Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1920. szeptember 21. KÉPES KRÓNIKA A NAGY HEGYEK ALJÁN. » Hűvös és nyirkos a kis ágyasház. A levegője émelyítő. A szegelletlóca előtt az asztalon lámpa világít. A lócán Márton Zsiga ül és fakanalával étvágytalanul turkál a délebédről megmaradt fuszulykában. A felesége már fekszik, csak az arca fehéredik ki a pöttyös párnák közül. Odakint havaseső esik és a szél néha megvágja az ablakot. A kutya a pitarban a máléháncson didereg és föl­­vakkant, ha elvétve lépéseket neszel az utca felől. Zegernyés időjárással az eb se kószál szanaszét, hanem a csűrbe, az istállóba, vagy a kazlak alá húzódik. Márton Zsiga mihamar megunja a kanalazást és felkél a lócáról. A tálat a mestergerendára tolja és így szól az asszonyhoz : — Eladom a lovakat. Műnek etessem föl velük azt a pár petrence bükkönkét? Nem vagyok én egészhelyes gazda, hogy lovakat hizlaljak télfagykor. Az elesiget egye meg a két tehinke; a tehin tejben-vajban duffán visszafizeti az elesiget. Egyébről is beszélt volna, de a köhögés elnyelte a zavát, mert szárazbetegsége van Zsigának. Csak nagysokára felel az asszony : — A férfinél az ész , a férfi tuggya, hogyan lesz jobban ?... Műnek is a lú ? Azt a pár típis mezőcskét cserebogáron is felszántva kied . . . Ahhoz nem köll a lú . . . — Ha eccer­ eccer akadna fuvar, tartanám a lovakat... Szip állat a lú ... De nincs fuvar . . . Tavaszig hijában áll­nak a tető alatt . . . — Csak ággya el üket, szól az asszony és ásítva a falnak fordul. Márton Zsiga elfujja a lámpát és kimegy az istállóba. Csak úgy ruhástól, csizmástól dől a bikóra ; még a birkabőr­­sipkát se teszi le a fejéről. Magára kapja a szűrt és hallgatja, hogy cibálják a lovak a saroglyából a szénát. A két tehén fekve kérődzik, Márton Zsiga pedig belevész a gondokba. Mint pók a legyet, úgy szövögetik körül fejét a gondok. Hm, hm, a lovak . . . Aztán elalszik. Az első kakasszó kizavarja a jóleső, passzív vegetáció­ból. Megítatja az állatokat. Aztán pokrócokat vet a lovakra és felül az egyikre. Sötét volt még. Köd is volt. Az éjszakai szél jéghár­tyával terítette be az állóvizeket. Márton Zsiga fázott. Sovány kezében alig-alig tartotta a kötőféket. Köhécselt, a szeméből könnyek buggyantak. Hát jobb volna most a meleg derék­aljon bodzateát iszogatni, de nem lehet. Már messze járt a lovakkal, mikor szürkülni kezdett. A cserkesziklák felől az Olt eséseinek zúgása hallatszott. A mezőkön ezer varjú röpködött. A fákon, a bokrokon és a száraz bogáncsokon zúzmara fityegett. Egyik-másik bokor olyan volt, mint a fehér krínolin; kevés fantáziával szinte látja az ember a rokokódáma vállfüzős derekát és a puderos fejét . . . Márton Zsiga fénytelen szemeivel szertekalózolt a mezőkön. Senki se hinné, hogy röviddel ezelőtt kasza habzsolt itt a pittypalattyos kalászban. Most olyan a csikországi puszta, mint a halottaskamra, ahol temetetlen hullák hever­nek. Ha a nyomasztó élettelenségnek ezt az impozáns képét és hangulati egységét piktor vissza tudná adni a vásznán !... A dérütötte síkság, a mágikus csend és az egyedüllét kontemplációkba kergetik az embert. A didergő paraszt is a halálra gondol és azt forgatja bátortalan elméjében, ha nem volna-e jobb, ha csüggedt, elnyűtt testét ledobná ide a rögre és bevárná, amíg belepi a hó ? . . . De nem lehet meghalni. A lovak miatt nem lehet. Ebből aztán újra ezerszálú gond szövődik, hát sóhajtott. A hegyek közé dobott hum­vadék ezeréves nyomorúsága és végzetszerfi sorsa hörgött a sóhaj­tásában. A sötét képzelődésekből kutyaugatásra eszmél. Egy eb nyulat hajt a vetésen. —­ A suj essen a párájába, hát nem elgyön a girhes utánam ? — dörmögi Márton Zsiga és füttyent. Az eb ereszti a nyulat és visszafordul. Csatakos bun­dája szinte gőzölög, amint gyanakodva közelít a gazdája felé. — Te is elgyöttél Morzsa? Legalább a visszaúton te leszól a pajtásom ! — dünnyögi kissé vidámultan és egy darab kenyeret vet a prócákból az eb elé. Reggeledett. A nap is kisütött, mire Márton Zsiga a vásárra ért. Bizony sokat kell itt cigánykodni, míg az alka megkötődik. A vevő százféle fából faragott ember; leszólja az állatot, hogy karórágó, hogy kehes és több eféle. Az eladó se esett a feje lágyára; megfesti a gebe szőrét, kifényesíti fogait, jóllakatja pálinkás kenyérrel és a többi . . . Márton Zsiga végre eladja a lovakat. Ötszáz koronán keltek el. A tüdejét kibeszélte, a száraz melle emelkedett és sülyedt. Majd hogy szét nem estek a bordái. Fázott is, a hőség is fojtogatta. — Meleg bor kéne, — töprengett és bement a Bimbis korcsmájába. A mocskos szobában csak néhány leszakadt alak lézen­gett. Étergőz és dohányfüst hömpölygött a félhomályban, de legalább meleg volt. Három kőmíves sört ivott, a negyedik citerát pengetett. A kemencesáton egy féllábú koldus levest evett. A Morzsa persze melléje furakodott és farka gesztu­saival jelezte a falhatnokját. Márton Zsiga az asztalvéghez ült és bort forraltatott. Megkívánta a koldustól az eledelt, hát azt is kért. De megrázkódott tőle és a bort is csak kor­tyonként iszogatta. Az az érzése volt, hogy a tüdejét kivették a testéből. Alig lélegzett. Homlokán földuzzadtak az erek, a füleiben millió méh zümmögött és a forró homloka hideg cseppeket izzadott. Mikor a lázas kábulatból valamennyire magához tért, eszébe jutott, hogy pénz, sok pénz, hogy egy vagyon van most nála. Meghökkent. Az ember esendő , hátha leveri a betegség és lator kezek kiveszik zsebéből a pénzt ? Szédülve botorkált a kármentőbe. — Bimbis szomszéd, régi meghitt emberem, — mondta óvatosan a korcsmárosnak, — tegye el reggelig a pizemet! Nem bírok most hazamenni... már' reggel... talán a vasúton... Ha szüves lenne, az Iccaka meghalunk itt a kemence mellett... — Csak feküdjél le Zsiga , megfáztál, meghűltél szegény fortálye. Reggelre meggyógyulsz, — felelte az öreg örmény. Zsebkendőbe volt kötve a pénz és Márton Zsiga átadta Bimbisnek, mert ő igaz ember ; ő nála biztos helyen van a vagyonka. Márton Zsiga mély álomban töltötte az éjszakát. Azt álmodta, hogy kősziklákat harapdált. Reggelre egészen kiszá­radt a szájpadlása, a nyelve is mintha megsült volna. Kitá­­molygott az utcára és bukdácsolt. Maga se tudta, hogy hová akar menni. A piacon egy kocsisembert szólított meg : — Földi, az orvoshoz mennik. Hun lakik az orvos? — ahol az ispotály, földi, — felelt az, — van ott tiz orvos is. Egyik praktikusabb, mint a másik. Ugyancsak hit­vány bőrben van földi, siessen, amíg nem késő! Márton Zsiga bement a kórházba. A Morzsa is utána akart szökni, de a kapus combon rúgta és kikergette.A Morzsa hát leült az utcán a fal mellé és várt. A kórházban levetkőztették, tiszta alsót adtak rája és lefektették a vaságyra. Langyos tejjel is megkínálták, de nem bírta lenyelni a tejet. Behunyta a szemeit és nehezen lélegzett. A nevét se, a faluját se tudta megmondani. Egész nap aludt, csak éjfél tájban ébredt föl és leugrott az ágyról. Az apáca harját megfogta és így szólt: — Hoci Marika a pipámat! Rágyújtok, oszt’ kimék a lovakhoz . . . Adtavette, tíz esztendő óta nem adtam a lovak­nak enni . . . Olyan a szőrük, mint az írhabunda . . . 1029

Next