Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1124 LEVELEK HULLÁSA. Mikor legelőször találkozott vele, egy kapu alól lépett ki. Meleg, tavaszi zápor paskolta végig a járdát, a csator­nákban még bugyborékolt a víz, a rügyektől duzzadó fák mosolyogva könnyeztek a szétrepülő felhők közül kiáradó napsugárban. A meleg, barna, beszédes szemét rávetette .Filóra, azután az égre pillantott. A­ szoknyáját egy picit megemelte s gyors lépésekkel sietett végig a víztől ragyogó járdán. Itt-ott beletükröződött az alakja az aszfalt horpa­dásaiban összegyülemlett tócsákba, majd az arca fehérlett Filó felé egy kirakat üvegéről. Filó egész délután, de még este elalvás előtt is valami kellemes nyugtalanságot érzett. A leány otthon levetette a tavaszi kabátját, befutott a szobájába, lehúzta a nedves cipőjét s egy pici házi félcipőbe bujtatta a lábát. Mosolyogva gondolt a fiatal férfire, aki délután, mikor a kapu alól ki­lépett, hirtelen olyan meleg álmélkodással nézte az arcát. Másnap, mikor újra arrafelé ment, nem találkozott vele s este nyugtalanul hevert az ágyában. Filó egy félóráig járkált a kapu előtt, ahonnét tegnap a leányt kilépni látta, pedig nagyon jól tudta, hogy csak a zápor elől menekült be a kapu alá. Egy hét múlva találkoztak újra. A leány az anyjával a propeller hídjára lépett, amikor Filó éppen kifelé jött a hajócskáról. A leány egy picit elpirult, Filónak megdobbant a szíve. Néhányat lépett a jegyes ember felé, hogy jegyet váltson s visszamenjen a hajóra, de hirtelen elfordult, meg­állt. Maga sem tudta miért, de remegett a lába. Alig mert a leány után nézni, aki már fent ült a hajón s könnyedén nekitámaszkodott a pad korlátjának. A kis hajó szelíd brummogással elosont a hajóhidtó. Besiklote a hullámok hátán a Duna közepére s átcicázott a túlsó partra, a fehér füstöt könnyedén köpdösve. Filó most már szeretett volna utánarohanni. Gyorsan átgondolta, hogy kellett volna mellételepedni, beszédbe eresz­kedni vele s szégyenkezve vádolta magát. Azután felment a partra s belekeveredett az utcai járókelők közé. — Ostobaság — gondolta. — Hány lány tetszett már nekem! Holnap másik fog megtetszeni. Fiatal volt. Este nagyot ittak, sokat kacagtak, de néha hirtelen elkomolyodott. A leány otthon pirulva vallotta be magának . — Száz férfival is találkoztam már. Néhányon nevet­tem is, aki szerelemről kezdett beszélni. Hogy van az, hogy éppen ő . . . éppen ő tőle félek és mégis égő örömmel tölt el az a gondolat, hogy él s talán reám gondol ? Meg kel­lene, hogy szólítson, ha meglát valaho. Mellém kellene, hogy álljon. Ezt közönségesnek mondják és mégis . .. mégis ezt kellene tennie . . . Hónapok teltek el. A leány sápadt lett, a szeme této­ván röpdösött mindig az utcán, mintha valakit keresne. Egy júniusi délután bágyadtan lépegetett az anyja mellett a duna­­parti korzón. Széket keresett s meglátott néhány üres ülést, de egy pillanat múlva a tekintete Filóra tévedt, aki az üres helyek mellett ült. A vér hirtelen az arcába szökött, a lába megremegett, hirtelen az ellenkező oldalra fordult s rebegve szólalt meg : . — Talán a másik oldalra, anyám ? Az anyja csodálkozva bámult rá. — Hiszen itt több üres hely van. A leány azonban nem felelt, előresietett. Filótól messze telepedtek le. A leány hirtelen mélysé­gesen szomorú lett. Az arca izzott. — Miért nem ültem le mellé ? — kérdezte magától fájdalmasan. Filó egypárszor elsétált előttük s lopva a leány arcára nézett. Egyszer forrón, szemrehányón, fájdalmasan össze­­akadt a tekintetük. Filó megriadva, elkomolyodva tovább­sietett. Filó egy hét múlva a pályaudvaron találkozott a leány­­nya. Cigarettákért szaladt be a pályaudvar trafikjába. A leány az útikönyvek között keresgélt. Filó komolyan, zavar­tan nézett a leány felé s a leány hosszan pillantott vissza rá. Megsoványodott és szomorú volt. Kifizetett egy könyvet s a váróterem felé sietett. Filó a perronjegyautomatához ugrott. Idegesen bedobta a pénzt az automatába s a perron­­jeggyel a leány után sietett. A leány visszanézett, észre­vette, hogy Filó utána siet, meggyorsította a lépéseit Resz­ketett, a váróterem ajtajánál érezte, hogy egy picit megszé­dül, a szíve hevesen vert, az arca tüzelt, a könyvet hirtelen kiejtette a kezéből. Ebben a pillanatban lépett ki egy fiatal­ember a váróteremből. Felvette a leejtett könyvet s udvarias meghajlással odaadta a leánynak. Köszönt s majdnem bele­ütődött Filóba. A másik pillanatban mosoly derült a szája körül s hangosan rákiáltott Filóra: — Szervusz ! No ? Csak nem utazol ? Filó zavartan nézett rá: — Nem . . . azaz hogy . . . Csak be akartam menni a váróterembe. De már ment is visszafelé lehangoltan a barátjával. S amint tovaballagtak az utcán, komoran morfon­dírozott : — Ha én vettem volna fel a könyvet, akkor talán ... Megéreztem volna a mosolyából, a feje biccentéséből, hogy tetszem-e neki . . . Ha a könyvet én vettem volna fel . . . De nem én vettem fel . . . Szórakozottan lépkedett a barátja mellett s arra gon­dolt, hogy a leány most ül be valamelyik kocsiba. Most a vonat megindul. Talán soha többé nem látja. Egy év is eltelt, amikor egyszer a leányt egy férfi karján pillantotta meg. A Filó szíve megdobbant. Fanyar mosoly áradt szét az arcán. Nem is fájt valami különösen neki, legalább így akarta érezni. Hiszen természetes, egészen természetes, ami történt. Mikor az asszony észrevette, könnye­dén elpirult, a szemét hirtelen lesütötte, majd lopva újra a Filó arcába pillantott, mintha azt mondta volna : — Hát látod ? így van ez. — Persze, persze — motyogott magában Filó. — Micsoda ostoba álmodozás is volt! Sokáig bámult utánuk. Egy-egy kirakat előtt megáll­tak, a férfi beszélt s élénken mutogatta az asszonynak a kirakatban heverő holmikat. Azután eltűntek. Filó lement a propellerállomáshoz, ott ődöngött egy darabig. Nézte a kis hajókat, az idegen embereket, amint ráléptek a hajóhoz ve­zető dobogóra. Bámulta az ismeretlen arcokat, amelyek kö­zömbösen meredtek felé. Azután felment a lépcsőn a korzóra. Hideg őszi este volt. Alig lépkedett egypár ember a korzón. Leült ott, ahol egyszer régen őt megpillantotta. S kiment a pályaudvarra is. Cigarettát vett most is, hiszen kellett neki a cigaretta. Majd a kirakott könyvtömeg felé vetett egy pillantást. A lelkétől bőven ömlő fájdalma hullámokban taraj­­zott fel: — Hát miért nem jön most újra? Csak még egyszer látnám, amint kertüris keze végigszalad a könyvek között. Sokszor találkozott azután vele az utcán. Hol az urá­val ment, hol egyedül Egyszer, úgy látta, elpirult, de nem nézett soha a szemébe. Néha szomorúnak látszott, néha közömbösnek. A színházban néhányszor nevetni is látta. Az ura már kövéredett kissé, nagyon figyelmes volt hozzá. Az asszony valami természetes bájjal fogadta a figyelmességét. Nem volt szomorú, nem látszott, hogy őrülne. Élt. KÉPES KRÓNIKA 1920. október 19.

Next