Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA Egyszer egy lépcsőházban találkozott vele. Az asszony egyedül jött le s a bársonyköpenyét összehúzta a nyakán. A fordulónál találkoztak s egy pillanatra meghökkenve bá­multak egymásra. Filó még érezte is az asszony meleg par­fümjét, hallotta, amint megsuhan a selyemszoknyája, azután eltűnt. Utána figyelt. Hallotta még a tompa lépéseit a lépcső szőnyegén, azután ennek is vége volt. Évek teltek es Filó megnősült. Boldog próbált lenni. A felesége csinos asszony volt s jól, formásan éltek, mint két tiszta, rendes, becsületes ember. Egyéb nem volt a házas­ságukban. Egyszer az operában szembe kerültek egymással a páholyban. Ő is az urával volt. A négy ember ült mereven, illedelmesen, az aranyos, bársonyos kis kalitkában, az ember­erdőn, parfümös levegőn átbámulva egymásra. Ültek nyu­godtan, izgalom nélkül. A Filó felesége is át-átpillantott a szemben levő páholyba, megnézte az asszony ruháját, a finom nyakát, a frizuráját és „ő“ is át-átpillantott diszkréten, majd egyszerre csak panasz nélkül, valami megenyhült, szelid mo­sollyal a Filó szemébe tévedt a tekintete, mintha anyáson azt kérdezte volna : — Hát boldog vagy ? Jól van. Hát jól van. Sok-sok idő eltelt. Volt hét, hogy majdnem mindennap találkoztak. Most már egész bátran, valami nyugodt, érett őszinteséggel néztek egymás szemébe. Nem tartoztak egy­másnak semmivel. Filó egyszer egy várakozó autóban az asszonyt pillan­totta meg. Az asszony szeme tele volt könnyes. A Filó tekin­tete rámeredt az asszonyra s az asszony arca hirtelen ki­engedi tőle, mintha valaki szelíden megsimogatta volna. Filó­nak meghalt a kis­fia. Az arcát sokáig elárnyékolta a mély bánat. — Tudom — beszélt az asszony szeme, amikor talál­kozott vele. A meleg, bársonyos tekintete csak néhány pilla­natig sugározta be a férfi arcát s ennek szeliden megeny­hült a lelke tőle. Azután egyszer az asszony eltűnt. Évek teltek el s Filó nem találkozott vele. Sokszor, amikor egyedül maradt a gon­dolataival s a múltja, mint valami rég látott felhő úszott el az emlékeiben, hirtelen összeszorult a szíve: — Talán meg is halt ? Legalább a nevét tudtam volna meg ! Vagy csak egyszer beszélhettem volna vele. Azután érezte, hogy telik az élet, öregedett. A barát­­jait, ismerőseit lassan eltemette. Egyszer egy este társa­ságba tévedt, ahol az asszonyt megpillantotta. Igen, ő volt. Az asszony is megismerte őt. A haja már őszes volt, az arca hervadt, csak a meleg, szelid fény maradt meg a szemében s az alakja volt a régi, kellemmel, finom mozgással telt. A háziasszony Filót bemutatta neki Csodálkozva néztek egymásra. Olyan különös volt, hogy most beszélniök kell egymással — Mit mondjunk egymásnak ? — susogta az asszony pillantása. De mégis beszéltek, közömbös dolgokról, úgy, mint a többi, akik mellettük zajlottak. Csak a szemük sirt fel néha, panaszosan egymásba sugározva. Mikor elváltak is érezték, hogy tulajdonképpen vala­mit kellene mondaniuk egymásnak. Valamit, ami az egész életüket fájdalmas melegséggel árasztotta el. Később Filó megismerkedett az asszony urával is. Meg­hívták 8 Filó összebarátkozott a férfival Egyszer ebéd után az asszony ura egy fényképet hozott elő s Filó elé tartotta: — Nézd. Ilyen volt a feleségem leánykorában. Dehát mikor ezt a képet csináltatták, még nem is ismertem. Filó elsápadt. Szomorúan a kezébe vette az arcképet. Abban a ruhában, abban a kalapban volt levéve az asszony, amiben ő legelőször megpillantotta, akkor, amikor a mámo­ros tavaszi zápor után a kapu alól elibe libbent. A férj gyufát rántott végig a gyufatartón s amint a szivarra gyújtott, csak úgy a szivar mellől mondta ! — Úgy-e, helyre leány volt? Meghiszem azt! Szeret­tem is. És ő is szeretett engem. Füstcsomót fújt ki a száján s kivette Filó kezéből a képet s rábámulva, elmélázó mosollyal mondta : — Ha a régi szép időkre gondolok, csak ezt a képet nézem. Szeliden mosolyogva, egy picit a fejét fölemelve foly­tatta tovább: — Pedig hát akkor . . . Még akkor az enyém se volt. Ki tudja, hol kalandozott a lelke? — Hát persze — szólt halkan Filó s a fejét lehajtotta. Az asszony lépett be. Az arcképre pillantott s hirtelen a Filó szemébe siklott a tekintete. A telefon csengője megcsendült, a férjet a telefonhoz hívták. Az asszony leült, nyugodtan, szeliden pillantott Filóra. Egy nagy ablak nyitva volt s az ablakon a rügyező orgona­bokrok felett ragyogó kék ég mosolygott be a szobába. A felhők játékosan szárnyaltak el a fák felett. Olyan mámo­ros, biztató, örömre gerjesztő volt az élet, mint akkor régen. Filó sóhajtott, felkapta az arcképet s hirtelen az ajkai­hoz szorította. Azután lassan leeresztette az arcképet az asztalra. Az asszony felállt. Mintha semmit sem látott volna. Az ablakhoz lépett s a függönyöket még jobban széttárta. A keze remegett a függöny zsinórján, amint fájdalmasan maga elé susogta: — Késő! S a tekintete szomorúan egy hófehér felhőre tévedt, mely boldogan, szabadon úszott tova. Pásztor József. AZ ELMARADT NYARALÁS. Van egy csalhatatlan szer a neuraszténia ellen és ez a falu. Távol lenni a város zajától, kultúrájától, telefonjától és újságjaitól és járni a mezőket, réteket és sokat aludni a gyötrelmes városi éjszakázások után. Az ember visszanyeri rugékonyságát és bölcseségét, mellyel a való értékére tud leszállítani mindent, amit a városi élet nyújt és a sok nyugati maszat után egy kis falusi fehérség költözik a lelkébe. Feleségemmel elhatároztuk, hogy falura utazunk. A hosszú ellenséges megszállás miatt úgyis hosszú ideig még hírt se hallottunk rokonainkról, jó lesz hát, ebben a falu­siakra utalt világban újra felvenni az összetartozás fonalát ott, ahol elszakadt. Ezzel mi is annak a divatos nézetnek helyességét dokumentálnánk, hogy az elszakadt és megun­dorodott falut vissza kell hozni a városhoz. Nem sokat gondolkoztunk. Rövid csomagolás után, — ami bohém népeknél módfelett gyorsan megy, — már sza­ladt is velünk a vonat a drágalátos Alföld szíve felé. Kattogó kerekei altató dalt dúdoltak, ránk, sajnos, hatás­talanul, mert állva utaztunk hét órán át és mint őrszem az éjszakában, vigyáztuk a halkan horkolók álmát, akik ritmi­kusan inogtak üléseiken és ütögették össze barátságosan a fejeiket. Lám, már itt a vonatban is jobb megértés honol az emberek között, mint a kimért formaságok bölcsőjében, a városban. Elég, hogy kiérjen az ember bűnös légköréből, már embernek tartja felebarátját, összekapaszkodik vele és szépen aluszik. Ah, szeretni! Szeretni az­­embert, majdnem önzetlenül, csak azért, mert belekapaszkodhatunk! Szeretni csak azért, mert osztályosunk egy éjszakai úton: erre nem a város tanít, hanem a falu, ahol a szűrök egymásra borul­nak a csillagos ég alatt és tehenek mennek békességben egymás mellett egyforma sorsukkal és az embereknek egy­formán kell a napsütés, meg az eső 1 Óh, falun újra meg­ 1125

Next