Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-09-21 / 38. szám

1920. szeptember 21. KÉPES KRÓNIKA vált esedékessé. Jelzálogkölcsönt venni azonos vagy megköze­lítőleg hasonló feltételek mellett más banktól lehetetlenség­nek látszott, úgy, hogy semmi reményük sem volt arra, hogy az épületeket kezükben tarthatják s utóbb bérbe adhatják. Egy pillanatra Orsinonak eszébe jutott az a ravasz ötlet, hogy a munkát szándékosan elhúzza s ilyenformán kényszeríti Del Fericet a váltók megújítására, de bővebb megfontolás után belátta, hogy ez az eljárás sem vezetne a helyzet tényleges orvoslására. A házak nem voltak eladhatók, Del Ferice ezt tudta s nem is gondolt a házak eladását célzó kísérletre. Azt tervezte, hogy az épülettömeget megtartja magának, bérbe adja s állandó jövedelmi forrásra tesz szert. Végeredményben a házak neki a valódi érték felébe sem kerültek, holott kivé­telesen gondos építkezésről, kitűnően megválasztott anyagról van szó. Orsino bizonyos lemondással ismerte be, hogy minden küzdelem hiába­való, hacsak rá nem szánja magát arra, hogy családjához fordul, ezt pedig nem akarta megtenni semmi áron. Elgondolkozott rabszolgai életén, mikor egyik inas levelet hozott számára. Orsino rá se nézett a levélre, csak félrelökte, de a levél lecsúszott a sima asztalról s a padlóra esett. Ahogy felemelte, figyelmét megkapta a címzés és a bélyeg. A bélyeg egyiptomi volt, az írás pedig Maria Con­­sueloé. Orsino megütődve tépte fel a borítékot s egy vékony papírra írt, több oldalra terjedő levelet vett belőle elő. Kezdetben alig tudta a levél sorait követni. Szive olyan he­vesen vert, hogy szinte boszantotta. Felállt, amilyen hosszú volt a szobája, végigment rajta, majd leült a lámpa mellé egy másik székre és biztos szemmel elolvasta a levelet elejé­től végig. Kedves Barátom ! Úgy­e csodálkozik, hogy oly hosszú idő után hírt hall felőlem. Utolsó levelét megkaptam. Mikor is volt az ? Egy éve, másfél éve ? Nem tudom. Jobb is elfe­lejtenem, mert nem szívesen emlékszem arra, amit akkor írt. Most én írok önnek. Miért? Egyszerűen azért, mert valami késztet rá. Összes okaim közül ez a legjobb. Sze­retnék egyet-mást hallani önről. Dolgozik-e még az üzleti világban, amely iránt annyira érdeklődött ? Vagy felhagyott vele és visszatért abba az életbe, melyet oly mélységesen gyűlöl? Szeretném tudni. Emlékszik, mennyire haragudtam annak idején, mikor ön megegyezett Del Fericevel abban, hogy az én szalonomban fognak találkozni ? Igazságtalan voltam, mert az a találkozás sok jóra vezetett. Sokszor gondolom, hogy ön nem egészen olyan, mint a hasonló rangú fiatalemberek, akik semmittevéssel töltik életüket — és «ezt sem tudják művészettel csinálni». Úgy emlékszem, ezeket a szavakat valamikor ön mondta magáról. De azóta bizony­ságot adott arra, hogy ha akar, más életet is tud élni. Re­mélem, még ma is ezt éli. Hát meghalt a szegény donna Tullia — és már másfél éve fekszik künn a temetőben. Amikor a halálhírét hallot­tam, hosszú levelet írtam Del Fericenek. Del Ferice vála­szolt. A gróf nem olyan rossz ember, mint ön gondolja, — vesztesége roppantul leverte — ezt vettem ki abból, amit írt, bár soraiban nem volt túlzás, vagy kétségbeesés. Szavai nem voltak puszta frázisok. Kár, hogy nem őriztem meg ezt a levelet, most elküldhetném önnek, de leveleket nem őrzök meg soha. Szegény donna Tullia! Nem tudom Rómát elképzelni nélküle. Róma nem lesz többé számomra az, ami volt. Bárhogyan viselkedett vonna Tullia másokkal szemben, velem csupa jóság volt, csupa barátság. Ahogyan a világban szerte-széjjel utazgatok, néha­­néha visszhangok szállnak hozzám s úgy látom, mintha Róma egy és más tekintetben változás előtt állna. Hallom, hogy mikor a nagy válság beköszöntött, az általános tönk rémületes volt. Azt hiszem, akkor ön is felhagyott a mun­kával, amint természetes is, mert dolgozni nem volt mit. De örömmel hallanám, hogy a nagy pénzügyi viharban ön nem károsodott. Bevallom, hogy az utóbbi idők óta meg­magyarázhatatlan aggodalommal vagyok ön iránt. Talán ez az oka, hogy írok és hogy azonnal választ is várok. Én a sejtéseket, előre­érzéseket s ehhez képest a figyelmezte­téseket téves, fölösleges s haszontalan dolognak tartottam és valójában nem is hittem, hogy önt bármi csapás érte volna, vagy fenyegeti a jövőben. De a következetlenség az asszonyok joga s még következetlenebbek lennénk, ha ezzel a jogunkkal néha-néha nem élnénk. Különben az önért való nyugtalanságnak ez a határozatlan érzése már régebben is elfogott, de még sem írtam. Talán most sem írnék, ha nem volna sokkal több szabad időm, mint amennyit fel tudok használni. Ki tudja ? Ha túlságos sok a dolga, írjon levelezőlapon csak egyetlen szót, hog­y nincs semmi baj. Itt Egyiptomban nem igen értjük meg az idő jelentőségét s kivált azt nem, hogy pénzt is érhet. Tétlen életet élünk, talán jó­magam nem annyira, mint környezetem, de nekem sincs túlságos sok dolgom. Ami időnk az alvás, étkezés és romlátogatások után marad, azt az éghajlat veszi igénybe. Mivel hírt kérek az ön dol­gairól, azt hiszem, illő egyet mást magamról is mesélnem. Elmondom, amit elmondhatok. Egy öreg hölggyel utazom, akinek társalkodónője vagyok — nem épen jókedvemből, de nem is kötelesség­ből. Ugy­e ez titokzatos ? El tud-e képzelni mint társal­­­kodónőt s mint egy hetven éven felül levő öreg hölgy mulattatóját? Nem is szükségből vagyok vele, engem nem értek veszteségek. Ellenkezőleg, amióta egy személyt — nevezzük komoradnak — szolgálatomból elbocsátottam, mintha jövedelmem megduplázódott volna. Mellesleg szólva, az illető komorna fogadót nyitott a Como partján. Amilyen élesszemű üzletember ön, talán összefüggést lát e szimpla tények közt. Sohasem tudtam a pénzzel bánni s nem értet­tem meg jelentőségét sem. Úgy látszik nem örököltem a családi tehetségeket. De térjünk vissza Egyiptomra, a Nílusra s erre a dahabijá­ra, melynek fedélzetén a sors tetszéséből most élek. Nem neveznek társalkodónőnek, hanem udvarhölgy­nek, ami egy és ugyanazon fogalomnak volna kifejezése, ha nem vonzódnék a hercegnőhöz­­őszintén, bármilyen öreg és süket is szegény. Ezzel sokat mondtam. Senki sem tud­hatja, mi a süketség, amíg hangosan fel nem olvasott egy süket öregnek, mint ahogy én naponta megteszem. Azt hiszem, a hercegnőről sohasem beszéltem önnek. Ismerem, amióta eszemet tudom, amióta egy bécsi zárdában neve­lődtem. Gyakran meg szokott látogatni s mindig hozott magával finom dolgokat — és imakönyveket. Emlékszem, egyszer egy skatulya cukrozott gyümölccsel lepett meg s azt mondta, hogy az Kiewből való. Azóta sem ettem ennél jobbat. Csodálatos, hogy az öregek és fiatalok közti von­zalom mily gyakran köszönheti eredetét a cukrászüzletnek. Mikor Rómából elutaztam, Nizzában találkoztam vele. A herceggel volt együtt, akinek egészsége akkor már igen rossz lábon állt. Nem sokkal utóbb a herceg, aki en­gem sohasem szeretett annyira, mint a hercegnő, meg is halt. A haláleset után a hercegnő megkért, maradjak vele, amíg jólesik. Gondolom, amíg él, nem is válok el tőle. Úgy bánik velem, mint a lányával — azaz, mint az unokájá­val — s ez az életmód különben is kedvemre van. Teljesen független vagyok s mégis tökéletes oltalom alatt állok. Amíg idősebb nem leszek, nem fogom megpróbálni, hogy megint három évig egyedül éljek. A barátságunk meglehetős furcsa. Hercegnőm min­dent tud rólam — amit ön is tud. Egyszer elmeséltem neki egész életemet s épen nem volt meglepve. Úgy gondolkod­tam, hogy miután vele vagyok s ő olyan jó hozzám, tar- 1039

Next