Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1126 KÉPES KRÓNIKA 1920. október 19. tisztul a lélek és amit benne az ötemeletes házóriások leromboltak, balzsamos kezével újraépíti az akácillatos falu. Fáradtan és egy kissé álmosan érkeztünk, mint hosszú silbakolás után a katona. Mégis egy gyalog tournéval kezdtük meg falusi szereplésünket, bizonyítva ezzel is, hogy egészségünk ápolására tett fogadalmunkat elég komolyan vesszük. Néhányszor pihenéssel szakítottuk meg utunkat, míg végül mégis csak elfogyott, éppen delet harangoztak, amint a faluba értünk. A nap pont merőlegesen sütött, szinte izzadtak a fehér házak az akácfák sorjában, miknek alig hogy csak tenyérnyi árnyékuk volt. Fehér népség az ebéddel készült ki a földekre. A levegőt a falu megszokott szaga, a por, gabona és a föld szaga szaturálta átal. Baktató szekerek nyomában utcaszélességben kavarodtak a porfelhők, szárnyas jószágok rebbentek széjjel, egy-egy kutya állt meg szaladtában ugatni. Az egyik oldalon libacsapat himbálódzott a tó felé, egy másik csapat már szunyókált a gyepen. Ah, a falu mitsem változott. Mint nem várt vendégeket, általános csodálkozással fogadtak bennünket, ami nem volt minden öröm hijján. Katica sógornőm, a kis bájos fiatal özvegy, mosolyogva borult feleségem nyakába, ami, szerénytelenség nélkül mondtam, inkább nekem szólt. Ó, ő mindig csak jót várt az ilyen látogatásoktól ! Esti sétákat a tóparton, mikor a békák kuruttyolnak andalító vallomást a párjuknak és tücskök cirpelnek és olyan a hangulat, mint a bűbájos gyermekmesékben. Az ő szentimentális lelke nagyon vágyódott egy megértő baráti szív után és ezt bennem sejtette dobogni. Tavaly legalább még így volt és ha a pesti politikai krízisek le nem járattak a szeme előtt, akkor az idén is így lesz. Megállapítottam, hogy szépsége, üdesége a régi, tehát marad mint volt, Katica ma is a legszebb asszony a famíliában. Ha hosszú ideig nem láttuk egymást, az ilyen találkozás szolgáltatta az egyetlen ürügyet ahhoz, hogy megölelhessem és megcsókolhassam őt. Minden erőmmel, amit az utazás és gyaloglás meghagyott, magamhoz öleltem, bármint szabadkozott, kikerestem pici piros száját és a csókok özönével bizonyítgattam, hogy szeretetem a falu iránt mitsem változott. Katica a füléig elvörösödött, feleségem pedig diplomatikusan véget vetett a rokoni ömlengésnek. — Nézd, csak! Talán abbahagynád már! És én abbahagytam. Elvégre gyógyulni jöttem a faluba. Katica a maga nemében valóságos paradoxon volt a faluban. Amellett, hogy elsőrendű gazdasszony volt, számottevő fogyasztónak bizonyult az irodalom terén. Minden szabad idejét olvasással töltötte. Imádta a verseket és a regényeket, különöskép melyekben holdas estékről volt szó, meg forró szerelmekről, örök tavaszról, meg emberpárokról, akik kár a karban, boldogan járták az életútjukat. Hogy a sok versből, meg regényből mi maradt meg Katica kis homloka mögött, azt nehéz volna megállapítani. Korántsem valami leszűrődött bölcseség, inkább valami nagy bizakodás, hogy elárvult életében újra párjára akadhat, ha már az elsőt elragadta tőle a könyörtelen sors és ha már beigazolódott a vénasszonyok jóslása és ebbe nem halt bele. Az első években egy kicsit melancholikus volt és sovány, a következőkben már mosolygott és kövéredett, míg végre egészen összeszedte magát. Szemei ismét élénken ragyogtak, arca visszanyerte régi piros-pozsgás színét és Katica újból kedvet kapott az élethez és újból kacagott. Ha néhanapján mégis visszapottyant szomorúságába és én kéznél voltam, hamarosan megvigasztaltam őt. — Meglátod, Katica, egy szép napon majd csak eljön valaki érted és elvisz magával a boldogságba, — mondottam, mert hát éppen kéznél voltam és Katica éppen szomorú akart lenni a tó partján, mert valami megint nagyon bántotta a szívét. Katica nem felelt, de én folytattam: — Nem valami kétesértékű regényhős vagy újságíró, hanem egy tisztességes ember, egy tanító vagy jegyző, egy olyan ember, aki méltó lesz hozzád és megboldogult urad tiszta emlékéhez. És, te újból boldog leszel, Katica. De Katica ezen a költőies estén már nem volt az a könnyen hivő mint tavaly és tagadólag rázta a fejecskéjét. — Óh, — mondotta, — te is csak olyan vagy, mint a vénasszonyok. Ugyanazon szavakkal vigasztalsz: sablon, mely minden érzést nélkülöz, magad sem hiszel bennük. — De Katica, mi történt veled? — Semmi. Hagyjuk! — legyintett lemondólag Katica, aztán így folytatta: — Egy legutóbbi novelládban azt írtad, hogy nincs boldogság a földön és hogy az élet megcsal bennünket. A remények csak ígérnek, aztán szaladunk a vágyak után, elérjük őket, hazugságon kapjuk, félredobjuk és szaladunk új vágyak után, mert ilyen az élet! És ha ilyen az élet, akkor még az a kis vágy bennem a boldogság után is hiábavaló, csalóka ábrándkép. Mért ámítsz hát engem?! Erre nem voltam ugyan felkészülve, de azért nem adtam fel a harcot. — Mikor azt a novellát írtam, Katica, nem volt otthon egyetlen deka lisztünk sem. Mindig ilyen novellákat írok, ha baj van a háztartás körül. De belátom, hogy szemtelenül hazudtam, mert igenis én hiszek a boldogságban és hiszek főleg a te boldogságodban és soha többet nem írok ilyen szamárságokat. De Katica hirtelen sirdogálni kezdett. Igaz, hogy a hold szép telitányérral ragyogott a tóba és a tücskök is cirpeltek, mégis váratlanul jött ez a zokogás és különöskép hatott rám. Valahogy okosan kellene a vigasztaláshoz látnom, mert egy asszonyt zokogni hallani, ahol én üdülni jöttem ide. De ekkor váratlan dolog történt. Katica a vállómra hajtotta fejecskéjét, amely lassan a plasztrónom fölé csúszott, pont oda, ahol a szívem kalimpált. Aztán karjaival átfonta a nyakamat és ezt mondta: — Óh, ne hagyj el soha! Nagyon szeretlek! * Idáig írtam novellámat, aztán elmentem sorbaállni lisztért. Közben kialakult bennem a mese befejezése is. Katicát megpirongatom és rábeszélem : vonuljon kolostorba, reménytelen szerelmével együtt Én már nős vagyok, ezt jól tudja, azt is, hogy imádom a feleségemet, tehát már nem szerethetem őt. Ha már elkövette azt a nagy hibát, hogy belém szeretett, keressen megnyugvást és feledést a vallásban, mely mindnyájunknak édesanyja. Így fogom befejezni. Ez tetszeni fog a feleségemnek is, egyben pedig tanúbizonyság lesz amellett, hogy erényeimben megingathatatlan vagyok. Közben megkaptam a félkiló lisztet. Boldogan siettem haza és ujjongva rontottam a konyhába: — Asszonykám, egy félkiló liszt! Éljen a kisgazdatársadalom ! De az asszonyka nem örült, hanem az arca szokatlanul komor volt, aminek a nyitját nem is kellett sokáig fürkészni, mert így szólt hozzám: — Az idén nem utazunk le Kerényesre. És talán jövőre sem. — Mért?! Történt valami szerencsétlenség, talán levelet kaptál és... talán meghalt valaki és... hát beszélj! — hadartam villámgyorsan. Feleségem szokatlan nyugalommal válaszolt: — Olvastam ezt a készülő novelládat. Katica személyében ráismerek Erzsire. Ő szokta veled a holdat nézni a