Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1030 KÉPES KRÓNIKA 1920. szeptember 21. Az apáca visszafektette az ágyra, a lázmérőt a hóna alá dugta és sietett az orvosért. * Mire az orvos jött, a Márton Zsiga gömbölyű arca hosszúra nyullott. A pillája alól csak a homályos szemgfehére látszott. Az orvos megfogta az ütőerét, aztán súgva mondta az apácának: — A spanyolfalat tegyék az ágya elé. Meghalt. A Morzsa pedig a kapu előtt kucorgott. A hó apró pelyhekkel hulldogált és velefagyasztó hideg lett. A Morzsa hát fázott és éhes is volt, de nem mozdulhatott a helyéről, mert a Márton Zsigát várta. Majd csak gyón, majd csak gyón, — gondolta és várakozott. « Márton Zsigáné asszony beborult. Öntudattalan ösztö­nök és nyugtalanító képzetek kínozták. Már az első este is, — hogy nem jött az ura, — rémekkel ment aludni. Hogy a má­sodik napon se jött az ember, a szomszédoknál panaszkodott. — Szerencsétlenségbe botlott, — tanakodtak, — vagy a farkasok falták föl; vagy a Muntye la Ruse szikláinál kapta úton a mérges szél . . . Vagy pedig rossz emberek fogták le . . . Sok víz vala nála ... * A harmadik napon hajnalban gyalogosan indult az asszony az ura után. Egy patakon kellett átmenni. A fahíd cölöpjeit még a tél elején elmosta az ár. A patak befagyott és a jégtetőt befújta a hó. Márton Zsigáné hát­rálépett. Már majdnem elérte a túlpartot, mikor beszakadt alatta a jég. De azért szárazra jutott. A felsíngjén kötésig fagyott a víz. Ügyet se vetett most a kis bajra, a nagy bajon aggódott. A városban legelső útja a cédulaház volt. Itt meg­mondták neki, hogy ilyen meg ilyen nevű böődi ember csak­ugyan eladott két kesely kancát. — Az az ember az én emberem, — siránkozott, — de hát hová mehetett, hová lehetett? A rendőrségre igazították, hát ment a rendőrségre. A kórház előtt egy ebet látott a hideg kockakövön feküdni. Úgy összehúzta testét az állat, hogy rá se akart ismerni Mártonná. Lesoványodott. Az asszony mégis megszólította : — Morzsa ! ... Te vagy, Morzsa? . . . Hun a gazdánk Morzsa ? . . . Az eb talpra ugrott, aztán a parasztasszony csizmáihoz dörgölődzött és nyalogatta a kezeit. A portás a kapuban állott. — Ismeri maga ezt az ebet? — kérdezi Mártonnétól. — Ösmerem-e ? Hogyne ösmerném ? Az ember csak ösmeri a saját jószágát! . . . — Furcsa. Ez az eb egy öreg paraszttal jött ide és azóta mindig itt fekszik a kapu előtt. — Öreg paraszttal ?. . . Hisz­ii a Márton Zsiga Böődrül . . . Csakhogy ráakadtam ! . . . Oszt’ hová ment innen az emberem ? — Nem ment sehova. Odabent van. — Akkor bemék hozzája . . . Beszélek vele . . . — Bemenni bemehet, de beszélni már alig beszélhet vele . . . Meghalt . . . Ma délután temetik . . . Gazdátlan halott . . . — A ... a ... a böődi Márton Zsiga halott ? . . . Nem lehet a’„ kérem, — motyogta az asszony és a falnak dőlt. A házak és a fák mind, mind tótágast álltak körülötte. . Mint a sötét égbolton kicsattanó villám, úgy csapott ebben a kábulatban hozzája a rettentő gondolat, hogy meg­van-e a lovak ára ? Most már a pénz jön a domináns. Át- meg átkutatták a Márton Zsiga gúnyáját, a varrá­sokat is fölfejtették, de a pénzt nem találták. Az ázott csiz­mákat is kikeresték , azokban se volt egyéb, csak szalmatörek. — Az én istenem akárhová tegye a lelkét, de csak megcsúfolt utoljára ... de csak a földhöz csapott! .. . Nem is kelek én föl onnét de soha! - fuldoklott Márton Zsigáné és elindult a Bimbis felé. Hátha akad a korcsmában ingyen­szekér hazáig ? « Az öreg örmény a korcsmaajtóban pipált. Apró szemei ravaszságot és kapzsiságot foszforeszkáltak a zsíros tapló­sipka ernyője alól. Rögtön megismerte az asszonyt és moso­lyogva fogadta: — Na csak tréfás ember a maga embere, Mártonna asszony! Tegnapelőtt ötszáz koronát adott át nekem, hogy tegyem el másnap reggelig a számára . . . Azóta is a kaszte­­nomban pihennek a kékszárnyú ötvenesek . . . — A ténsornak adta a pizkét? — kérdi Mártonná és majd elájult az örömtől. — Persze, hogy id’adta és azóta felém se néz. Azt se tudom, hogy hova lett, hogy él-e, hal-e ? — Meghótt biz’­u ! — Most meg maga kezdi a figurázást Mártonná asz­­szony. — kacagott a Bimbis, — hogy meghalt volna a Zsiga ?... — Meg­y! . . . Az édesöm ... a lelkem uram meg­hótt! ... Én is csak a temetésre értem ide . . . Most temet­tük vala az ispotályból . . . — Az ispotályból ? . . . Eltemették ? . .. Dráku, dráku . . . — Nincs másképp ténsuram! . . . No, csakhogy a pizke meglett! . . . Mán azt hivém, hogy a piz a manóké ... Az isten megáldja a ténsurat! . . . Van még becsületes ember a világon ! . . . Van . . . A korcsmáros kupáját vakarászta és valami huncutsá­got gondolhatott, mert nagyot sóhajtva felelte : — De van bolond is, akinek a nyelve fürge, a csöpp esze azonban mankón jár. És átadta a lovak árát az asszonynak. Mert ez a móres ott messze, messze a nagy hegyek alján . . . Som­ay Károly. SZÍNÉSZNŐK. I. A szerző halk zöngésű, finom hangja még ott vibrált a levegőben, mely forró mámorba fullasztotta darabjának olvasó­próbáján megjelent hallgatóit. A hatalmas tragédia szemük előtt öltött alakot és söté­­tes szárnyait még ott suhogtatta a nemesvágású cézárprofil körül. Igazgató, rendező, színészek elkábulva, lenyűgözve rög­ződtek bele a csöndbe, melyet a Mester költészetének és álmainak csodája teremtett. Aztán felzúgott a hatalmas taps, fölriadt az öröm viha­ros ujjongása s a lelkes színpadi gárda áradozva sietett az író kezét szorongatni. — Mester! — mondta üdvözült tekintettel Mária, a tehetséges kis színésznő, mikor társai már elszéledtek. — Mester, ön a szépség és tökéletesség magaslataira emelt bennünket. És meghajtotta előtte szép, virágszerű fejét. A Mester arca maga a márványba vésett férfiöntudat volt. S ezen az öntudatos arcon, mint tél végén mezők­ felett az első hóvirág, bontakozott ki egy halvány mosoly. Máriára nézett. — A szépség és tökéletesség magaslatához még sok lépcső kell, Mária — felette révedezve. — Rajta vagyok. De hogy feljuthassak, maguknak is segíteniük kell. — Nekünk? — A kis színésznő sóhajtott. — Maga nél­kül árnyak vagyunk mi valamennyien. Rajongással teli tekintetét ráemelte s a hangja lázas és szenvedélyes volt. — Mester, ha egyszer, egyetlen egyszer játszhatnám darabjában a hősnőt! Ha egyszer, egyetlen egyszer az én ajkammal beszélhetne a közönségéhez.... — Elhallgatott.

Next