Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1036 KÉPES KRÓNIKA 1920. szeptember 21. (Folytatás.) Időközben Sant’Ilario is kételkedni kezdett ítélete helyességében. Megfoghatatlannak látszott előtte, hogy Del Felice állandóan veszti a pénzét, csakhogy Orsinot leköte­lezhesse ; ha a bankár-gróf akarta volna, a legutóbbi hónapok alatt százszor tönkretehette volna az ifjút. Lehet — mondta magában Sant’Ilario — hogy Orsinonak meglepő talentuma van az üzletre s ingó kis csónakján a félelmes bajok ellenére is kibírja a vihart. Orsino látta, hogy ez a hit egyre erősödik apja lelkében s ez a tudat is hozzájárult ahhoz, hogy a küz­delmet ne adja fel, vereségét ne ismerje be. A Saracinesca-család a római családoknak abba az igen kicsi csoportjába tartozott, amelyekben hagyomány volt, hogy a nagykorú ifjak cselekedeteibe senki sem avatkozhatik. Következéskép, bár úgy az öreg herceg, mint Giovanni és neje meglehetős aggodalommal kísérték Orsino lépteit. Orsino tet­teit egyáltalán nem gátolták, csak arra figyelmeztették néha, hogy legyen óvatos. Hogy Orsino foglalkozása nem tetszik nekik, nem titkolták, de az ifjú teljes nyugalommal s látható jókedvvel vette tudomásul szüleinek nézeteit még akkor is, mikor anyja,­­egykor hű szövetségese, azt tanácsolta, hogy hagyjon fel az üzlettel s utazzék szerte a világban egy esz­tendeig. A család tagjainak félelme nem volt alaptalan, sőt állandó táplálékot nyert azoknak a visszataszító részleteknek ismeretében, melyeket az év folyamán minden újabb bank­bukásról közöltek az újságok. De Giovanni és neje most mindig egyformának találták fiukat, mindig nyugodtnak, jókedvűnek s terveiben erősnek. Contini nem állapította meg pontosan azt az időt, amikorra a cég utolsó házán is készek lesznek az ajtók s az ablakok. A késés oka talán a zavaros üzleti viszonyokban rejlett. Április vége volt, mire minden munka készen állt. Orsino ekkor felkereste Del Fericet. — Természetesen — mondta azzal a külső nyugalom­mal, mely az utóbbi időkben szokásává vált — nem számít­hatok arra, hogy kifizethessem a banknak adósságaimat, amíg ezeket a házakat el nem adtam. Gondolom, ezt ön ép oly jól tudta, mint én. A kérdés most az, el lehet-e adni a házakat, vagy sem. — Hát még nem kapott ajánlatot? — kérdezte Del Ferice komoly hangon s kissé meglepetten.­­ — Egyetlen egyet sem. — Úgy tudom, don Orsino, ön a banknak nagyon nagy összegekkel tartozik. — Igen. De jelzáloggal ez az összeg fedezve van — felelt az ifjú nyugodtan, bár viharra készen. — Nagyon helyes. Jelzáloggal fedezve van. — De ha a bank a közeli hónapokban érvényesíti zálogjogát s ha a házak eladási ára a kölcsönösszeget nem fedezné, akkor a különbözetért a Contini és társa cég a felelős. — Ezt tudom. — A pénzpiac helyzete nagyon rossz, don Orsino ,és semmi jel sincs a javulásra. — Viszont a házak teljesen készen állnak, lakhatók és bérbeadhatók. — Úgy van. Tudnia kell önnek, hogy a bankot, ami­kor a Contini és társa cég váltóira a szükséges összegeket előlegezte, két ok vezette. Az első az volt, hogy egy drága és kész ház többet ér, mint egy olcsó, de födél nélkül való. Másodszor mert a „Contini és társai céggel való érintkezé­sünkben arról győződtünk meg, hogy az egyetlen becsületes és takarékos római céggel van dolgunk. Orsino tétován mosolygott, de nem szólt semmit. Nem sokat adott Del Felice hízelgésére. — De ez — folytatta az utóbbi — nem ment fel ben­nünket az alól a szükségesség alól, hogy amivel ön nekünk­­— értem a bankot — tartozik, készpénzben, vagy más egyen­­értékben tisztázzuk. Készpénzben vagy más egyenértékben — ismételte, miközben a nagy ezüst ceruzatartót elgondolkozva forgatta húsos, fehér kezében. — Tiszta sor — válaszolt Orsino. — De az a baj, hogy a jelen percben nem látok egyenértéket a készpénz helyett. -4- No lehet, hogy nincs — mondta gróf Ugo és mind­jobban elmerült gondolataiba. — És mégis — tette hozzá kis szünet után — a rendezés talán lehetséges. Bizonyos, hogy az ön házainak tömérdek előnye van a piacra dobott silány építmények felett. A házak jó helyen állnak és a végzett munka jó. Az ön munkája nagyon jó, don Orsino. Ezt ön jobban tudja, mint én. Igen, az ön házainak sok előnye van, ezt el kell ismernem. A banknak egész sereg silány épület is van a kezében, don Orsino, sokkal több, mint ahogy ön gondolja. — Sajnos, hogy az ilyen portéka nem javul meg idővel. — A javulás sohasem késő, mondja a közmondás — jegyezte meg mosolyogva Del Ferice. — Teszek önnek egy ajánlatot. Elmondom világosan. Ha nincs is kölcsönös elő­nyünkre, mégis azt hiszem, így egyikünk sem veszít annyit, mint veszítenénk máskép. A dolog nagyon egyszerű. Mond­juk, hogy nem tartozunk egymásnak semmivel. Önnek egy kis folyószámlája van még a banknál és ezenkívül a hitel­mérleget kell kiegyenlítenie. Az egész nem sok, körülbelül 35.000 frank. — Ennyit nyertem az első vállalkozásból — szólt Orsino. — Úgy van. Rajta leszek, hogy a bank vesztesége ezzel fedezhető legyen. Rajta leszek, mert amikor azt mondom, hogy nem tartozunk egymásnak, ezzel azt értem, hogy ön megkapja házainak egyenértékét, természetesen csak névleges értékben s ezt a névleges értéket a bank a jelzálogkölcsönök kiegyen­­­­lítésére fordítja. ^ Tja­madikí&im í^^túaM^ríon ^(„DonOffino’im ”

Next