Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1920. szeptember 21. KÉPES KRÓNIKA mintha nem bírna feltörő vágyakozásával, aztán alázatosan hajtotta le fejét s a hangja édesen szomorú lett. — De ez egy lehetetlen, lehetetlen álom... bocsásson meg érte ! Felé nyújtotta mind a két kezét s e mozdulatban kérés, könyörgés és felkinálkozás volt egyszerre. A Mester megfogta a szép, finom kezet. Ajkaihoz vonta. — Köszönöm Mária! Szavai a még meg sem szerzett koronának ragyogását varázsolják lelkembe s ebben a szép pillanatban a hír ezüst abroncsát látom a maga finom, fehér homloka körül is. El kellett hallgatnia. A magas, királynői termetű asz­­szony, ki most közéjük állott, ideges sietséggel vágott szavaiba: — Keresik, Mária. Valaki várja. A kis színésznő sima homloka elborult. Dacos felelet lebegett ajkán, de visszafojtotta. • — Megyek — mondta erőltetett szeretetreméltósággal. S még egyszer belenézett a Mester benső világosságtól fényes szemeibe. Aztán az asszonyhoz fordult. — Maga a legboldo­gabb asszony Johanna, mert szolgálhatja a Mestert. Olyan szerepeket kap tőle, melyet csak nagyon jól lehet eljátszani. Jól fogja megjátszani a legutolsót is, tudom. S a Mesternek köszönheti majd, ha újabb hervadhatatlan babért fűzhet sike­reihez. .. Nem látszott észrevenni a komor árnyékot, mely mint tépett felhő ereszkedett a nagy színésznő vonásaira, sem a fenyegető, ellenséges villámlást, mely a sötét szemekből feléje csapott. Mosolygott még s elment. Ketten maradtak. A Mester és a tragika. — Megvakítottál, — lehette halkan a nő, alig merve megbontani az elnéptelenedett színpad titokzatos csöndjét. — Tűzáradatként zuhogott rám minden szavad s mikor elkáp­ráztatva zártam le szemem, úgy éreztem, hogy még a szem­pilláim is tüzesek és sebet égetnek bőrömön. Ez, — nagyot, mélyet lélegzett — ez a legmagasabb tökéletesség. Ráemelte szemét s mintha az utolsó szavak fájdalmas kínnal martak volna saját lelkébe, babonás megdöbbenéssel meredt rá. — Johanna! — s a Mester keskeny, hosszú ujjai finom ívben hajlottak át a köztük levő távolságon s átfogták az övéit. — Ha ez igaz, a te érdemed. Te voltál, ki az első perctől hittél géniuszomban, ki művészeted segítségével egyengetted emelkedő utamat. Ki bíztál és hittél bennem és sarkaltál, hogy szép és harmonikus dolgokat teremtsek. A te szád volt, mely halhatatlanná tette az én szavaimat és én csak azért alkot­tam, azért akartam nagy és tökéletes lenni, hogy elérjelek. Ha sikerült, ez is a te műved. A színésznő előrehajolva, összegörnyedten hallgatta. A szavak, mint zsongó hullámok ölelték körül, de a hangban a férfi diadalkiáltása harsogott s ez szenvedést okozott neki. Igen, elérte őt, egyenlő lett vele, sőt talán."... túlnőtt rajta. Ez a gondolat úgy égette, mint az ostor a nemesvérű paripát. Ágaskodva egyenesedett fel. — Ne feledd, hogy én csak alakító tehetség vagyok, — mondta hirtelen támadt lázadással, — de te... alkotsz... A Mester idegenkedve nézett rá és eleresztette a kezét. — A te erőd az enyém is, Johanna. Gesztusaid, tudá­sod, a hangod, a tekinteted, az arckifejezésed, egész nemes művészeted úgy kellenek nekem, mint maga az élet. Lelkünk­nek eme harmonikus együttélése alkotta a legszebb, legna­gyobb művet, melyre képes voltam. De diadalra csak te vihe­­ted egyedül. — Lelkedből mondod? — Hazudtam neked valaha? Johanna dacosan rázta meg a fejét. Fölzaklatott lelkét nem csillapította le ez a felelet. Kitérést gyanított benne az egyenes válasz elől. Belenézett a férfi szemeibe s valami nagy távolságot látott bennük. És ebből a nagy távolságból idegen nő alakja vált ki. — Mária, — dobogott a szíve. — Igen, ez Mária. Aki közéjük furakodott a fiatalságával és tehetségével. Aki udvarol neki, a Mesternek s újra sarjadó, friss érzések világát bon­togatja annak minden újabb benyomásokra kész, álmodó lel­kében. Rettegni kezdett. — A költőt akarja, vagy a férfit? — kérdezte kétsé­gektől kínozva önmagától. — És kell-e neki, neki ? Akár, mint férfi, akár, mint költő akarja-e őt, Máriát, ezt az ösztönsze­­rűen félt, rettegett riválist. Az emberi szenvedélyek tragikus küzdelmét vívta lelke, mely — maga se tudta már — a dicsőségnek, vagy a szere­lemnek elvesztését féltette-e inkább ? Nagyon sápadt lett és kimerülten fordult el a férfitól. Ez a mozdulata leírhatatlan szenvedésről beszélt és meghatotta a Mestert. — Nem értelek, Johanna. Büszkeséged, boldogságod vol­tam, valahányszor újat alkottam s most...? A nagy tragika csaknem zokogva felelt: — Az vagy. .. Most is az vagy. De menj, most menj.. . Egyedül akarok maradni. II. A forró sikerű, válogatott közönség előtt lefolyt főpróba új nüanszokat, ismeretlen, elrejtett szépségeket hozott fel­színre a darabban s fényes diadalt jósolt úgy az írónak, mint Johannának, ki a hősnő szerepében felülmúlta önmagát. Égő arccal és csillogó szemekkel állott most a kritiku­sok között, kik valósággal körülrajongták mindkettőjüket. Idegeit még a játék izgalmai tartották hatalmukban. Sötét karikák nagyobbították és árnyékolták rendesen kékes fekete foglalattal körülvett gyöngyként ragyogó sötét szemeit, melyekben a bensejében forrongó érzések modulációi vibráltak.­­ Diadalittas tekintete győzelmesen dacolt a sápadozó, jelentéktelennek látszó Máriával s a levertség, mely ennek arcán elömlött, csapongó jókedvre hangolta. Gyöngyöző kacaja, mint éles kés metszett annak ide­geibe, ki most összeszorított ajkakkal, szemeiben foszforesz­­káló villogással lépett hozzá. — A szemeid úgy ragyognak, mint a gyöngyök, — mondta halkan, — vagy mint a könnyek. Igen, mint két nagy, csillogó könnycsepp. Ezt a szerepet az istenek is neked szán­ták s mi, a te bámulóid, gyönyörködünk e gazdag her­­vadásban. Kémlelve tapadt rá tekintete s hangjában kemény­ség volt. Johanna visszapattant. — Hervadás? — kérdezte remegő ajkakkal. Többi szavai elsiklottak füle mellett, ez az egy agyába vágott, metszően és jegesen, akárcsak a tőr. — Mit értesz ez alatt, Mária? Az rettenthetetlenül nézte szembe. — Amit te, — mondta kevélyen. — Ő nem szorult többé arra, hogy te emeld. Akármelyikünk, akiben csak egy csöpp tehetség van, felemelkedne egy ilyen szerep által. Ő tudja ezt. De feledhetetlen diadalt akart neked szerezni és neked írta. . . talán utoljára... hálából... szánalomból. Mosolygott, gonoszan és kegyetlenül, ahogy csak asz­­szonyok tudnak egymásra. És otthagyta Johannát, hadd pró­bálja — ha ugyan sikerül neki — egyedül kitépni a nyilat, mely az ő fullánkos nyelvéről egyenesen a szive közepébe talált. A tragika megdöbbenve maradt a helyén. Levegő után kapkodott, mint a fuldokló. Ezek a rossz, gonosz szavak ki­szívták arcából a színt s elfátyolozták imént még ragyogó szemeit. 1031

Next