Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA tóparton és ábrándozni és egyáltalán képesnek tartom min­den bolondságra, még arra is, hogy beléd szeressen. — De, kisfiam! Hiszen ez a novella még nem kész! Ellenkezőleg, igen hatásosan fogom befejezni! Hallgass csak ide : Katica az én rábeszélésemre kolostorba vonul, lemond minden földi örömről és tényleg vigaszt talál. Aztán később hálás leveleket fog írni nekem a külvilágba, hogy megmen­tettem a lelkét. — Na, ez már igazán bizonytalan dolog. Erzsi soha­sem vonulna kolostorba és még ennél is hihetetlenebb, hogy erre te beszélnéd rá... egyszóval, néhány évig nem utazunk Kerényesre. Letettem a félkiló lisztet és hallgattam, megállapítva magamban, hogy ezt a novellát ráértem volna megírni a kerényesi nyaralás után. Tihanyi Lajos: A VIRÁGÁRUS ASSZONY. Az utcán mentem, zajos, kocsilármás vasárnap délután , az emberek lökdösték egymást a járdán, az utcaszélen koldu­sok nyújtották kezüket s a sarkon erős, épfogú, pirosarcú asszony kínált virágokat az arramenőknek. És a porlepte, ünneplő utcán, a zsúfolt villamosok csilingelése közben eszembe jutott régi gyermekségemből egy eltűnő emlék: a virágárus asszony. Hosszú, vézna nő volt. Vastagszálú, ősz haja kikandikált a szürkévé kopott, elnyűtt főkötő alól. Arca ráncokkal volt tele, mély barázdákkal, melyekkel az idő szántotta fel valaha tán kívánatos bőrét. Kis szemeivel szaporán pislogott, mert már bántotta elgyengültségükben őket a napfény. Kiálló arccsontjai fejét egész négyszögletessé tették; fogatlan állkapcsa szinte lelógott, alsó ajkának petyhüdt, piros bőre lankadtan hajolt kifelé. Virágait hosszúkás, nádból font kosarakban tartotta, egyeseket pedig kékzománcú, alacsony vödörben. A mi utcánkban ült, kora reggeltől késő estig egy háromlábú, testetlen faszéken, közel hozzánk, és anyám, ki jószívűen mindenkit megszánt, megengedte, hogy a nagy, széles lépcső alatt, mely verandánkra vezetett fel, tarthassa éjnek idején kosarait, virágait. Sokszor juttatott neki ennivalót, ebédet és gyakran hallottuk, amint egyet-mást félretéve, mondta : — Ez majd a virágárus asszonyé lesz ! Hogy hol lakott, nem tudtuk. Reggel halk lépéssel tűnt fel csontos, sovány alakja, alázatosan köszönt és csendesen, mint aki érzi alkalmatlanságát, távozott holmijával. Néha, ha hirtelen eső jött, maga is behúzódott a lépcső alá, ázott ruhájában, vacogó fogakkal didergett szegény és összehúzta vállán barnás, szinehagyott nagykendőjét. Az ebédet, amit anyámtól kapott, mohón habzsolta be. Keze reszketve fogta a kanalat és sokszor csöppentette le foltozott só­színű ruháját. Leves és főzelék volt az étele, a húsra csak vágyva nézett, de nem tudta megrágni fogatlan szájával. Kenyér belével törülgette ki a tányért annyira, mintha már meg is mosták volna. Ha elmentünk előtte az utcán, sohasem mulasztott el egy hangos, megnyújtott «Kezét csókolom kisasszonyká»-t. Mi büszkék voltunk, mert akkor még senki sem köszönt nekünk így. De nem akartuk mutatni és ezért valami olyan leereszkedő gőggel, ami csak ilyen éretlen, növésben levő gyermekekben van meg, fogadtuk a köszö­nését. Sokszor tanyáztunk mi is a lépcső alatt napközben, ha bújócskát játszottunk, vagy ha várat építettünk az ott levő homokból. Egyszer, mikor játszás közben össze-vissza túrtuk a földet, egy virágot találtunk a porban, ami bizonyára a kosará­ból esett ki. Felcsillant a szemünk, majdnem verekedni kezdtünk érte, de egyszerre csak... mintha egyet gondoltunk volna, csendesen, józan nyugalommal ítéltük oda egyikünknek... ... És este, vacsora után, mikor anyánk már aludni küldött, egyenként szökdöstünk le a sötét kertbe, mi négyen, akik mind egyet gondoltunk s reszkető kézzel nyitottuk fel a dobozokat és vettünk ki belőlük egy-egy virágot. Reszkető kézzel, dobogó szívvel, de azért diadalmas lélekkel osontunk vissza és botorkáltunk a nagy feketeség­ben ; mi csinytevő, éretlen gyerekek, kik nem gondoltunk arra, hogy egy szegény, abból élő asszonytól vesszük el a virágokat és a tolvaj szót megbotránkozva utasítottuk volna vissza ... ... És ezentúl minden este, lámpaoltás után négy árny suhant le a csöndes kertbe, lábujjhegyen settenkedett a veranda lépcsőjéhez s a maga­tehetetlen, alamizsnára szorgó öregasszony mindennap négy virággal lett szegényebb... Egy napon aztán hiába vártuk a virágárus asszonyt, Nem jött. A virágai ott hervadtak, rothadtak, mig anyám ki nem dobatta őket, hogy ne rontsák a levegőt. De a kosarakat, a széket otthagyták, hátha vissza­jön értük. Elmúlt a nyár, és a tél is és a lépcső alatt még min­dig gazdátlanul, árván hevertek a nádfonatú kosarak. Az utcasarkon más asszony kezdte kínálni a tavasz virágait, aki nem köszönt nekünk s ha arra ólálkodtunk, «maguk»-nak szólított és elhessegetett bennünket. Mi ezért mély­ségesen gyűlöltük őt és vágyva vártuk vissza a régi virág­árus asszonyt alázatos köszöntésével és a virágaival, melye­ket — szinte közös tulajdonnak tekintve — oly jól esett meg­dézsmálnunk. Nyár derekán egyszer, rendezkedés közben így szólt anyám: — Azokat a kosarakat el kell takarítani onnan! — És ha visszajön értük a virágárus asszony ? — kér­deztük kórusban hirtelen. Anyánk meghatott hangon felelte: — Nem jön az már vissza gyerekek... Meghalt szegény. Imádkozzatok érte... Mi egymásra néztünk, a tekintetünk riadtan, csügged­ten kapcsolódott egybe. De ... nem a szegény, elköltözött virágárus asszonyra gondoltunk, hanem önkénytelen és ön­tudatlan arra, hogy hiába vágytuk, hiába reméltük, már soha többé nem osonhatunk nagy titokban, egymás elől is bujkálva, az este sűrű sötétjében, a nádkosarak, a virá­gok felé... Egymásra néztünk... és mi négyen, akik mindig egyet gondoltunk, hirtelen egy gondolattól megkapva, rohanva sza­ladtunk a lépcső alá, mi vad, kegyetlen ifjú gyerekek, és nekirontottunk a nádból font dobozoknak, hogy szétszedjük, összeromboljuk őket... Felvillanyozódva osztozkodtunk a nádrudakon, csillogó szemmel, lázasan, reszkető kézzel osztottuk, számoltuk, rakos­gattuk őket... Mi négyen, kegyetlenszívű, önző, féktelen gyerekek és nem gondoltunk arra, hogy mi csakis azért örül­hetünk, mert nem jön többé vissza a virágárus asszony.. * * » ...A vasárnapi utcán a nyüzsgő, csak magára gondoló embersokaság között, a megpuhult aszfalton a koránsárgult gesztenyefák alatt, hirtelen ... magam sem tudom hogyan, miért, valami lelki megbánással, régi idők nagy, erős vissza­­kivánásával jutott eszembe a virágárus asszony... Novotny Margit, 1127

Next