Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA harangszó, mialatt benn a templom faragott stallumaiban selymes-lágyan zsongott a zsolozsma. Az örökmécs fénye rávetődött a szentségház aranyos cirádáira s ezüstösen csilingeltek a csengetyűk a szőnyeges, virágos oltárok lépcsőin. A miséző prior mély áhítattal emelte szemeit a Madonnaképre, miközben lelke fölszállt az égbe áhitatos imája szárnyain. Déltájban egy cifraöltözetű kis társaság kopogtatott a kolostor faragványos kapuján. Meglátszott rajtuk, hogy ide-igén országból jönnek s a vezetőjük hajlongó alázattal kért vendégszerető ellátást a rendfőnöktől. Rubens, a világhírű hollandus festő és tanítványai voltak az idegenek, akik azért jöttek, hogy megcsodálják Spanyolország művészi alkotásait. A mester nagy lelkesedéssel magyarázgatta a képeket, szobrokat, faragványokat tanítványainak, akik feszült figyelemmel csüggtek ajkain. Az egyik folyosón megállott Rubens, egy kép előtt. Csodaszép Madonna-kép volt: angyali arc, élethős szemek, finom hajlású szemöldökök, bíborpiros ajkak, a ruházat minden egyes részlete leheletszerű finomsággal kidolgozva. Tanítványai is megilletődve állottak a kép előtt. A rendfőnök alázatosan lesütötte a szemeit és keresztbe fonta karjait a mellén. — Ki festette ezt a képet ? — kérdezte Rubens hirtelen. A házfőnök elpirult és elfogódott hangon válaszolta: — Pictor ignotus. — Istenemre! — kiáltott fel a holland mester — büszke lennék reá, ha az én ecsetem alól került volna ki!... De miért nincs gloriola a Madonna feje körül ? A házfőnök vállat vont és halkan felelte: — A modell bűnös, nagy bűnös volt... A gloriolát ki kell vezekelnie ... S ahogy a fejét még alázatosabban lehajtotta, barna kámzsás csuhája mohón ivott be két nehéz könnycseppet, mely a szeméből hullott oda... Alkonyatkor búcsúzott Rubens a kolostortól. A házfőnök cellájába ment és térdeplőjére roskadt. Melléje térdelt a hiúság ördöge is és fülébe sugdosta Rubens dicsérő szavait... Viaskodni kezdtek... Az első csillag kibotlott az ég peremére. A házfőnök felkelt térdeplőjéről, összeszedte ecsetjeit, a festékjeit, kinyitotta a cella-ablakot és valamennyit az alatta folydogáló patakba dobta... A kis csillag fénye megreszketett a víztükörben... Fönt a toronyban megkondult az esti harangszó és a szerzetesek litániára gyűltek össze a templomban. Fáradtan, roskadozó léptekkel indult testvéreihez a perjel is — s amidőn a Madonna-kép előtt elhaladva felpillantott, vakítón aranyló gloriolát látott a Madonna feje körül... A szép marqueza meg vezekelt. Laurisin Lajos. hAAkkAkAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAJ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAkAAkAAAAAAAAAAAAAkAAAAkAkAA HÉTRŐL-HÉTRE PÁZMÁNY PÉTER. Október 4-én volt 350 esztendeje, hogy Pázmány Péter megszületett. Ünneptelenül, alig egy-két sajtóhang, figyelmeztető cikk kíséretében suhant el ez a dátum, melynél meg kellett volna állania az élet-halálharcot vívó magyarságnak, hogy köszöntse a régi harcok és létküzdelmek bajnokát. Pázmány neve századokig volt gyűlölt, a hamis iskolai beállítás, a gravámenekre épülő magyar protestáns szemlélet sokáig nem tudott elfogulatlanul a nagy bíborosra és ellenreformátorra nézni, háromszáz esztendőnek kellett elmúlnia, hogy az orthodox felfogás revízió alá kerüljön és ma minden magyar, legyen az katholikus vagy protestáns, a legnagyobb magyar alakok egyikét lássa benne, ki eszközeivel, egyéniségének harcos lobogásával egy közös magyar célt szolgált: a nemzet megerősödését, a magyarság megfelelő politikai elhelyezkedését az Európát lángba borító harcok és egymással küzdő erőtényezők között. Az idők,melyek jártak akkor fölöttünk, teli voltak zivatarral, vésszel; államművészet és politikai értelem kellett, hogy a nemzet hajója el ne sülyedjen. Két hatalmi csoport harcolt egymással az európai hegemóniáért, két tendencia csapott össze, mely konfesszionális formákban nyilatkozott meg. Hogy a magyar nemzet, melynek végzete mindig az volt, hogy az európai hegemóniáért harcoló koalíciók és hatalmi csoportok egyike mellett rántotta ki kardját, nem keveredett bele a harmincéves háborúba, hogy nem lett teljessé rajta a mai nap végzete, Bethlen Gábor mellett elsősorban Pázmány Péter érdeme. Amikor róla emlékezünk, elsősorban a nagy magyarnak, az élesszemű politikusnak kell lerónunk a megemlékezés adóját, mely meg fogja illetni mindig, míg magyarok lesznek ezen a földön. Csodálatos ember volt, csodálatos magyar. A hit, az életnek dogmai alapokra való építése sohasem volt annyira éles, mint akkor, a vallási közösség európai internacionálét jelentett és a katholikus hitnek legnagyobb harcosa csodálatosan felül tudott emelkedni korán és a magyar faji politika medrét jelölte ki századokra, melyen keresztül a nemzet, a mindig árva, mindig elnyomott, mindig fenyegetett magyar nemzet jövendője felé haladhat. Ezt a célt és gondolatot szolgálta minden lépése, minden tette és amikor mint az Egyház félelmetes harcosa jelent meg a magyar életben, végső céljaiban a nemzeti gondolatot szolgálta. Ellenreformátori ereje, térítői buzgalma, vitázó harcos működése, mely körül sohasem látott gyűlölet izzott, a magyarság egy részének megmaradását és megmenekülését jelentette. Pázmány nélkül kardélre hányták volna a barbár német zsoldosok a felvidék magyarságát, miként a nyítravölgyi protestáns magyarokat, s a barbár kezet csak az azonos dogmai alap tudta kíméletessé tenni. Karaffa elkésett alak volt, ki már keveset talált, a vérebek előbb jöttek volna, de megelőzte Pázmány politikája, Pázmány szelleme s a magyar história örökké hálás kell hogy maradjon a nagy magyarnak, ki a legnagyobbak közül való és kinek méretei közül való kellene közénk ma is, hogy irányt adjon nemzeti politikánknak, jövendőnknek és aki megszabja taktikánkat. Amikor vitázó iratait olvasom, nem tudom, mit csodáljak jobban: borotvaéles logikáját, tudását, támadó szellemét, vagy nyelvének zengését, melyben az ősi magyar elemek még tisztán zúgnak, mint a Szarmata-síkság szele, mely meglebbentette vándorló apáink sátorát és amely ritmust adott a magyar dalnak, szárnyat a magyar gondolatnak. Komplex egyéniségén keresztül csodálatos tisztasággal hullámzik az ős-ritmus, mintha harci mének patkója dobogna, melyek csak csatarikoltásra várnak. Magyar fergeteg csattog mondatain: ez a mi nyelvünk, a szép, a gyönyörűséges magyar beszéd, melyet elkoptatott Európa, de amely Pázmányon keresztül meglegyinti emlékező sziveinket és mi, kiknek vérünk, minden idegsejtünk magyar, úgy hallgatjuk, mintha apáink szólnának hozzánk. Szava hol könnyű, mint a fecske szállása, hol sebes, mint a kiröppenő nyíl, hol szelíd, mint az alkonyati szél, hol pedig zamatos, mint a szőlő, melyet arannyá érlelt a nap. Az ő nyelvén már nem tud beszélni senki, de érteni mindnyájan értjük és ma, amikor a gyilkos méreggel dolgozó fajtával vagyunk élet-halálharcban , jól esik olvasni őt. Pázmány egyéniségén a magyar faj géniusza nyilatkozott meg. Egy nagy nyugati gondolatba akarta belekapcsolni a fajtát, mely hanyatlásnak indult. Politikájában egyrészt a Habsburg-házra támaszkodott, másrészt azonban Erdély függetlenségét védte a Habsburg-ház ellen. E két tényező szabta meg egész működését. Missziót teljesített akkor, amikor a ^ 1131