Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-09-21 / 38. szám
1032 KÉPES KRÓNIKA 1920. szeptember 21. Fájdalmas megdöbbenés bénította meg idegeit s támolyogva indult öltözőjébe. — Ha igaz.. .ha igaza volna — gondolta magában folyton, szakadozó lélegzettel. Ha szánalomból írna csak nekem nagy szerepet, mert már nem szorul rám, saját lábán is tud járni s az én alakító képességem másodrendűvé válik csupán az ő alkotóképessége mellett ? Leroskadt egy székbe s gyötrődve szorította tenyerébe a fejét. Egy pillanatig így ült, legyőzötten, halálra fáradva, engedve, hogy a kétség keselyűje halálra marja szivét. Aztán felpattant, ösztönszerűen nézett menekülés, bizonyosság után. — Hát jó, meglátjuk, csakugyan nincs szüksége már rám? Csakugyan túlnőtt rajtam? Bizonyosság kell neki is, nekem is. Megadom! Pillanatokig mozdulatlanul meredt maga elé. Végre határozott. — A premieren elejtem a szerepet! Maga is megrendült e gondolattól, de aztán mohón kapott utána.. Minek gyöngíteni magát a harccal lekicsinylés, szánalom ellen? A hír, dicsőség, szerelem elvesztésének félelme megedzette és erőszakosságra tüzelte. Vak türelmetlenség fogta el. Elviselhetetlenül hosszúnak tetszettek az órák, melyek a holnap estétől elválasztották. Szive megkeményedett a kétségbeesett és titkos harcban, amelyet a dicsőségért és szerelemért vívott. Elszántan, de teljesen el nem fojtható megindultsággal ismételte: — Elejtem a szerepet! III. Az első felvonás vége felé közeledett. Johanna nagyszerű és félelmetes tökéllyel játszott. Lelke belelendült művészetének nagyszerű mámorába s e mámor pezsegve szállt át a közönségre. Hangja sohasem volt szebb, zengőbb, de most a vége felé, mintha szürkülni kezdtek volna a színek. Nehézkesen, erőltetve másztak az imént még gördülő szavak. A perzselő, tüzes forróság ellanyhult, Johanna ejteni kezdte szerepét. Hűvös fuvalom suhant át a deszkákon, partnere kétségbeesetten erőlködött megmenteni a darabot, hiába, a megdermedés kínos csöndje követte a függöny legördültét, elámultan meredtek egymásra az arcok. Végre... elkésetten fölhangzott néhány taps, de nem volt képes gyújtani, szárnyszegetten halt el a kongó csöndben. Johanna öltözőjében ült. — Rosszul vagyok, — mondta hamuszürke arccal a kétségbeesett rendezőnek, — nem játszhatom tovább. — Idegesség — mondta a színházi orvos durván. — Színésznőnél nem betegség. Játszania kell! — Nem játszom. Rendeljék elő kocsimat. Beteg vagyok, haza akarok menni. Egész kis félkör vette körül. Kollégák, rendező, igazgató, a szerző barátjai mindnyájan ott voltak és könyörögtek, kapacitálták. — A darab megbukik. .. Johanna próbálja meg. . . játszania kell... szeszély... — hangzott zűrzavarosan. A tragika kimerülten nyúlt el székében. — Nem tudom. Játssza el más. Igazgatója megfenyegette: — Felbontom a szerződését. Vállat vont. — Tessék, betegen nem játszhatom. A rendező haját tépte. — Már rég kezdeni kellett volna. A közönség türelmetlenkedik. Tanácstalanul néztek egymásra. Johanna unottan hunyta le szemét. — Nagyon rosszul vagyok, hagyjanak magamra E pillanatban a Mester lépett hozzá. Izgatottan ragadta meg a kezét. — Johanna, nem akarhatod komolyan. Gondold meg. . . Életem legnagyobb alkotása... Tönkre teszel... A művésznő dühösen csattant fel: — Hát nem értitek? Nem tudok játszani, beteg vagyok. A színpadra akartok hurcolni ? Mit erőlködtök ? Mit akartok? Hogy a közönség előtt essem össze? Zöldes villám cikkázott szeméből, ajkai idegesen rángatóztak, de tekintete rejtélyes elégtétellel suhant végig a kétségbeesett, izgatott kis csoporton s diadalmasan, ujjongva élvezte tervének sikerültét. Semmi nem lett volna képes megingatni elhatározásában. A darabnak buknia kell! És habozás nélkül áldozta fel az isteni alkotást féktelen becsvágyának. Most, a kapkodás és tanácstalanság fejevesztett, végső perceiben megnyílt a Johanna öltözőjének ajtaja s annak keretében Mária jelent meg. Karcsú, üde alakját a Johanna szerepének jelmeze fedte s bájos pirulással, félénken állt meg a küszöbön. — Bocsánat — mondta halkan. —Ha a Mester akarja, én... én beleugrom a beteg művésznő helyett. Betanultam... — magyarázta szaporán, mikor látta, hogy minden szem rámered — azt hiszem, nem fogok felsülni. .. Elképedve nézték mindnyájan, de a rendező már karon is ragadta. —■ Hát akkor előre kisasszony, Isten nevében.... A többiek, mint a szélvész, rohantak utánuk. Johanna egyedül maradt. Kemerev arcán a meglepetés, düh, bosszú és szégyen kaleidoszkópja váltakozott, kitágult szemeiben halálos mozdulatlanság ült. Ilyen lehetett Medúza feje Perseus vértjén. Csönd. .. A várakozásnak és türelmetlenségnek halálos, évezredesnek tetsző csöndje, aztán zúgó,frenetikus tapsvihar, mely megrengette körülötte a levegőt. Mintha a sors vágtató kereke gördülne felé. Johanna fáradt sóhajjal, ernyedten omlott el székén. Valamennyi idege felmondta szolgálatát s a nagy tragika üveges tekintettel meredt maga elé. A bizonyosság megvolt. Tudta, hogy most már mindennek vége. A férfi győzött s darabja nem bukott el. Dicsőség, szerelem e pillanattól kezdve nem az övé többé, hanem a másiké, aki diadalra vitte a Mester alkotását. Johanna elvesztette a játszmát Máriával szemben. Sz. Rusz Rózsika: AZ ANTIK SZEKRÉNY. 1. Mikor a két pálinkaszagú, kókadt bajuszú munkás közömbös arccal kicipelte a sötét, dohos boltból a becses jószágot, Tardos szívén édes bizsergés szaladt át. A júniusi nap kábító forrósággal feküdte meg az utcát, de Tardos nem érzett semmit a szúró melegből, nem hallotta a körülötte elmenő hétköznapi emberek szürke locsogását üzletről, politikáról. A lelkében fehérparókás, mosolygó rokokó-dámák, zengőszavú lovagok csacsogása muzsikált. Mikor a két ember a kis kézikocsira helyezte az antik szekrényt, szinte végigreszketett rajta a rémület, mint egy csendes, régi porlepte hangszeren a hirtelen megütött húr kétségbeesett pengése: — Jaj, vigyázzanak emberek!... A keze remegve tapadt az aranycirádás nagy virágokra, tudta, hogy ezzel sem sokat segít a dolgon, de mégis úgy érezte, hogy a keze gyengéd tapintásában ott ég, forrong az ő lelkének védő, oltalmazó remegése. . . mely nem engedi, hogy