Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1026 KÉPES KRÓNIKA 1920. szeptember 21. — Ah, igen .. . elfelejtettem, hogy poklosok vagyunk és nincs otthonunk; a halottak közé tartozunk! Az anya lehajolt és gyöngéden felemelte őt, mondván : — Nem kell semmitől se tartanunk. Menjünk tovább. Valóban, ha fölemelték volna üres kezüket, nekimehet­nek egy egész légiónak és megszalasztják azt, m­oly nagy volt a borzalom a poklosoktól.. . Tovább mentek hát, a durva falhoz lapulva, mint két kósza lélek, míg a kapuhoz értek, amely előtt szintén megálltak. Látván a deszkát, föl­mentek a kövön Ben-Húrnak alig kihűlt nyomába és elolvas­ták a fölírást: „Ez tulajdona a császárnak" ... Ekkor az anya összecsapta kezét és, fölemelt szemmel, nyögött kimondha­tatlan fájdalmában. — Mi az, anyám ? Egészen megijesztesz! — riadt meg a leány. És a gyors válasz ez volt: — Ó, Tirza, meghaltak szegények ! — Ő is meghalt! — Kicsoda, anyám ? — A bátyád ! Mindent elvettek tőle . . . mindent . . . még ezt a házat is ! Csönd lett, majd az anya zihálva, rekedten folytatta . — Holnap ... holnap, gyermekem, ülőhelyet kell keres­nünk az útfélen és alamizsnát kell koldulnunk, mint a pok­losok szokták­­ koldulni, vagy . . . Tirza ismét reátámaszkodott és suttogva mondta : — Haljunk meg . .. haljunk meg, anyám! — Nem! — rikácsolta az anya szilárdan. — Az Úr kiszabta időnket és mi hiszünk az Úrban. Mi még ebben is megvárjuk őt. Jer innen ! Amint beszélt, megfogta Tirza kezét és megkerülvén a falat, tovább mentek a másik sarokhoz, hol visszarettentek a holdvilágtól, mely fényesen reásütött az egész déli hom­lokzatra és az utca hosszának egy részére. Az anya még egy utolsó pillantást vetett a nyugati ablakokra, aztán kilépett a világosságra és Tiszát maga után vonta. Ekkor egész bor­zalmasságában látható lett a betegségük — arkaikon és arcukon, csepegő szemükön, fölrepedezett kezükön , különösen hosszú, kígyózó, utálatos gennytől megkeményedett fürteiken, melyek, szemöldökükhöz hasonlóan, kísértetiesen fehérek voltak. Nem is lehetett megmondani, melyik volt az anya, melyik volt a leány; mind akettő egyaránt vén boszorkánynak látszott. —• Pszt! — suttogta az anya. —■ Ott a lépcsőn fekszik valaki . . . egy férfi. Kerüljük meg őt. Gyorsan az utca túlsó sorára kerültek és ott, az árnyék­ban, előre osontak egészen a kapuig, ahol megálltak. Alszik, Tirza !... Hallgatóztak, de a férfi nagyon csöndes volt és meg se moccant. — Várj itt, és én megpróbálom a kaput, szólt az anya, nekibátorodva. Nesztelenül átsurrant az utcán és megpróbálta kinyitni a kis­kaput, de a férfi ebben a pillanatban sóhajtott és nyug­talanul megfordulván, úgy félretolta a fején levő keszkenőt, hogy az arca fölfelé fordítva maradt és látható lett a teljes harcfényben. A nő lepillantott reá és megdöbbent; azután, kissé lehajolva, ismét odanézett, majd fölegyenesedett és összekulcsolta kezét, mialatt szemét néma fohászkodással emelte ég felé. Csak egy pillanatig volt így és visszafutott Tiszához. — Amint az Úr él, oly igaz, hogy ez a férfit az én fiam ... a te bátyád ! — mondta, félelmet keltő suttogással. — A bátyám ? . . . Júda ? Az anya mohón megfogta leánya kezét. — Jer ! — mondta ugyanazzal az erőltetett suttogással: — nézzük meg együtt.. . mégegyszer ... csupán egyszer ... azután segíts szolgáidnak, Uram! Kisérteties gyorsasággal, kísérteties csöndben átmentek az utcán, egymás kezét fogva. Mikor árnyékuk a férfira esett, megálltak. Az alvó egyik keze, felfordított tenyerével a lépcsőn feküdt. Tirza térdre rogyott és meg akarta csókolni, de az anya visszahúzta őt. — A világért sem ... A világ minden kincséért sem! — suttogta rekedten. — Tisztátalan, tisztátalan ! És Tirza úgy visszatántorodott a bátyjától, mintha az alvó lenne a poklos. Ben-Hur szépsége férfias volt. Arca és homloka egészen megbámult a sivatag napjától és levegőjétől, de a kisded bajusz alatt az ajkai pirosak voltak, a fogai fehéren ragyogtak és a lágy szakáll nem rejtette el az áll és a nyak teli kerek­­dedségét. Mily hatalmasan vágyott az anya, hogy karjaival átölelje, hogy keblére szorítsa a fejét és megcsókolja őt, amint tenni szokta volt boldog gyermekkorában! Honnét vette mégis az erőt, hogy ellenálljon az ösztönzésnek ? Szere­­tetéből — anyai szeretetéből, mely minden más szeretettől abban különbözik, hogy magzatához gyöngéd lévén, önmaga iránt végtelenül zsarnok lehet és innét van önfeláldozásának minden ereje ... De mégis meg kellett érintenie a fiát, hisz a megtalálás pillanatában mindjárt örökre le is kell róla mondania ! Letérdelt hát az anya, és fia lábához csúszván, egyik sarujának talpát megérintette ajkával, habár a saru sárga volt az utca porától ... és újra meg újra megcsókolta, — és egész lelkét a csókokba lehelte. Ben-Húr megmozdult és fölvetette a kezét. A nők vissza­húzódtak, de hallották, amint álmában suttogja: Anyám !... Amra !... Hol van ? ... Ismét mély álomba merült. Az anya pedig a porba temette arcát és el akarta fojtani a mély és heves zokogást, melyről azt hitte, hogy megrepeszti a szívét. Csaknem azt óhajtotta, hogy fölébredjen a fia .. . Hiszen az anyja után kérdezősködött, tehát nem felejtette el, mély álmában is reá gondolt. Nem volt-e ez elég ? . . . Az anya hirtelen intett Tirzának, még egy pillantást vetettek Ben-Hurra, mintha be akarnák vésni emlékükbe feledségnek induló arcát, s aztán egymás kezét fogva visszamentek a túlsó sorra. Ott, a fal árnyékában meghúzódva, letérdeltek és egyre őt nézve várták, hogy fölébredjen ... valami kinyilatkoztatást vártak, de nem tudták mit. Később, míg az ifjú egyre aludt, egy másik asszony jelent meg a palota sarkán. A lappangó kettő tisztán látta őt a világosságban ; gyönge, meghajlott, sötét bőrű, szürke­hajú alak, tiszta cselédruhába öltözve, amint élelmiszerekkel teli kosarat visz. A lépcsőn fekvő ember láttára megállt az újonnan­ érkezett, aztán elszántan tovább ment... egész nesztelenül, amint az alvóhoz közeledett. Megkerülvén őt, a kapuhoz ment és a kis ajtó reteszét könnyedén félretolván, kezét a nyílásba dugta. A bal kapuszárny egyik széles desz­kája nesztelenül kitárult. Bedugta rajta a kosarat és már csaknem ő maga is belépett, mikor a kíváncsiságnak engedve, tétovázott, hogy egy pillantást vessen az idegenre, akinek arca egész tisztán látható volt. Az utca túlsó során halk kiáltást hallott a két nő és látták, hogy az asszony a szemét dörzsöli, mintha nem hinne saját magának, közelebb hajlik az alvóhoz, összecsapja a kezét, zavarodottan körülnéz, ismét az alvóra pillant, lehajlik és fölemeli a kinyúló kezet, amelyet gyöngéden megcsókol — amit ők is oly nagyon óhajtottak megtenni, de nem mertek ... És látták, hogy Ben-Hur erre az érintésre fölébredt és ösztönszerűleg visszahúzta kezét; de amíg ezt tette, szeme az asszonyéval találkozott. — Amra! — kiáltott föl ujjongva. —­­ Amra! te vagy az? A jó lélek nem felelt szavakkal, hanem örömkönnyek közt Ben-Hur nyakába borult. Az ifjú könnyedén lefejtette

Next