Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1122 KÉPES KRÓNIKA 1920. október 19. Erre a durva szóra felkapta fejét az öreg nő. Hogy átváltozott egyszerre az arca! Mintha kicserélték volna. Pirosság futott át hervadt vonásain, szeme lobogva lángolt, ajkai megreszkedtek. Csupa gőg, csupa büszke indulatos kevélység lett egyszerre. Odaállott, ökölre csukott kezekkel Tóthné elé. — Mit mondtál ? Te rongy! Te paraszt! Hangja élessé, sikoltóvá lett, metszett, mint a borotva. — Paraszt... Rongy paraszt! És fékevesztett, vad indulatában lábával a fazekak közé rúgott. Egymásután, sűrűen, őrült dühvel rugdalta, taposta, rombolta őket. Közben sikoltozott: — Paraszt! Rongy paraszt ! A lármára odacsődültek az emberek. A borhátiak ijedten suttogták: — A solymári méltóságos kisasszony! Szent Isten! Majd megint rosszul lesz ... Tóthné jajveszékelt, az öreg hölgy pedig tombolt féktelenül, eszeveszetten. Hangja mind élesebbé, mind sikoltabbá lett, ahogy szüntelenül kiáltozta: — Paraszt, paraszt... A kendő leesett fejéről. Ősz fürtei körülröpködték, mint vadul szállongó, megkötözött madarak. Körülötte garmadával állott az apróra összezúzott cserép. Senki se mert közeledni hozzá. És ekkor a vászonárusok felől futva jött egy kövér, öreges asszony. Ijedt volt és messziről kiabált: — Az Isten szent szerelmére ... méltóságos kisasszony ... már megint... már megint... Odarohant hozzá. Utat nyitottak előtte, aki hevesen ragadta meg a dühöngő karját. — Méltóságos kisasszony... Az Isten szent szerelmére ... Hallgasson rám ... jöjjön, menjünk haza ... Hiába volt minden szó. Solymári Atala taposta a cserepeket és sikoltozott, amíg össze nem esett, mintha hirtelen szélütés érte volna. Mereven, halottivá lett arccal feküdt és a vén, cselédforma asszony, sírva kiabált: — A kastélyba! Hamar menjenek a kastélyba. Péter kocsit hozzon, de mindjárt. Rövid negyedóra múlva ott volt a kocsi. Szélvész gyorsasággal jött és a hátsó ülésben állva, a kocsis vállához kapaszkodva, ijedt arccal hajolt előre Kollár doktor. Szerencsére épen a kastélyban volt, hogy szokott reggeli látogatását végezze. Sietve ugrott le a kocsiról és a kiváncsiakat félretaszigálva, futott az ájult hölgyhöz. Mialatt ruháját kigombolta, haragosan mozdult a vén cselédre: — Nem megmondtam, hogy ki ne engedjék ? Mire valók az orvosi rendelkezések, ha azokat senki se hajtja végre! Maga, Ágnes asszony ... — Ó, doktor úr, — vágott közbe amaz, kötényével szemeit törölgetve, — mintha nem tudná, hogy a méltóságos kisasszony mindig csak azt teszi, ami épen neki tetszik. Hiába minden jó szó, kérés, könyörgés... Az orvos a fejét a beteg mellére hajtotta. Ügyesen, gyorsan élesztgette az ájultat és mikor végre kinyitotta szemeit, odakiáltott a kocsishoz, akit kiváncsi kérdezősködéssel fogtak körül az emberek. — Péter, hé, ide állani egészen közel! Feltették az öreg hölgyet. Tóthné odasomfordált. — Hát az én károm ? Mi lesz az én kárommal ? — Menjen Kelemen tiszttartó úrhoz. Mindenki megmutatja, hol lakik. Lassan, lépésben hajtott el a kocsi. A doktor átölelve tartotta az öreg kisasszonyt, aki még mindig nem tudta hol van. Révedezve nézett körül, egypárszor ki akarta magát szakítani az erős karokból, de az orvos résen volt és annál erősebben szorította magához. — Csak nyugodtan, méltóságod. Mindjárt otthon leszünk. Csak nyugodtan. Nincs semmi baj. Szokatlan hőséggel tűzött alá a nap és alig mozdult valami gyenge, falevélringató szellő. Az útmenti, nagy kiterjedésű réten milliónyi virág pompázott sárga, fehér, vörös, kék, lila színekben és a szegélyző akácokon pompás, illatos fehér fürtök lengtek. Kollár doktor komoran vonta össze szemöldökeit, gondolkozott. Nézte a vén leány sárga, viaszszerű arcát, a merevnézésű, felrebbenő, újból lecsukódó szemeket, az ősz fürtöket, amelyekre Ágnes asszony gondosan kötötte fel újból a fekete kendőt. Vájjon meddig bírja ? Bizonyos, hogy szervezete a lehető legrosszabb állapotban van és azok a hirtelen, vad féktelenségű kitörések, amelyek a legkisebb felindulásra elfogják, előbb-utóbb katasztrófát idéznek elő. És mégis, hiába minden gondos óvatosság és figyelmeztetés. Kollár doktor azon tűnődött: nem volna-e jó, ha táviratilag értesítené Solymári Gábort. Elvégre legközelebbi rokona. Kötelessége, hogy ilyenkor mellette legyen, ha mindjárt sohase is volt valami túlerős közöttük a szeretet. Atalának senkije sincs, — a fizetett cselédeket nem lehet számításba venni — a gondos ápolás pedig feltétlenül életszükség reá nézve. Tulajdonképen nagyon aggódott. Még sohase látta enynyire megviselten az öreg kisasszonyt. Minden belső baja dacára csodálatosan ruganyos volt eddig. Ha ágynak is dőlt, néhány óra múlva már friss volt ismét és bejárta a kastély zegét-zugát, hogy rendben menjen minden. Szinte állandóan csattogott a hangja és nem tűrte meg maga körül a legkisebb mulasztást, hanyagságot sem. Úgy kellett történnie hajszálig mindennek, ahogyan parancsolta. Erős és következetes volt még különcködéseiben is. A kocsi bekanyarodott a sűrű, magas vasrácsozatba illesztett kapun. Még néhány fordulás a sárgálló, homokos úton és ott voltak a vörös kastély előtt. Kollár doktor maga emelte ki Solymári Atalát. Erős, magas férfi volt, széles mellű, vállas, mindössze harmincöt esztendős és arca érdekes, határozott vonalú. Általában szerették a községben. Atala gyakran mondogatta: — Nem tudom, mit csinálnék maga nélkül, doktor. Úgy érzem, olyan szükség reám nézve, mint a levegő. A falu egyik csinos, jókarban tartott házában lakott, lelkiismeretesen végezte kötelességeit és azonfelül, minthogy nőtlen volt, minden idejét tudományos búvárkodással töltötte. Sokat olvasott, szépen, választékosan beszélt és épen azért sokan csodálkoztak, hogy ambícióját a kis falusi körorvosi állás kielégítheti. A régi, omladozó vakolatú, sokablakos vörös kastély úgy állott a sugárosan tűző napfényben, mint valami igen öreg és igen fáradt ember, akinek cifra, rikító ruháját megszaggatták a viharok, akinek lábai kimerülten roskadoznak, de vén, dacos fejét mégis büszke gőggel emeli és a fehér futórózsák pompás, hamvas díszét, amelyek szinte a törpe, szegletekbe futó toronyig merészkedtek, kérkedve aggatja magára. Csaknem egy évszázad múlott el azóta, hogy néhai havaskövi Solymári Ferenc, a büszke, híres szépségű katona, odahagyta mértéktelen diadalainak színterét, hogy felépíttesse ezt a különös, zeg-zugos, meglepően össze-vissza hányt szobákkal tele házat, amelynek csak két emelete volt ugyan, de aki először benne járt, a fel- és leszaladó lépcsőkön, a körbe futó, keskeny folyosókon, okvetlenül sokkal magasabbnak ítélte. A „szép“ Solymári — ahogy még ma is emlegették — semmiképen se lehetett közönséges, természetes gondolkodású ember, amit különben az is bizonyít, hogy elvette a gyönyörű Waldburg Eugénia grófnőt, aki élete végéig ki