Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA mondhatatlanul büszke volt német őseire, bár azok egyetlen fillérnyi hozományt se juttathattak a magyar főúrnak és aki semmit se adva a világ mende­mondáira — amelyek a szép Eugéniát túlságos kacérsággal vádolták — szerelmesen, saját két karján hozta át ifjú nejét az új kastély küszöbén. Igaz, hogy ezért a vak szerelemért súlyosan bűnhődött később. A szép Eugénia két marokkal szórta a pénzt, minden­áron nagyvilági életet akart, örökös vendégeskedést, vége­­szakadatlan mulatozásokat és bár ezzel alaposan megingatta a hatalmas ősi vagyont, mégse ez volt a legnagyobb bűn, amit elkövetett. Solymári Ferenc egy napon kutyakorbáccsal vert ki házából egy nyurga, himlőhelyes német grófocskát és a szép Eugénia napjai ezután csakugyan szomorúkká lettek. Szó se lehetett többé pazarlásról, vendégekről és bálokról. Be kellett érnie a vörös kastéllyal és azzal a társasággal, amelyet ko­morrá, sőt embergyűlölővé lett ura nyújthatott. Naphosszat alig váltott egy-egy szót a szép asszonnyal, aki nyugtalanul, nekikeseredve, örökös sóhajtozással és fájdalmas panaszok­kal járta a zeg-zugos, különös szobákat, az összekötő, mere­dek lépcsőket. A délceg katona pedig szenvedélyes gazdává lett. Reggeltől estig a birtokán dolgozott, fáradozott, aminek eredményeként halálakor gyönyörű, tehermentes birtokot tu­dott hagyni három gyermekére: Bálintra, Sándorra és Ilonára. A német grófnő már rég elhalt ekkor, egészen fiatal korában, úgy, hogy gyermekei alig emlékeztek reá. Arcképe azonban ott függött még ma is a díszteremben, hol később Bálint, aki épen olyan jó gazda és takarékos ember volt, mint az apja, de amellett értett ahhoz, hogy szolgálataival az ural­kodóházat lekötelezze, nem egyszer látott vendégül királyi vérből való főhercegeket. Eugénia büszke, mosolygós arca felett diadém csillogott és halványkék selyemruha folyta körül fejedelmi alakját. Solymári Bálint, aki megszerezte a kamarási kulcsot, gazdagon és mint mondani szerette, egyúttal szíve szerint nősült. A kis, vékony, beteges arcú Alpár bárónő, aki maga volt a szelíd engedékenység és mindenben való megnyugvás, csakugyan meg is érdemelte a legteljesebb szeretetet. Rövid földi életében mindig azon volt, hogy másoknak örömöt sze­­rezzen és még betegségét is titkolta, amennyire lehetett, hogy férjét megmentse az aggodalmaktól. Tüdőbajban halt el, árván hagyva a kicsi, szenvedélyes természetű, inkább csúnya, de ragaszkodó, meleg érzésű Atalát. Solymári Bálint nem nősült meg többé. Élete végéig siratta feleségét és vágyódva gondolt vissza a vele együtt leélt boldogságnak néhány rövid, futó esztendejére. Solymári Ferenc másik két gyermeke messze elkerült a vörös kastélytól. Sándor, akit veleszületett tehetsége és hajlamai tudóssá avattak, szükségszerűen a fővárosba költö­zött, meghúzódva élt, elég jól házasodott és Gábor fiára tekintélyes vagyont hagyott, amely azonban a könnyelmű, nagyuralkodó, erején felül költekező ember kezeiben nagyon is gyorsan olvadt el Házasságával — egy egészen közönsé­ges, de nagyon gazdag kereskedő leányát vevén nőül — ren­dezte ugyan anyagi viszonyait, de az egyensúly később min­dig jobban és veszedelmesebben billent fel. Csupán az após erélyes fellépései segítettek valamelyest és az asszony, született Horváth Gabriella, takarékossági hajlamainak sike­rült felszínen tartania a sülyedésre minden pillanatban kész hajót. A leányok, Klára és Beáta nagyon jó nevelésben részesül­tek, de férjhez menni mindeddig nem tudtak. Az igaz, hogy Klárában semmi se volt a Solymáriak hagyományos szépségé­ből. Olyan volt, mint az anyja. Nagytestű, erős, keménycsontú, éles arcvonásokkal, széles közönséges orral, színtelen hajjal, amelyet simára fésülve viselt és így, tekintettel arra, hogy hozománnyal alig rendelkezett, nem csoda, ha leányfővel töl­tötte be életének harmincötödik esztendejét is. Beáta most huszonnégy éves volt, de olyan szépség, annyira telve a férfiak elcsábítására alkalmas bűbájjal, hogy bizonnyal csak a maga szeszélyes, nagyravágyó, követelésekkel teli természetének köszönhette, hogy eddig férjhez nem ment. Solymári Gábor végtelenül büszke volt reá és erősen hitte, hogy Beáta fényes házasságot köt és ezzel egy csapásra helyre lesz hozva min­den baj. A „szép“ Solymári harmadik gyermeke, Jolán, báró Ormayhoz ment nőül és teljesen elszegényedett. A fia nyakára hágott a vagyon legutolsó maradványának is és leányával, Valériával, egy igen öreg, rozoga, szegényes házban élte napjait valahol Erdélyben és átlag havonta háromszor zúdította siral­mas, segélyt kérő, panaszos leveleit a rokonaira. Gábortól ugyan nem kapott soha egyebet jó tanácsoknál, de Atala, aki alap­jában jószívű volt és szívesen segített, ahol tehette, küldött olykor nagyobb pénzösszegeket és egyebeket, amelyeknek hasznát vehette. Így állottak a dolgok a Solymáriakkal és most, hogy a doktor ott állott a még mindig eszméletlen beteg ágya előtt, megszilárdult benne az elhatározás, hogy idehívja Solymári Gábort. Itt rendelkezni, intézkedni kell, ápolóra is szükség van,­­ ki tudja mivé fejlődik ez az ijesztő merevség és vesze­delmeket hirdető öntudatlanság. Ő nem vállalhatja a felelős­séget, eltekintve attól, hogy az egész járás betegei csupán reá számíthatnak és így idejével sem rendelkezhetik szabadon. A szoba, hol Atala feküdt, nagyon régies és nagyon finom bútorzatával igen szép volt és lakályos. Talán valamikor a szép Eugénia pihent a pompás, faragványos mennyezetes ágyban, amelynek világoskék, nehéz­ selyem redőit csaknem színtelenekké fakította az idő; itt sóhajtozott a felül művé­sziesen festett, élénk ragyogású ablakok előtt és türelmetlen izgalmában hevesen vetette le magát az égszínűi kerevette, vagy babrált finom ujjaival a meisseni porcellánfigurák között, amelyekkel szinte roskadásig volt rakva a tükröslapú, üveg­falú, hatalmas szekrény. Ágnes asszony egymásután rakta fel a jeges boroga­tásokat. Vén, ráncos arcán nagy ijedelem ült. — Ilyennek még sohase láttam — súgta remegő hangon. — Reám néz és nem ismer meg. Istenem, máskor, ha rájött a baja, egy-két óra múlva friss volt újra és fenn járt, mintha semmi se történt volna. Kollár doktor nem felelt. Ott ült a kis íróasztalnál és megfogalmazta a sürgönyt. — Péter azonnal adja fel. Siessen Ágnes asszony, egyetlen perc veszíteni való időnk nincs. Péter futva ment a táviróhivatalba és odakünn össze­súgtak, ijedező arccal a cselédek. Ki tudja, talán fel se kel többé. Cs­akugyan, Solymári Atala nagyon rosszul volt. Kollár doktor maga töltögette szájába az orvosságot, rakatta fejére a jeges borogatásokat és sűrűen vizsgálta érvelését. Estére megérkezett a válasz Solymári Gábortól. Rövid, szűkszavú távirat volt. Kollár doktor megcsóválta fejét, amint átolvasta. — Nem jöhetek. Hívjanak ápolónőt. A beteg állapotáról értesítsenek. Testvéri szeretetnek csakugyan nyoma se volt ebben a rövid, hideg és elutasító válaszban, aminthogy egész életében csak akkor törődött Atala ügyei-bajaival, ha pénzre volt égetően szüksége. Ezúttal hihetőleg jobb napok jártak reá. Kollár doktor jól ismerte a család benső ügyeit. Egy pillanatig gondolkodott: ne tanácskozzon-e előbb az öreg Kelemen tiszttartóval, de azután elállt ettől a tervtől. Itt gyors segítség kell és kötelessége a másik közeli rokonhoz, Ormay báróhoz fordulni. Miután csak ezen egyetlen megoldás kínálkozott, válogatni amúgy se lehetett. (Folytatjuk.) 1123

Next