Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1920. szeptember 21. KÉPES KRÓNIKA Megint próbálta, megint sikerült. Erre már odatolta a jegyző elé: — Mit szól hozzá, Pista bácsi? — Jó vastagon gyön ki, — kukkantott oda a jegyző. — Azt meghiszem, de fejlesztem is mindennap! Mert van ám tehetség Csopak Jóskában, ha nem is látszik rajta, az istenlovát annak a szolgabirónak! Az aláírásom miatt üldöz, mert irigykedik rám. Mártírt akar belőlem... Kint egyre csepergett. A konyha felől most éles csörömpölés hallatszott s a jegyző ösztönszerűen megrezzent. A kályhában sírva piszmogott a fa, a bojtár pedig az asztal lapjára tette le a fejét, végignyalt a szája szélén, balszemével célba vette a papirost s most hirtelen új kacskaringót cifrázott ki a neve alá: — Öt pengőt lehúzhatsz, de így sose fogsz írni, hogy repednél meg! • S oly cinizmussal mosolygott hozzá, hogy nem lehet azt elmondani. Komáromi János, A VALLOMÁS. (George Chenneviére.) Ő volt az, Duclos, igen ő. Igaz, hogy eleinte haboztam, hisz eddig csak katonaruhában láttam. Magasabbnak tűnt előttem, finomabb megjelenésűnek, divatos kalapjában, öves esőköpenyében, posztóbetétes cipőivel. De különösen a tekintete változott meg, sötét tekintet volt, tüzét pernye borította. — Jól van öregem, gyerünk egy itókára ! Erről aztán teljesen megismertem, Duclos csak pohárral maga előtt tudott beszélni. — Örülök, hogy láthatlak, kiváltkép ma . . . Ekkor észrevettem ajka mindkét oldalán az újabban keletkezett mély barázdát. — Hát sehogyse megy ? — Menni megy, sőt nagyon jól megy. Tudod, nekem mindig szerencsém volt, ötvenkét hónapig voltam a gyalogságnál és a hajam szála sem görbült meg, végül már azt hittem, hogy az a Szent Kristóf-medália védelmezett meg, amit a kedves testvér adott . . . Egészségedre . . . Igen, mindig szerencsém volt. Hat hete, hogy leszereltem. Azonnal kaptam munkát, hát csak menne valahogy, de mégsem az igazi . . . — Nem mint a háború előtt, annyi bizonyos! Megfogta a kezemet és a szemembe nézett. — Nem, nincs úgy már, mint volt a háború előtt. De nehéz megmagyarázni. Tudom, hogy mit akarok mondani, de az elmondása nehezen megy. Hat hét óta sokat gondolkoztam. Sokan csalódnak, mindenki csalódik, senki sem meri megvallom. Az igazsággal úgy vagyunk, mint a mezei virágokkal, mindenki ismeri, de a nevét senki sem tudja. Látod, el akarom neked beszélni és a szavak egymásba botlanak . . . — Szegény barátom, nem ismerek rád! — Ismertél valaha? Igen, ott lent azt mondták rólam, Duclos, aki szeret inni. Duclos a kulacs fejedelme, az ember, aki becsip, a Vakondok. Nos hát, vájjon én vagyok-e az a Duclos? Különben hallgass meg. Aznap, amikor leszereltem, boldog voltam, boldog, boldog, boldog, ezerszeresen boldog. Az óra, a nap, az év ... . semmi más nem volt számomra, csak a boldogság. Nem voltam a földön. Siklottam, repültem, lebegtem. Hazaérve kis szobámba, leültem, rágyújtottam a pipámra. No nézd csak! Itt az asztal, az ágy, az ablak. Felálltam, megérintettem őket, kihúztam a fiókokat, kinyitottam a szekrényeket, kinyitottam a dohányszelencémet, csak azért, hogy lássam benne a dohányt. Minden szép volt. És a kemény gallérok, és az ingek! És a nyakkendők! Megnéztem magamat tükörben. Egy másik pipára gyújtottam. Még a tűz is újdonság volt számomra, és a nap nem végződött, mivelhogy napok se voltak. Végül lefeküdtem. Másnap reggel nem tudtam ugyan, hogy hol vagyok, de tudtam, hogy másnap van. Érted? Másnap! Ez az öregem. — Hát az bizonyos, hogy annak, aki onnét visszajön, másmilyen az élet, mint ahogy képzelte. — Nem értesz egyáltalában. Talán készakarva teszel csak úgy. Ismétlem, az életem miatt nem panaszkodom. Van pénzem, jó állásom, nincs szükségem semmire. De öt év alatt megtanultam azt, amiről egyénk sem tudott, de épp oly kevéssé, mint én. Mi volt szép tulajdonképen egy szabadságramenésben ? Az indulás előtti nap, az a pillanat, amikor a vonat elhagyta az erődöt. Aztán, vége volt. Mi volt a jó a mi nyomorult létünkben? A reménység, hogy valaha kikerülünk belőle. A halálra az ember nem gondolt, csak annyiban, hogy konstatáltuk, hogy élünk. De most, hogy végleg megmentettük a bőrünket, hogy nem kell már többé féltenünk, mivel hogy nincs már veszedelemben, mi marad nekünk, mondd ? — Amit magamban, belül látok, az rettenetes! A háborút, azt gyűlölöm, utálattal tölt el. És mégis hasonlíthatatlan gyönyöröket szerzett nekünk, gyönyöröket, amelyek megszerettették velünk az életet; gyönyöröket, amelyeket soha többé meg nem találunk. Igazam van? Merjed mondani, hogy nem! — Amikor a Mort-Hommetól lejöttünk tartalékba, az április 10-iki roham után, mondd, nem földöntúli örömöket éltünk-e át? Gondolj az ezerhatszáz bajtársra az ezrednél, aki nem érte meg ? Ő az első ház, az első asszony, miután az ember élve szabadul a vágóhídról. .. — Emlékezz csak, három éve a Sommenál voltunk hátvédben. Előttünk egy zöld mező terült el, egészen friss zöld volt és egy virágzó almafa. Nem tudtam eddig, az egész háború alatt, hogy mi az, egy virágzó almafa. Este vettem a kulacsomat meg a csajkámat és lefeküdtem az almafa alá. Megtöltöttem a kulacsomat és most először nem ittam ki egy hajtásra; lassan ittam, kortyonként, mert minden cseppnek értéke volt, mert ráértem, mert az idő nem számított, mert az almafa virágzott, mert én egy más világban éltem és mert egy leányzó, aki egy szikrával sem volt szebb, mint a többiek, rám nézett és jó cjcakát kívánt, mert nem gondoltam semmire, mert érintetlen voltam, tiszta ... ez az igazi szó, tiszta. Oda adnék tíz évet az életemből, hogy ezt a napot újra átélhessem. Ma már nincsenek virágzó almafák, és ha vannak is, mit törődöm velük, ha már máskép látom őket! — Meg aztán a háború alatt nem szorultam rá arra, hogy dolgozzam, ha meg akarok élni; az evéssel sem kellett törődnöm, mert mások törődtek velünk, még bélyeget sem kellett tennünk a levelünkre. Ebből a szempontból szabadabbak voltunk, mint most. A halál ugyan előttünk volt szüntelen, de csak olyanoknak, akik már elestek és akik számára az a sors volt megírva. És ha az ember néha szerencsétlennek érezte magát, arra gondolt, hogy mindennek vége lesz egyszer: Istenemre! Az életnek is ... Rettenetes, szörnyű, amit most mondok, de vannak perceim, amikor sajnálom ezeket az elmúlt időket!. .. — Rajtam kívül nem törődtem senkivel, érted, egyedül én voltam a világon! — Most, hogy kimondtam, haragszom magamra, mert gyűlölöm, gyűlöltem mindig a háborút, gyűlölöm, mert mindent felforgatott, mert az ember saját magára sem ismer ... meg sajnálom is! ...Értesz ebből valamit, te? Nem, öregem, ugye? Ez az én esetem . .. Pár nappal utóbb a rendőri hírek közt olvastam, hogy a Szajnából kifogták egy bizonyos Duclos (Ernest) nevű magánhivatalnok holttestét. . . Fordította: Szegszárdi Irén, 1035