Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1130 KÉPES KRÓNIKA 1920. október 19. mesterei: mindent fizetnek, amit a felség kénye-kedve összevásárol. Flóra nem volt jártas a nagyvilági körökben, annál kevésbbé a félvilágiakban, de azért rögtön tudta, hogy ez az úr nem férje, még csak nem is vőlegénye ennek a szép kisasszonynak. Tudta azonnal, nem a szakajtó formájú rengeteg alkotmány miatt, mely a hölgyecske szép fejét födte, sem a brilliáns zuhatagért, mely úgy elborította, mint valami hindu istenséget csillogó ékességet. .. Ezek miatt bátran tévedhetett volna; manapság legtöbb tisztességes asszony is úgy ruházza magát. De tudta, mert lehetetlen az ilyesmit azonnal nem tudni. Parfümöt vásárolt a kisasszony. És azt akarta, hogy valami nagyon különös, finom dolgot adjanak neki: összehordták az egész boltot.. . Az angol királyné számára sajtolt ibolya-párlatot, az orosz cárné kedvenc orkideakivonatát... De a nőcske csak kedvetlenül fintorgatta fitos orrocskáját. Végre a főnök diadallal és szent áhítattal parányi dobozt hozott elő, melyből még parányibb kristályüveget halászott ki. Kábító illat áradt szét már a zárt dobozból, a csukott üvegből is. — A perzsa sah parfümje ! — jelentette diadalmas komolysággal. Siraz rózsaberkeinek egyéves terméséből sajtolták s tízezer gránátalma biborszínű magjával festették rubinszínűre... Három emberéletbe került, míg azt a kis üveget európai kézbe csempészhették. A nem közönséges fantáziával rendelkező főnököt — úgy látszik — egészen mámorossá tette, megihlette vevője szépsége s a kitűnő üzlet reménye. De — úgy látszik — jól ismerte embereit, mert a kisasszony apró, de csodálatos ragyogási szeme megvillant. . . intett a főudvarmesternek s a jámbor fiú engedelmesen fizetett olyan összeget, melynek hallatára pillanatra elállott Flóra szivének dobogása. Alig tudta ismételten eldadogni kívánságát, melyet a kis inas, éppen oly szórakozottan, mint ő,már harmadszor tudakolt. Az üvegcsét becsomagolták, a párocska megindult az ajtó felé. Mind a három férfi: a két segéd, a túl boldog főnök, hajlongva, alázatosan kisérték. A pénztároskisasszony irigységtől sápadt arccal, meredt szemmel bámult. A kis inas felkapaszkodott a pultra, hogy jobban lásson. Flóra mondhatatlan keserűséggel szivében nézett utána .. . A nagy üvegajtó becsukódott. A három görnyedt, alázatos alak szinte parancsszóra kiegyenesedett s három pár szem rút hunyorítással összenevetett... Valami olyan sértő, alávalóan durva volt ebben a csúf vigyorgásban, hogy Flóra az egész női nem helyett szégyenében mélyen elpirult. Alig várta, hogy kint legyen a boltból. Büszkén, boldogan fogta karon az urát, aki türelmesen várakozott rá. — Megvette, édesem? — Nem. Csak egy kis üveg kölni vizet vettem . . . egy koronáért. — De miért nem? — bámult a férj. — Ha annyira szeretné ... — Nem kell... Semmi sem kell . .. még a perzsa sah parfümje se kell... még ha százezer gránátalma rubinszínes magját használnák is hozzá .. . Jaj, de gyönyörű szép idő van ma! Milyen pompás levegő ! Nézze csak, szivem, mennyi remek virág ! Szebb ez nekünk, úgy-e, mint Siraz rózsaberkei? Ne nézzen rám olyan csodálkozva, drágám, most tanultam bent a boltban .. .Jöjjön csak, majd elmesélem . .. S vidáman, könnyű léptekkel indultak hazafelé. G. Miklósy Ilona: PICTOR IGNOTUS. A szép marqueza már több mint két óra hosszat ült az ezüstfoglalatú hatalmas tükör előtt. A brokátos székekre bágyadtan hullott az őszi reggeli napsugár és szikrázva csillogtak a nehéz selyemruhák, melyekre sápadtszirmú liliomokat hímeztek aranyfonálból, ezüstszálakból. A marqueza elmerengve ült a tükör előtt és visszafojtott lélekzettel nézte gyönyörű vállait, mélytüzű szemeit. A zenélő órán halkan csendült fel egy fáradt témájú andalúziai románc. Jól ismerte, hallotta naponként sokszor, már évek óta s most mégis megrezzent tőle. Sietett. Az óra elhallgatott, a zene utolsó hanghullámai szinte némán lebegtek a fojtóan illatos szobában. A marqueza végre teljes díszében ült a tükör előtt. Határozottan szép volt. Hiszen ezt úgyis tudta, a tükör semmi újat nem mondott neki. Ma azonban mégis jól esett magát látnia így — diadémosan, selyembársonyban. Még egyszer végignézett magán, aztán fölvette halványzöld állatvetőjét és lesietett a lépcsőkön... Délután három óra lehetett, mikor Sevilla egyik sikátorában megállott egy ódon, kőcsipkés-párkányú ház pántos kapuja előtt. Itt dolgozott a festő. Szép fiatal ember volt. Hófehér homlokára lágyan hullottak fekete fürtjei, szeme ragyogva nézte végig a marqueza alakját. Csodálatosan festett. Ecsetje nyomán fakadt a tavasz minden színpompája, a nyár minden verőfényes szépsége, az ősz minden bánata s a tél dermedt komorsága. A Madonna-festészet egyik leghivatottabb mestere volt. A szép marquezát mint a „Szeretet Anyját“ festette s a gyönyörű asszony ma ült neki utóljára modellt. — Azonnal készen leszek, marqueza, — mondotta a festő, ecsetjét az aranyos tónusra élezve — csak még a gloriola hiányzik. A marqueza ijedten figyelt fel a szóra : „gloriola“ ... Az arca elsápadt, a hangja elfulladt, amint rekedten tiltakozott: — Mester, a gloriolát nem festheti a fejem köré! Gondolja meg, a Madonna meg én! Majd talán ... egyszer... S ahogy a festő nem akart ebbe belenyugodni, töredezve egy szörnyű titkot mondott el, amit még a lelkiatyjának se gyónt meg soha. ... Öt éve történt. Azóta nem hagyja nyugodni lelkiismerete. Elkápráztatta fiatal fejét a pénz, a vagyon s egy reggel holtan lelték mennyezetes ágyában az anyját... Ő volt a gyilkos, mérget öntött az anyja italába, hogy minél előbb szabad legyen és birtokába jusson az örökségnek... A festőn végigborzongott az irtózat, amint révedező szemekkel bámult a csodaszép, sápadt arcra. — Isten legyen izgalmas önnek, marqueza — mondotta alig hallható hangon. — Isten hallgassa meg Önt!... A gloriolát ki kell vezekelnem ! — zokogott a marqueza. Mikor bezárult utána a vaspántos kapu, a mester összetörten rogyott le a pamlagra és kezeibe temette forrón lüktető halántékát. Ezt szerette hát, ez a nő volt szívének minden álma, ezt akarta ő Madonnának megfesteni ?... — A gloriolát ki kell vezekelnem... — csengett fülébe a szép marqueza hangja. Lelkére, mint őszi tarlóra a fekete varjúcsapat, mély bánat ereszkedett.. • Felkelt, leemelte a képet az állványról és a sarokba állította. — A gloriolát ki kell vezekelnem... suttogta önfeledten... És mire a nap lebukott Sevilla tornyai mögé, az „El Salvador"-kolostor ajtaján görnyedten kopogott és kért bebocsájtatást az ünnepelt fiatal festő... Évtizedek múltak el csöndes áhitatban, lemondó vezeklésben. A kolostor tornyában Úrangyalára kongatott a hajnali