíg csak láthatta kendőt lobogtató atyját. Azután, nem törődve azzal, hogy mások is vannak még a kocsiban, heves, szenvedélyes zokogásra fakadt. NL Pontosan 10 órakor érkezett a vonat a borháti állomáshoz. Egészen kicsi, szomorú magányosságban álló házacska volt ez, amelyre az esti világításban bizonytalan, sápadt fények estek. Két-három vasúti alkalmazott járkált a perronon égő lámpákkal és néhány utas törtetett a vonat lépcsői felé. Valéria ott állott a kétes világosságban, elszoruló szívvel, izgalmas nyugtalanságban és aggódva gondolt arra : vájjon idején megérkezett-e a sürgöny? A sötét háttérből most törtetett elő egy lihegő, gömbölyű kis férfiú. — Szerencsére, még jókor érkeztem. Kezeit csókolom. A bárónőméltósága ugyebár? Tiszteletteljesen emelte le kalapját. — Kelemen tiszttartó vagyok. A doktor úr nem hagyhatja el a beteget. — Nagyon rosszul van ? — Igenis. Az idegeivel van baj és a szive sincs rendben. A kocsi itt áll. Méltóztassék ... Valéria felült a könnyű kis fogatra. Széles, világló szalagként futó országúton haladtak tova, amely mellett jobbról és balról virágzó akácfák sorakoztak. A levegő tele volt nehéz, édes illatukkal. A tiszttartó folyton beszélt. Rekedtes, mély hangja volt, amely hol fölemelkedett, hol alább esett, meggyorsult vagy elcsendesedett. — A legnagyobb baj, hogy sohase ügyel kellőleg. Minden felindulástól tartózkodnia kellene, de hiába teszi ki a lelkét szegény doktor, nem hallgat reá. Saját feje és indulatai után indul, ha mindjárt százszorosan meg is kell bánnia. Pedig jól tudja, hogy minden izgalomnál ott leselkedik mellette a halál. Nagyon kellene, kérem, aki hatni tudna reá. Egyben kötelességemnek tartom elmondani a bárónőnek, hogy ő méltóságának egy kicsit különös hajlamai vannak. Az ilyesmit jó, ha előre tudja az ember. Nem tűri a legkisebb ellenmondást és bizony néha túlságosan elragadtatja magát szertelen indulataival. Ilyenkor kiabál és úgy sikoltoz, hogy a hangja végigzúg az egész házon. És azt hiszi, hogy senkiben egy szemernyi jóság, ragaszkodás nincs. Mindenkit meggyanúsít — és épen ez az oka, hogy cseléd nem igen marad a háznál. A vén Ágnes szakácsné tud csak vele bánni. Senkit se szeret, csak Jellát, a majmát. Ezt a csúf, ocsmány kis fenevadat, amelyik gonoszabb a legelvetemültebb embernél. Tudja, hogy neki mindent szabad, őt meg nem büntetheti senki, hát alaposan visszaél ezzel a kiváltságával. Köpköd, karmol, nekimegy a cselédeknek, elcseni az édességeket és ha úrnője keresi, ártatlan pofát vág, hogy mindig a cselédek kapnak ki helyette. Bizony, sohase voltam keményszívű, de annak a förtelmes állatnak szívesen adnék be jókora adag dankálit. Azután az éjjeli imádkozások, énekelések! A báró úr sohase beszélt erről a kisasszonynak? Igaz, hogy mindössze az utolsó években lett rendes szokássá, a báró úr pedig azóta itt se volt. Hát kérem, az maga a gyötrelem annak, aki hallani kénytelen. Pont éjfélkor, minden áldott nap felmegy a kápolnába, ahova soha senki a lábát se meri betenni szent Lőrinc kísérteties képe miatt és egy álló óráig egymagában énekel ájtatos zsolozsmákat, hozzá játszik a harmóniumon, mialatt valamennyi gyertya ég. A faluban sok mindent beszélnek az emberek... De hiszen majd meg tetszik látni. Én úgy gondoltam, hogy a bárónőhöz hasonló fiatal hölgyek kissé ijedősek és semmiképen se fog ártani, ha abban, amit lát és hall, semmi ijesztőt se lát. A fiatal leány testén végigfutott a hideg. — Ijesztőt ? — No, igen. Amennyiben sok mindent fog tapasztalni, ami sehol se szokásos. A méltóságos kisasszony nagyon különös ... Már ott voltak a kastély előtt. A kocsi bekanyarodott a vasrácsos kerítés széles ajtaján. Valéria leküzdhetetlen borzongást érzett. A vörös kastély, amelyen fehér, illatos folyam gyanánt futott végig a kúszórózsák hatalmas tömege, az éjszakai sötétségben sűrű, fekete lombok átláthatatlan falától körülvéve, fölötte a sápadt csillagokkal telehintett égboltozattal, valóban idegenszerű, félelmes benyomást keltett. Kollár doktor a megvilágított lépcsőház ajtajában állott, fedetlen fejjel, jobbját ernyőként emelve szemei fölé. Ő segítette ki Valériát. A könnyed, kicsi leánylábak vonakodva léptek le a kocsi lépcsőjén. Ott állott, a belülről kiáradó világosságban bájosan, üdén és észrevehető megrettenéssel. A doktor bemutatkozott és megcsókolta a finom ujjacskákat. — Nagyon köszönöm, hogy el méltóztatott jönni. Épen a legégetőbb szükség pillanatában. Már nem tudtam, mihez kezdjek. Ágnes asszony magánkívül van, sír, jajgat; egyetlen okos szót nem lehet váltani vele. Vezette fölfelé a szűk, kanyargós lépcsőkön, amelyekben, az imént hallott leírás után, szintén látott valami ijesztőt a fiatal leány. Hiszen olyan sebesen, olyan meglepetésszerűen kanyarog a lépcső, hogy nem lehet tudni, mi kerül elébe a legközelebbi pillanatban... És azok a fülkeszerű mélyedések... Ki tudja, mit rejtegethetnek. Jól esett, a biztonságérzet egy nemével töltötte el, hogy maga mellett látta Kollár doktor erőteljes alakját és hogy utánuk nehézkesen kopogott a kövér, kis tiszttartó. Valéria mindenekelőtt a nénjét akarta látni. Köpenyben és utazókalappal fején lépte át a betegszoba küszöbét. Első pillanatban alig tudta fölismerni a tárgyakat. Erős félhomály terjengett, ami a szoba háttere felé mindinkább sűrűsödött. Egyetlen, ernyővel letompított fényű lámpa égett valamelyik oldalasztalkán, a leomló, sápadtan csillanó selyemfüggönyöktől félig rejtetten. A fiatal leány önkénytelenül megállott. — Sérti a fény — súgta Kollár doktor. — Ne tessék megijedni. Előrelépett és kissé hátratolta a lámpa ernyőjét. A sötét háttérből Ágnes asszony kövér alakja bontakozott ki. Zsebkendőjét szája elé tartotta. Sírt. — Ő... Ó... — Csendesen — súgta erélyes hangon a doktor. — Csak semmi felesleges érzelgősség. Egyelőre nem kell veszélytől tartanunk. Erre méltóztassék, bárónő... A fiatal leány remegő lábakkal követte. Most már, hogy hozzászokott szeme a félhomályhoz, jól látta a hatalmas, széles mennyezetes ágyat kék selyem függönyeivel, csipkés, hószínű takarójával, duzzadó vánkosaival és az öreg, viaszsárga, ősz fürtökkel övezett, beesett arcot. Az életnek legkisebb jele se látszott rajta. (Folytatjuk.)