Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA harangszó, mialatt benn a templom faragott stallumaiban selymes-lágyan zsongott a zsolozsma. Az örökmécs fénye rá­vetődött a szentségház aranyos cirádáira s ezüstösen csilin­geltek a csengetyűk a szőnyeges, virágos oltárok lépcsőin. A miséző prior mély áhítattal emelte szemeit a Madonna­képre, miközben lelke fölszállt az égbe áhitatos imája szárnyain. Déltájban egy cifraöltözetű kis társaság kopogtatott a kolostor faragványos kapuján. Meglátszott rajtuk, hogy ide-i­gén országból jönnek s a vezetőjük hajlongó alázattal kért vendégszerető ellátást a rendfőnöktől. Rubens, a világhírű hollandus festő és tanítványai voltak az idegenek, akik azért jöttek, hogy megcsodálják Spanyol­­ország művészi alkotásait. A mester nagy lelkesedéssel ma­­gyarázgatta a képeket, szobrokat, faragványokat tanítványai­nak, akik feszült figyelemmel csüggtek ajkain. Az egyik folyo­són megállott Rubens, egy kép előtt. Csodaszép Madonna-kép volt: angyali arc, élethős szemek, finom hajlású szemöldökök, bíborpiros ajkak, a ruházat minden egyes részlete lehelet­­szerű finomsággal kidolgozva. Tanítványai is megilletődve állottak a kép előtt. A rendfőnök alázatosan lesütötte a szemeit és keresztbe fonta karjait a mellén. — Ki festette ezt a képet ? — kérdezte Rubens hirtelen. A házfőnök elpirult és elfogódott hangon válaszolta: — Pictor ignotus. — Istenemre! — kiáltott fel a holland mester — büszke lennék reá, ha az én ecsetem alól került volna ki!... De miért nincs gloriola a Madonna feje körül ? A házfőnök vállat vont és halkan felelte: — A modell bűnös, nagy bűnös volt... A gloriolát ki kell vezekelnie ... S ahogy a fejét még alázatosabban lehajtotta, barna kámzsás csuhája mohón ivott be két nehéz könnycseppet, mely a szeméből hullott oda... Alkonyatkor búcsúzott Rubens a kolostortól. A házfő­nök cellájába ment és térdeplőjére roskadt. Melléje térdelt a hiúság ördöge is és fülébe sugdosta Rubens dicsérő szavait... Viaskodni kezdtek... Az első csillag kibotlott az ég peremére. A házfőnök felkelt térdeplőjéről, összeszedte ecsetjeit, a festékjeit, kinyitotta a cella-ablakot és valamennyit az alatta folydogáló patakba dobta... A kis csillag fénye megreszketett a víztükörben... Fönt a toronyban megkondult az esti harangszó és a szerzetesek litániára gyűltek össze a templomban. Fáradtan, roskadozó léptekkel indult testvéreihez a perjel is — s amidőn a Madonna-kép előtt elhaladva felpillantott, vakítón aranyló gloriolát látott a Madonna feje körül... A szép marqueza meg vezekelt. Laurisin Lajos. hAAkkAkAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAJ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAkAAkAAAAAAAAAAAAAkAAAAkAkAA HÉTRŐL-HÉTRE PÁZMÁNY PÉTER. Október 4-én volt 350 esztendeje, hogy Pázmány Péter megszületett. Ünneptelenül, alig egy-két sajtóhang, figyelmez­tető cikk kíséretében suhant el ez a dátum, melynél meg kellett volna állania az élet-halálharcot vívó magyarságnak, hogy köszöntse a régi harcok és létküzdelmek bajnokát. Pázmány neve századokig volt gyűlölt, a hamis iskolai be­állítás, a gravámenekre épülő magyar protestáns szemlélet sokáig nem tudott elfogulatlanul a nagy bíborosra és ellen­­reformátorra nézni, háromszáz esztendőnek kellett elmúlnia, hogy az orthodox felfogás revízió alá kerüljön és ma min­den magyar, legyen az katholikus vagy protestáns, a legna­gyobb magyar alakok egyikét lássa benne, ki eszközeivel, egyéniségének harcos lobogásával egy közös magyar célt szolgált: a nemzet megerősödését, a magyarság megfelelő politikai elhelyezkedését az Európát lángba borító harcok és egymással küzdő erőtényezők között. Az idők,melyek jártak akkor fölöttünk, teli voltak zivatar­ral, vésszel; államművészet és politikai értelem kellett, hogy a nemzet hajója el ne sülyedjen. Két hatalmi csoport harcolt egymással az európai hegemóniáért, két tendencia csapott össze, mely konfesszionális formákban nyilatkozott meg. Hogy a magyar nemzet, melynek végzete mindig az volt, hogy az európai hegemóniáért harcoló koalíciók és hatalmi csopor­tok egyike mellett rántotta ki kardját, nem keveredett bele a harmincéves háborúba, hogy nem lett teljessé rajta a mai nap végzete, Bethlen Gábor mellett elsősorban Pázmány Péter érdeme. Amikor róla emlékezünk, elsősorban a nagy magyarnak, az élesszemű politikusnak kell lerónunk a meg­emlékezés adóját, mely meg fogja illetni mindig, míg magyarok lesznek ezen a földön. Csodálatos ember volt, csodálatos magyar. A hit, az életnek dogmai alapokra való építése sohasem volt annyira éles, mint akkor, a vallási közösség európai internacionálét jelentett és a katholikus hitnek legnagyobb harcosa csodá­latosan felül tudott emelkedni korán és a magyar faji politika medrét jelölte ki századokra, melyen keresztül a nemzet, a mindig árva, mindig elnyomott, mindig fenyegetett magyar nemzet jövendője felé haladhat. Ezt a célt és gondolatot szolgálta minden lépése, minden tette és amikor mint az Egyház félelmetes harcosa jelent meg a magyar életben, végső céljaiban a nemzeti gondolatot szolgálta. Ellen­­reformátori ereje, térítői buzgalma, vitázó harcos működése, mely körül sohasem látott gyűlölet izzott, a magyarság egy részének megmaradását és megmenekülését jelentette. Pázmány nélkül kardélre hányták volna a barbár német zsoldosok a felvidék magyarságát, miként a nyítravölgyi protestáns magyarokat, s a barbár kezet csak az azonos dogmai alap tudta kíméletessé tenni. Karaffa elkésett alak volt, ki már keveset talált, a vérebek előbb jöttek volna, de megelőzte Pázmány politikája, Pázmány szelleme s a magyar história örökké hálás kell hogy maradjon a nagy magyarnak, ki a legnagyobbak közül való és kinek méretei közül való kellene közénk ma is, hogy irányt adjon nemzeti politikánknak, jövendőnknek és aki megszabja taktikánkat. Amikor vitázó iratait olvasom, nem tudom, mit cso­dáljak jobban: borotvaéles logikáját, tudását, támadó szelle­mét, vagy nyelvének zengését, melyben az ősi magyar elemek még tisztán zúgnak, mint a Szarmata-síkság szele, mely meg­­lebbentette vándorló apáink sátorát és amely ritmust adott a magyar dalnak, szárnyat a magyar gondolatnak. Komplex egyéniségén keresztül csodálatos tisztasággal hullámzik az ős-ritmus, mintha harci mének patkója dobogna, melyek csak csatarikoltásra várnak. Magyar fergeteg csattog mondatain: ez a mi nyelvünk, a szép, a gyönyörűséges magyar beszéd, me­lyet elkoptatott Európa, de amely Pázmányon keresztül meg­­legyinti emlékező sziveinket és mi, kiknek vérünk, min­den idegsejtünk magyar, úgy hallgatjuk, mintha apáink szólnának hozzánk. Szava hol könnyű, mint a fecske szállása, hol sebes, mint a kiröppenő nyíl, hol szelíd, mint az alko­nyati szél, hol pedig zamatos, mint a szőlő, melyet arannyá érlelt a nap. Az ő nyelvén már nem tud beszélni senki, de érteni mindnyájan értjük és ma, amikor a gyilkos méreggel dolgozó fajtával vagyunk élet-halálharcban , jól esik olvasni őt. Pázmány egyéniségén a magyar faj géniusza nyilatko­zott meg. Egy nagy nyugati gondolatba akarta belekapcsolni a fajtát, mely hanyatlásnak indult. Politikájában egyrészt a Habsburg-házra támaszkodott, másrészt azonban Erdély füg­getlenségét védte a Habsburg-ház ellen. E két tényező szabta meg egész működését. Missziót teljesített akkor, amikor a ^ 1131

Next