Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

102. — Amra ! . .. Az egiptomi elejtette a korsót és reszketve vissza­nézett. —­ Ki szólított engem ? — kérdezte fojtott hangon. — Amra! — ismételte az előbbi hang. A cseléd megrebbenve forgatta szemét, mely a beszélő arcára tapadt. — Kik vagytok ? — kérdezte lelkendezve. — Azok vagyunk, akiket keresel — felelte az egyik nő. Amra a térdeire rogyott. — Ó­­úrasszonyom, úrasszonyom ! — jajdult föl kese­regve. — Amint Istenedet az én Istenemmé tettem, úgy legyen áldva, hogy hozzátok vezetett engem! És a szegény, lesújtott teremtés térden kezdett előre csúszni. De az asszony tiltólag emelte föl a kezét: — Megállj ! Amra ! Ne jöjj közelebb. Tisztátalan, tisz­tátalan !.. . Ez az intés épen idejében jött. Amra arcra bukott és oly hangosan zokogott, hogy a kútnál levő nép is hallotta őt. Majd hirtelen ismét föltérdelt és szorongva kérdezte: — Ó úrasszonyom, hol van Tirza ? — Itt vagyok, Amra, itt! — szólalt meg a másik sze­rencsétlen. — Akarsz egy kis vizet hozni nekem ? A cseléd készsége rögtön fölébredt Amrában. Hátra vetvén az arcába hullott durva hajat, gyorsan fölkelt és a kosárhoz menvén, kitakarta azt. — Lásd — mondta. — itt a kenyér és a hús. Ki akarta teríteni az asztalkendőt a földre, de úr­asszonya ismét megszólalt: — Ne tedd, Amra. Azok amott megköveznének téged és nem hagynának bennünket inni. Hagyd nálam a kosarat. Fogd a korsót és töltsd meg, és hozd ide. Magunkkal visszük a sírba. Akkor a mai napra megtettél minden szolgálatot, amit a törvény megenged. Siess, Amra. A nép, amelynek szeme láttára történt mindez, utat nyitott a cselédnek, sőt még a korsóját is segített megtölteni, oly megható volt a fájdalom, mely az arcán tükröződött. — Kik azok? — kérdezte tőle az egyik asszony. Amra szelíden felelte: — Valamikor jók voltak hozzám. A korsót vállára emelte és visszasietett. Feledékeny­­ségében hozzájuk akart menni, de ez a kiáltás : — „Tisztá­talan, tisztátalan ! Vigyázz !“ . .. megállította. A vizet a kosár mellé helyezvén, visszalépett és némi távolságra megállt. — Köszönöm, Amra — mondta az úrnő, magához vevén a korsót meg a kosarat. — Nagyon jó vagy hozzánk. — Semmi mást nem tehetek értetek ? — kérdezte Amra. Az anya keze a korsón volt és láz gyötörte a szomjú­ságtól , de mégse ivott, hanem megállt és szilárdan mondta : — De tudom, hogy Júda­ hazajött. Láttam tegnap este, amint a kapuban a lépcsőn aludt. Láttam, amint felköl­tötted őt... Amra összecsapta a kezét. — Ő úrasszonyom! te láttad és nem jöttél ?! — Az annyi lett volna, mint megölni őt — felelte az úrnő. — Én sohase csókolhatom meg többé. — Amra, Amra, tudom, te szereted őt!... — Igen — bólintott a jó lélek, ismét könnyekre fakadva és letérdelve. — Meghalnék érte. — Bizonyítsd be, amit mondasz, Amra — folytatta az úrnő komolyan. — Ne mondd meg neki, hol vagyunk, vagy hogy láttál bennünket. .. csak ezt, Amra. — De ő keres­seteket. Messziről jött, hogy megtaláljon benneteket. — Nem szabad megtalálnia bennünket, hogy azzá ne legyen, amik mi vagyunk, — mondta az úrnő. — Te azonba­l szolgálj nekünk úgy, amint ma szolgáltál. Hozd el azt a keveset, amire szükségünk van ... már nem sokáig ... nem sokáig. Jöjj el minden reggel és este, Amra és ... és — a hangja reszketett, mert az akarata csaknem megtört — és beszélj róla nekünk, Amra, de neki semmit se szólj felőlünk. Érted-e ? — Ó, oly nehéz lesz hallani, amint rólatok beszél és még nehezebb lesz látni, amint keres benneteket . . . látni az ő szeretetét és nem mondani neki annyit sem, hogy életben vagytok! —■ Mondhatod-e neki, hogy nincs bajunk, Amra ? A cseléd szótlanul lehajtotta a fejét, mialatt az úrnője folytatta: — Azért légy csak hallgatag, Amra. Most menj és jöjj el ma este. Majd várunk reád. Addig Isten veled. — A teher nehéz lesz, ó úrasszonyom, nehéz lesz viselni — sóhajtott Amra, az arcára borulva. —­ Mennyivel nehezebb volna, ha olyannak látnák őt is, mint mi vagyunk — felelte az anya, amint a kosarat Tírzának adta. — Jöjj el ma este ismét — búcsúzott végül, és, fölemelvén a vizet, a sír felé sietett leányával. Amra térdenállva várakozott, míg el nem tűntek , ekkor nagybúsan hazafelé indult. Este azonban ismét visszatért, és ettől fogva reggel és este mindennap kiszolgálta őket, úgy hogy semmi szükségesnek híját nem érezték, így aztán a szerencsétlenek is kezdtek beletörődni a sorsukba. A sír, habár szintén elhagyatottt kőcella volt, mégse volt oly ba­rátságtalan, mint a zárka a toronyban. Napfény aranyozta be és künn volt a szép világban. Aztán meg az ember sokkal nagyobb hittel várhatja a halált a szabad ég alatt! ... Ben-Hur legyőzi a századost. A hetedik hónap — a zsidóban Tisri, a magyarban október — első napjának reggelén Ben-Húr az egész világgal elégedetlenül kelt föl ágyáról a khánban. Mallukh, az An­­tóniusz-toronynál kezdte meg nyomozását, még­pedig meré­szen, a parancsnokló tribün egyenes megkérdezésével. Elbe­szélte a Húrok történetét és Grátusz balesetének minden részletét, elmondván, hogyha a szerencsétlen családból még él valaki, akkor ő kegyelemért folyamodik a cézárhoz... A tribün figyelmesen végighallgatta Mallukhot s aztán ő kezdett beszélni. Elmondta a két nő fölfedezését a toronyban és megengedte annak a jegyzéknek átolvasását, melyet róluk, az ő érdekükben fölvett. Sőt még azt is megengedte Mallukh­­nak, hogy lemásolja ezt a jegyzéket. Hasztalan kísértenek meg leírni, hogy milyen hatással volt ez a borzasztó történet a fiatalemberre. A fájdalmat nem enyhítették könnyek vagy szenvedélyes kifakadások; sokkal mélyebb volt ez a fájdalom, hogysem ki lehetett volna fejezni. Ben-Hur hosszú ideig csendesen ült, sáppadt arccal és dobogó szívvel. Néha-néha, mintha jelezné a gon­dolatokat, melyek legjobban fájtak neki, csüggedten sut­togta : — Poklosok, poklosok! Ok ... anyám és Tirza ... ők poklosok ! Meddig még ... meddig, ó Uram ! Végre fölállt. • —­ Föl kell keresnem őket — mondta határozottan. —■ Talán haldokolnak. — Hol akarot­ őket keresni ? — kérdezte Mallukh ijedten. — Csak egy hely van számukra, ahová mehetnek . . . Mallukh csak nagy könyörgéssel bírta elérni, hogy Ben-Húr a további kutatást reá bízta. Együtt mentek a Gonosz Tanács hegyével szemközt fekvő oldalkapuhoz, mely emlé­kezetet meghaladó időtől fogva a poklosok koldulóhelye volt. Itt álltak egész nap alamizsnát osztogatva, a két nő után kérdezősködve és gazdag jutalmat ígértek, aki nyomra vezeti őket. (Folytatjuk.) - yv - - KÉPES KRÓNIKA 1920. szeptember 21.

Next