Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1920. szeptember 21. KÉPES KRÓNIKA vállairól az öreg nő karjait és a könnytől nedves, barna arcot fölemelve, megcsókolta azt, mert öröme semmivel se volt kisebb, mint az asszonyé. Ekkor a túlsó soron levők hallották, hogy így szól: — Anyám ... Tirza . .. — Amra, beszélj róluk ! Beszélj, beszélj, kérlek ! De Amra újra csak sírt. — Te láttad őket, Amra. Te tudod hol­­ vannak — kö­­nyörgött Ben-Húr. — mondd, hogy itthon vannak. Tirza megmozdult, de az anya, kitalálván leánya szán­dékát, megfogta őt és suttogva mondta : * — Ne menj... a világért se. Tisztátalan, tisztátalan !... Szeretete zsarnoki volt. Habár mindkettőjük szíve meg­hasadna, akkor se tudja meg a fiú, mivé lettek , és az anya győzedelmeskedett. Eközben Amra, akit egyre kért az ifjú, csak annál jobban sírt. — Be akartál menni? — kérdezte Ben-Hur hirtelen, amint a félretolt deszkát látta. —­ Gyere tehát. Én is veled megyek. — Míg beszélt, fölállt. — A rómaiak... az Úr átka legyen rajtuk ! ... a rómaiak hazudtak. A ház enyém. Kelj föl Amra, és menjünk be. Egy pillanat múlva távoztak, ott hagyván a kettőt az árnyékban, hogy nézzék a félig tárt kaput... azt a kaput, amelyen nem mennek be többé soha !... Mind a ketten a porba kuporodtak, — megtörve, de meg is vigasztalódva. Megtették kötelességüket, — hősies próbát tettek szeretetükről. De most menniök kellett, mert másnap reggel, ha megtalálják, kövekkel kergetik ki őket a városból. — Takarodjatok ! Ti a halottak közé tartoztok, men­jetek ki a halottakhoz ! .. . ítéletük a fülükben csengett és ők elvánszorogtak. * «­­ A Kidrón-völgyében még ma is híres hely a „Király kertje“, mely fölött balkéz felé emelkedik a Gonosz Tanács hegye. Durva és zordon sziklabérc ez, melynek töve — a régi babona szerint — a kénköves és tüzes pokolban, a bibliai Gehennában gyökerezik; délen és délkeleten, a város felé néző, ragyás oldala sírokkal van szegélyezve és átlyuggatva, melyek emlékezetet meghaladólag a poklosok lakóhelyei voltak. Itt alapítottak várost és itt laktak ők maguk, mert kerülték őket, mint Isten elátkozottjait. A most elmondott eset után következő második reggelen Amra az En-rógel kútja közelébe ment és egy kőre ült. Vizes korsót és kosarat hozott, mind a kettőt letette maga mellé a földre, leoldotta fejéről a sálat, ölében egymásba tette a kezeit és komolyan nézett arra felé, ahol a halom meredeken ereszkedik alá a Fazekas mezejébe. Nagyon korán volt és még senki se járt a kútnál; senki se zavarta hát a gondolatait. És ezek a gondolatok nagyon szomorúak, de egyúttal nagyon kedvesek is voltak neki. Teg­nap este, mikor a Halaskapu mellett a piacon a legjobb mézet kereste Ben-Hur számára, olyan történetet hallott, amelytől megfagyott ereiben a vér . .. Azoknak az emberek­nek egyikétől hallotta, akik az Antóniusz-torony parancs­nokának a fáklyát tartották, mikor lenn, a VI-os cellában a Húrokat megtalálták. A megtalálás részleteit mind elbeszélte és Amra hallotta a foglyok nevét, valamint az özvegynek előadását maga felől ... A hűséges cseléd kapkodva bevásá­rolt és mintegy álomban tért haza. Mily boldogságot tart készen a fiú számára! Megtalálta az anyját! És hogy fog a nyakába borulni Ben-Húr, ha elmondja neki a jó hírt! Félretette a kosarat és majd nevetett, majd jajgatott. De hirtelen megállt és elgondolkozott. Megölné az ifjút, ha megmondaná neki, hogy anyja és Tirza poklosok. Ben-Húr elmenne a Gonosz Tanács hegyén levő borzasztó városba,­­ minden megfertőztetett sírt átkutatva pihenés nélkül, a pok­losok közt szerte kérdezősködnék utánuk, míg a betegség reáragadna és az ő sorsa is az lenne, ami az övék. Mindezt végiggondolván, Amra a kezét tördelte. Mit tegyen ? . . . A poklosok, tudta, reggelenkint le szoktak jönni a halmon levő sírlakásaikból és az En­ rógel kútból egész napra való vízkészletet visznek. Elhozván korsóikat, leteszik a földre és távol állva várakoznak, míg megtöltik őket. Úrnőjének és Tirzának is el kell evégből jönniök, mert a törvény kérhe­­tetlen és­ nem tűr megkülönböztetést. A gazdag poklos se különb, mint a szegény, így Amra elhatározta, hogy nem szól Ben-Húrnak arról a történetről, amelyet hallott, hanem egyedül megy a kúthoz és várakozik, míg úrnője és Tirza eljönnek vízért. A virradat közeledtével tehát megrakta kosarát, kiválasztott egy korsót és az En­rógel felé vette útját. Kevéssel napfölkelte után, mikor a kútnál legsürgősebb volt a munka és egyidejűleg hat vödör is működött, a halom lakói is kezdtek föltünedezni, és sírjaik ajtai körül megmozdultak. Valamivel később cso­portosan voltak láthatók, számosan lekanyarodtak a szikla fordulóján — asszonyok, korsókkal vállukon, öreg és nagyon gyönge férfiak, boton és mankón bicegve. Némelyek mások vállára támaszkodtak, kevesen­ — az egészen gyámoltalanok — gyalog hintán feküdtek, mint odalökött rongyhalmazok. Amra a kút melletti üléséből tartotta szemmel a kísér­teties csapatokat. Hogy ott vannak a halmon, akiket keres, azon nem kételkedett, de sejtette, hogy csak akkor jönnek majd, mikor a kútnál levő nép mind merített magának vizet. Egészen a sziklatömb alján volt egy sír, mely lakatlan­nak látszott, mivel a nap a legmelegebb órákban épen beléje sütött, és Amra mégis innen látott két asszonyt kijönni, akiknek egyike félig támogatta, félig vezette a másikat. Mind a ketten fehérhajúak voltak, mind a kettő öregnek látszott, de a ruhájuk nem volt meghasogatva és úgy látszott, hogy még újoncok itten, mert megrémülve összerezzentek az ijesztő gyülekezet láttára, amelyhez ők maguk is tartoztak. A két nő lassan, kínosan és nagy félelem közt tartott a kút felé, ahonnan több hang hallatszott, hogy megállítsa őket, de ők csak tovább haladtak. A vízméregető néhány kavicsot kapott föl, hogy meghajigálja őket, mire a halmon levő nagyobb társaság rikácsolva kiabált a két magányos nőre : „t­isztátalan, tisztátalan !“ — Ezek még — gondolta Amra a kettő felől, amint folytatták útjukat — bizonyosan nem ismerősök a poklosok szokásaival. Fölkelt és a kosarat és korsót fogván, eléjük ment, hogy találkozzék velük. A kútnál levőket elfogta az álmél­­kodás: — Micsoda bolond, — mondta az egyik nevetve, micsoda bolond, hogy jó kenyeret ad a holtasnak! — És még elejük is megy ! — mondta a másik. Amra azonban rájuk se hederített, csak ment előre. Hátha csalódnék ! . . . Szíve szinte repesett a keblében. De minél tovább ment, annál zavarodottabb lett. Négy-öt ennyire attól a helytől, ahol a két nő reá várakozott, megállt ő is. — Ez volna az az úriasszony, akit ő szeretett ? Akinek kezét hálából annyiszor megcsókolta, akinek matrónai kedvességű arcát oly hűségesen, kincs gyanánt őrizte emlékezetében ? És ez az a Tirza, akit csecsemő korában dajkált? Akinek fájdalmait ő csillapítgatta, akinek játékaiban osztozott? Ez az a mosolygó, kedves arcú, dalos Tirza, a nagy háznak fényessége, az ő agg korának biztos áldása ? Az ő úrasszonya, az ő bálványa: — ezek ? A szegény cseléd lelke megfájdult a boldogtalanok látására. SI . Ezek öre­g asszonyok — mondta magában. — Ezeket sohase láttam azelőtt. Visszamegyek. Elfordult és már indult rá, mikor az egyik poklos meg­szólalt : 1027

Next