Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1038 KÉPES KRÓNIKA 1920. szeptember 21. — S a dolog vége az, hogy magadba zárkózol, mint egy osztriga. — Orsino is kezd már osztrigává válni, a többi fiú majd követni fogja példáját, — valóságos osztriga-telep. Menj, fogd meg Orsino gallérját s rázd meg alaposan. — Sajnos, be kell vallanom, hogy ily hőstettekre már testalkotásomnál fogva sem vagyok alkalmas — mondta ne­vetve Giovanni. — Én megtenném! — pattogott az öreg. Ökölre szorí­tott marokkal nagyot ütött az asztalra s derült szeme fel­csillant. — Menj, rázd meg s parancsolj rá, hogy hagyjon fel azzal a piszkos építési vállalattal, kényszerítsd rá, vásá­rold ki belőle, tömd tele a zsebét pénzzel és küld el mulatni. Te meg Corona tudákos embert neveltetek belőle, az üzlet osztrigává alakítja s mielőtt észrevennétek, reménytelen idiótává fog válni, meglássátok! Kavard fel kissé a lelkét, rázd meg, önts életet bele. Gyűlölöm az ilyen bátor­ embereket, akik mindig a maguk helyén állnak s eltűrik, hogy bárki a vállukra hágjon. — Ha rá tudod beszélni, hogy hagyjon fel dolgaival, én nem bánom. — Rábeszélni? Nem ismertem még valamire való em­bert, akit kedve ellen rá lehetett volna beszélni valamire. Kényszeríts! Ez az egyetlen mód. — De ha jól viseli magát és dolgozik, ez csak többet ér, mintha a rangjabeli fiatal­embereknek üres életét éli. — Ne vitatkozz velem, Giovanni, ezt nem szeretem. Amit mondasz, különben is szófia-beszéd. Számlák közt, egy építőmester társaságában töltöttem-e az életemet én ? Ön­­töttem-e vizet a boromba, üldögéltem-e apám asztalánál, mint egy illedelmes minta-gyerek s azzal töltöttem-e estéi­met, hogy vittem a legyezőt anyám után ? Ostobaság! Pedig mindezt elvárták az én időmben, elvárták egész máskép, mint manapság. Nézz végig magadon! Azt hiszem, te elég hely­telenül élő, unalmas ember vagy. Azzal töltötted-e legszebb éveidet, hogy elkönyveltél téglát s lemértél maltert ? — Azt mondod, nem szereted a vitát, pedig magad is vitatkozol. Éljen Orsino a maga kedvére, ahogy én is éltem. Én nem avatkozom a dolgába. — Mert jól tudod, hogy nem mennél vele semmire — zsörtölődött megvető hangon,az öreg, Giovanni nevetett. Húsz évvel azelőtt talán felháboro­dott volna ezen a megjegyzésen. De húsz évi nyugodt élet megváltoztatta vérmérsékletét. — Nem vagy már az az ember, aki voltál — dör­­mögte apja. — Nem vagyok, elismerem. Túlságos soká, túlságos boldog voltam, semhogy ma is az lehetnék, ami harminc­éves koromban. — Hát azt hiszed, én nem vagyok boldog, nem voltam boldog s nem akarok boldog lenni ? S amíg öreg testem masinája fel nem mondja a szolgálatot, azt hiszed, nem kí­vánom a boldogságot mindenkinek? Micsoda bolondokat be­szélsz, fiacskám. Menj, udvarolj inkább a feleségednek. Ez az egyetlen, amihez értesz. Az ilyen viták a Saracinescu-családban nem voltak szokatlanok, de természetesen sohasem vezettek semmire. Való, hogy Sant'Ilario, amikor a közbelépését szükségtelen­nek vélte, helyes nyomon járt. Orsinot eltéríteni útjáról lehe­tetlen lett volna. És úgy nem változtathatta meg Orsino el­határozását, mint ahogy fizikailag nem rázhatta meg az ifjút. Nem mintha Sant’Ilario fizikai vagy morális szempontból valamikor is gyönge lett volna. De fia kezdett erősebbé válni. Elmúlt egy év. Ez idő alatt Orsino csak oly rendszere­sen és fáradhatatlanul dolgozott, mint azelőtt. De célja most az volt, hogy leoldja magáról az üzlet kötelékeit, már nem remélte, hogy vagyont szerezhet, vagy hogy a kezeiben levő szigorú megállapodást bármiben is túlléphetné. Azt azonban elhatározta, hogy újabb szerződéskötéstől óvakodni fog. Az egész éven át korát meghaladó hideg önmegtagadással terv­szerűen megtakarította apjától kapott zsebpénzeit, hogy egy kis összeget hozzon össze a szegény Contini számára. Taka­rékoskodott mindenben, nem járt társaságba s olvasással töl­tötte az esti órákat. Újabban elsajátított modora nem állt neki rosszul, de a naponkint való családi beszélgetésekből csak keveset bírt elviselni. Inkább lévén szellemes, mint vidám, ha ugyan bármelyiknek mondható volt, úgy találta, hogy valahányszor lelkét a mások egyhangú csevegése ki­fárasztja, elkeseredik, ahelyett, hogy mulattató tudna lenni. Belátta, hogy ez hiba s szigorúan ellenőrizte magát. A ma­gányosságban vagy könyvekben keresett menedéket, ha ez az ellenőrzési kísérlete nem sikerült. Akár szerette még Maria Consuelot, akár nem, bizo­nyosnak látszott, hogy ami a jelent illeti, mást szeretni nem tudna. Az Angliában meglehetős ártatlanul eltékozolt két­­három év zabolátlansága távolról sem igazolhatta azt a hideg nyugalmat, amely a Maria Consuelotól való válás után lelkét betöltötte. Az élet gyönyöreit Orsino még nem merítette ki s az élvezetekre való képességei még nem is érték el a leg­magasabb fokot. Mégis a női társaságot majdnem állhatato­sabban kerülte, mint a klubot és a kártyaasztalt. Több mint egy éve, hogy Maria Consuelo felől mit sem hallott. Néha-néha találkozott Spiccával, aki olyan színben volt, mintha már egyetlen napja sem volna hátra, de a múlt eseményeit egyikük sem bolygatta. A római társaság tagjai egy ideig beszélgettek Maria Consuelo terveinek hirtelen meg­változásáról, kitudódott ugyanis, hogy az előző évi télre ha­talmas lakást bérelt, majd érthetetlen módon mást gondolt s ügynököt bízott meg azzal, hogy a lakást albérletbe adja. Azt mesélték róla, hogy hirtelen elvesztette minden vagyonát. Utóbb az általános vagyoni katasztrófában elfelejtkeztek róla s nem törődött emlékezetével senki. Még Gouache is, aki egykor annyi lelkesedéssel festette meg arcképét, mintha nem tudott volna róla semmit s nem is törődött volna vele egyáltalán. Orsino csak egyszer, egészen véletlenül értesült Maria Con­suelo hollétéről. Egy este az angol előkelő világ egyik újság­ját lapozgatta, amikor Maria Consuelo neve ütközött szemébe. Arról volt szó, hogy bizonyos királyi vérből származó, igen előkelő s befolyásos öreg hölgy a télre Egyiptomba utazik. «Ő királyi fenségét» — mondta az újság — «Aranjuez d’Aragona grófnő kiséri». Orsino reszkető kézzel tette le az újságot és néhány perccel utóbb sápadt arccal kelt fel, hogy szobájába vonuljon. Nem tudta elfojtani csodálkozását, hogy Maria Consuelot olyan címmel ruházzák fel, amelyre ugyan törvé­nyes joga van, de amelyet maga Maria Consuelo sohasem használt. Még inkább csodálkozott azon, hogy Maria Consuelo Egyiptomban egy olyan öreg hercegnővel utazik, akiről álta­lánosan beszélték, hogy süket és minden inkább, csak nem szellemes útitárs. Magával a hit tényével Orsino nem sokat gondolt. Maria Consuelo nevének látása volt az, ami hatott rá és pedig annyira, hogy napokon át nem tudta rendbe szedni gondolatait. De a hatás nemsokára elmúlt s Orsino ismét belemerült egyhangú életének gondjaiba-1890. márciusának elején egy este, vacsora előtt, Orsino magányosan üldögélt szobájában. Az elvállalt nagy egyezség­nek már majdnem minden pontja teljesítve volt s Orsino előre látta, hogy két hónapon belül ugyanabba a nehéz helyzetbe kerül, amelyből egy évvel ezelőtt oly kiváló sikertelenséggel próbált szabadulni. Hogy úgy ő, mint Contini az egyezség feltételeit a leglelkiismeretesebb gonddal teljesítették, a hely­zeten nem segített. Hogy fáradhatatlan kísérleteket tettek a házak eladására, amihez joguk volt, de teljesen hiába fárad­tak, ez helyzetüket majdnem reménytelenné tette. Akár tetszett nekik, akár nem, Del Ferice úgy rendezte a dolgokat, hogy váltóik java része ép az építési munkálatok befejezésekor

Next